38.nap/1000 Tánc a hóban

Elzárkózva élt egy maga által épített erődítményben. Jobb, ha már így az elején tisztázom: az erődítmény nem a szó szoros értelmében volt valódi. Bámészkodó emberek hiába mentek volna közelebb hozzá, hogy megérintsék hideg, fekete falát. Látogatók hiába kérték volna a bebocsátásukat, hogy hosszú, csigalépcsős menetelés után feljuthassanak az erőd tetején lévő fogadóterembe. Ezt az erődöt avatatlan szem nem vette volna észre, mert nem látható, fogható volt, csak érezhető. Az erőd gazdája nagyon sok energiát fordított arra, hogy nehogy kiderüljön az erőd titka. Szeretett normális embernek mutatkozni az ismerősei elől. Azt hitte, hogy nem is sejtik furcsa szokását, miszerint szeret bezárkózni az erődjébe. De minden ismerőse tisztában volt vele, hogy zárkózott. Alapjáraton működve semmi problémát nem jelentett ez neki. De ha valamiért el kellett hagynia az erődje vastag falait, szinte képtelen volt természetesen viselkedni. Rögtön elkapta a félelem, hogy most valami szörnyű fog történni. Valami beláthatatlan. Ezért inkább sosem kockáztatott. A munkából rögtön az erődjébe vonult vissza, amit nevezhetünk úgy is, hogy hazament. Sajnos nem volt felhőtlenül boldog. Mindenképpen szerette volna megmutatni magát a világnak, de próbálkozásai erőtlenek, sőt, esetlenek voltak. Ezen próbák negatív tapasztalatai után úgy döntött, hogy nem tesz újabb kísérletet a kiszabadulásra, bevackolta magát egy állandó félálomba, ami nagyban megkönnyítette az erődben eltöltendő idő eltöltését. Összefolyó napok során át figyelte, ahogy szép lassan telnek az évek a feje fölött. Biztonságban volt. Mentális falain nem hatolhatott át semmi. Mindent úgy intézett, ahogy ő akarta, a barátait megválogatta, akik nem tetszettek neki, azokkal nem beszélt többet. Folytonos félelmei miatt az arca tele volt pattanásokkal, hibásan működött a hormonháztartása, és szerencsére hamar meghalt.

Hmm.

Na mégegyszer.

Összefolyódó napok…biztonság…de a pattanásos képet inkább el akarom felejteni. Nem kell ez a szereplő. És ne nő legyen. Egy borostás férfi, az őrület szikrájával a szemében, összemosódó napjai egyikén nem talált semmi érdekeset. Ezen a napon, ezen a különleges napon sem történt semmi érdekes vele. Valahogy már megszokta, hogy nem vonzza a bajt. De a szerencsét sem. Minden csak úgy eltelik körülötte. Főleg az ideje. Néha kikukucskál az erődítményéből, de nem lát semmit. Vagyis inkább: nem akar látni semmit. A lehetőségek túl sok energiáját emésztenék fel, és a lustasága meggyőzi a maradásról. Mindig csak maradni. A biztonságos erődben. Aminek a falán egy hajszálvékony, fiszfasznyi repedés kezdett el terjedni.

Először nem is figyelt fel rá. Ugyan, ki nézne meg minden apró kis repedést a régi kecója alapkövénél, lenn a pincében? De hamar meglátszott a hatása, amikor a csillár lezuhant. Ugyanis a repedés pont a rögzítés mellett futott. És majdnem agyonvágta az emiatt aláhulló súly.

Majdnem meghalt.

Milyen érdekes, hogy egész addig, amíg nem áll a küszöbön a kaszás, addig minden olyan okénak tűnik. Minden szuper, mert még van idő mindenre. Csakhogy egy nap kopog a csontos ujj, csak kopog, és nem hagyja abba, és egyre tovább, egyre erősebben kopog, míg végül kinyitod úgyis az ajtót, és beengeded, mert már öreg vagy, és tudod, hogy itt az idő megdögleni. Csakhogy a jelen esetben a halál berúgta a bejáratot, méghozzá páros lábbal, a szemközti falnak baszva az ajtót! De nem jött beljebb. Továbbment inkább, hátrahagyva a jelenetet egyfajta figyelmeztetésképp.

Ezek után a rutinszerű napjaiba beleköltözött a kétely, a megkérdőjelezés, de legfőképpen az, hogy nem tudott lelkesedni már a rutinszerű napok iránt, és már az erődje sem volt az a hermetikusan lezárt hely, amiben, mint egy anyaméhben, kedvére ellehetett, legalábbis a következő reggelig, amikor fel kellett kelni és dolgozni kellett menni.

-Felkelni, dolgozni, elfáradni, hazajönni, aludni, felkelni, dolgozni, elfáradni, hazajönni, aludni, hétvége, hétvége, felkelni, dolgozni menni… semmi kihívás. Semmi olyasmi, amitől egy kicsit életszerűbb lenne az élet!

Hát igen, szomorú, de ez van. Most viszont nem törődött ebbe bele, nem érdekelte, hogy ez van. Egy apró fénysugarat látott elméjének végtelen sötétjében. Volt egy emléke a fényről, bár tudta jól, hogy sosem volt még ott, közel hozzá. Mégis érezte, tudta, hogy milyen lehet. Édes melegség. Kedves pillantás, Összeölelés, és tánc a hóban. A boldogság vegyül a természetességgel, ott, ahol nem kell vigyorogni, csak mert vigyorogni kell, csak mert viccesnek kell hogy lásson a másik. Minden csak jön, úgy ahogy jön. Egy kockázatos lépésre szánta el magát: kipréselte magát az erődön keletkezett résen. Itt joggal gondolhatná bárki, hogy miért nem a főkapun sétált ki a fény felé, ha egyszer az ő erődje, mit fél? Az a helyzet, hogy a főkaput őrzik, kegyetlen erős őrök az őrei. A gazdájukat beengedik, és csak őt, kiengedni pedig nem fogják, amíg valami fontos dolog miatt ténylegesen ki kéne mennie, például munka vagy vásárlások miatt. Egy apró fénysugár-kutatás nem tartozott a fontos dolgok közé. Az őrök parancsnoka, az uralkodó zsarnoki és hajthatatlan Lustaság amúgy se engedné ki. Inkább rábeszélné, hogy maradjon csak itt benn, mint ahogy tette már jó párszor, amikor a gazdája itt akarta hagyni a várat valaki más kedvéért, hogy kinyíljon az előtt a másik előtt a szíve. Persze nem neki kéne az irdatlan őröknek parancsolnia. Ez az emberünk dolga lenne, ha nem győzte volna meg a Lustaság az ellenkezőjéről. Szóval ezért kell kiszöknie a repedésen át.

A sűrű sötétséghez hamar hozzászokott a szeme, és elindult a halvány fény irányába. Az egyik fa ágán egy lógó olajlámpa várta, amolyan viharlámpa-szerű, üveggel, tetővel és drót fogantyúval. Az ösvény erősen lejteni kezdett, majd hirtelen emelkedni lett kedve, jó is hogy a kezébe volt a lámpa. A hegy tetején ott várta őt egy lány. Fehér szoknyája, blúza, és szőkésbarna haja volt, a szemei égszínkék ékkövekként ragyogtak emberünk felé. Belőle jött ez a halvány fény. Emberünk rögtön érezte, hogy megszentelt pillanatba lépett. A hó halkan szállingózni kezdett. Letette maga mellé a viharlámpát, és átkarolta a lányt. Maga sem értette, honnan vette, hogy nekik most itt táncolniuk kell. De mégis ez tűnt a legtermészetesebbnek. A lány is hajlott a táncra, és együtt forogtak, lassan, körbe-körbe. Még sose táncolt így. Az összhang a másikkal szinte tökéletes volt. Teljesen egymásra tudtak hangolódni. Végül, miután elhalkult az éterből szóló zene, még egyszer egymásra néztek, és a lány búcsúcsókot adott neki az ajkára. Ő viszonozta a csókot, ami a legtermészetesebb dolog egy ilyen igazi helyzetben. Majd a lány elsétált az éjszakában, ki tudja merre, maga mellett halványan megvilágítva a fákat. Emberünk is visszasétált az erődjéhez, amikor észrevette, hogy a viharlámpa nélkül jött le a koromsötét hegyről, vajon miként nem botlott el? Ekkor vette észre, hogy belőle is fény fluoreszkál, ami épp elég ahhoz, hogy megvilágítsa a közvetlen környezetét. Benyitott az erődbe, elküldte az őröket, a kaput nyitva hagyta, és a Lustaságnak adott egy kényelmes fekhelyet, ahol végre kipihenheti magát.