27.nap/1000 a kis Valentinó

Az elhatározás egy pillanat alatt megszületett. Semmi sem állhatott az útjába. Amikor a hajó elhagyta a kikötőt, már tudta, hogy nincs visszaút. És a part egyre távolabb került. Végül már csak egy keskeny kis csík maradt belőle, és a verőfényes napon hullámtükrös tenger. A kis Valentino a korlátnak támaszkodott, és köpködött a hajócsavar habjaiba. A gépek dübörögtették a hatalmas óceánjáró fenekét. Egyedül utazott a messzi Amerikába, a szülei nem jöhettek vele. A távoli földrésznek nincs szüksége idősekre. Csak az egészen fiatalokra. Új vér kell neki. Friss hús.

-Bekaphatjátok. mondta a haboknak a kissrác. Visszaindult a kabinja felé, ahol egy teremben volt bezsúfolva tíz szűk, emeletes ágyszerűség, valójában egy keskeny folyosó két oldalán kialakított alvóhelyekről van szó. Az út rendkívül hosszúnak ígérkezett, akár egy hónapot is rá kell szánni. Nagyon sok gyerek utazik vele együtt a hajón, néha megállnak útba ejteni pár kikötőt, hogy felvegyék az újabb emberszállítmányokat. Az új utasoknak a háromnegyede gyerek volt. A többiek öltönyös, kosztümös párok, lehetett rajtuk látni, hogy nem szűkölködnek anyagiakban. A nagy hangzavartól szinte semmit sem lehetett hallani, ahogy az új gyerekek megjöttek, és el akarták foglalni az ágyakat. Ilyenkor verekedés lett a vége, és általában az ágyak előző birtokosai meg tudták védeni a tulajdonukat. Akik már egy ideje együtt utaztak, kialakítottak egyfajta bajtársiasságot azokkal szemben, akik csak úgy, a partról jöttek. Nekik a hátsó részen jutott csak ágy. Ugyanolyan fekhelyek voltak azok is, csak sokkal messzebb volt a fedélzet, és a vécé is.

Nem lehetett sok mindent csinálni a szabadidőben, mint néha kimenni az alsó fedélzetre, és kikönyökölni, nézni a nagy kékséget. A felső fedélzet tiltott terület volt számukra, ott csak a pénzes emberek lehettek, nekik külön kabinjuk is volt. Rendes ággyal. Igaz, csak nagyon kevesen láthatták, mert azon esetektől eltekintve, amikor a kapitány hívatott pár fiút hogy kiossza rájuk a büntetéseket, a felvivő folyosók vasajtajai be voltak zárva. A fiúk nagyon rosszak tudtak lenni, legalábbis a kapitány szerint. Ekkor a büntetésük vagy konyhai munka, vagy takarítás volt.

A lányok része szintén az alsó szintek egyikében volt, de velük nem foglalkozott a kapitány. Őket egy nevelőtiszt látta el. Nem volt velük sok baj, nem tettek kárt soha a berendezésben. Néha véresre karmolták egymás karját veszekedés közben, de ennek a híre sokszor el sem jutott a nevelőtisztig. A lányok inkább egymás között rendezték le ezeket a dolgaikat. Eléggé összetartó közösség volt, de itt sem fogadták örömmel az újakat. Mindegyiknek bizonyítania kellett, hogy érdemes-e arra, hogy befogadják. Különböző szívességek a rangidős lányok felé, megalázó beszéd elviselése, és behódolás volt a kulcsa, hogy a csoport befogadja a jelentkezőt. Persze itt is voltak olyanok, akik képtelenek voltak kompromisszumokra, és csak erőltették, hogy márpedig csak őnekik lehet itt igazuk. Ezeket a lázadókat elég hamar helyre tették, magyarán megverték. Ha újra visszavette ezt a hozzáállását, kapott egy újabb verést. A nevelőtisztet csak akkor értesítették, ha már túl sokat kapott a különcködő, és félő volt, hogy valami maradandó sérülése lesz. Ilyenkor kitaláltak valami történetet, hogy elesett vagy valami hasonló eredeti sztori, és a megvert lánynak is ezt kellett az orvosiban visszaadnia. Mert különben az egész folytatódni fog.

A kapitány jobban szerette a fiúk nyíltságát. Nem boldogult a lány csapattal sosem. Számára a nők már ilyen fiatal korban is annyira kiismerhetetlenek, hogy került mindenfajta kommunikációt velük. Most a horizontot nézi. Valami nem tetszik neki.
-A radaron látszik az a távoli hajó? Előbb még nem volt ott.
Hunyorogva megtörli a szemüvege alatt a szemét, és egy távcsővel is megnézi a távoli pontot.
Egy fekete hajó. Alig látszik. Mégis, valami különöset érez vele kapcsolatban.
-Jelentem, nincs a radar képernyőjén semmi, uram. szólt a navigátor.
A kapitány még egyszer megnézi a hajót. Most már sokkal közelebb van hozzájuk, mint az előbb. Vajon mi lehet? Talán egy madárraj?
-Elsőtiszt, nézze meg maga is azt a fekete hajót arra, ott.
-Nem látok semmit kapitány úr, abszolút semmit.
A kapitány mély csöndbe burkolózott. Megköszönte az elsőtisznek és a navigátornak, és bevonult a kabinjába. Ott elpakolta a plazmavédőmező kellékeit, hogy hazavigye magához a hosszú hétvégére. Valószínűleg túlságosan kimerült, hogy józanul lásson. Lefeküdt aludni.

Pár perc múlva erős ütés rázta meg a hajó oldalát. Riasztó hangja szól, vízbetörés történt az egyik lakatlan legénységi szálláson. Hegesztőket, búvárokat küldtek le a probléma felderítésére. Közben a fekete hajóról, ami az oka volt ennek az ütközésnek, tucatjával ugrálnak le a kalózok, megrohanják a hidat, és átveszik a parancsnokságot. A felső szintről mindenkit átlökdösnek a saját hajójukra, ők túszok lesznek, a rokonok általában gyorsan kifizetik őket. A gyerekeket pedig a parti emberkereskedő várja majd.

Az ilyen eltérítések sajnos mindennaposak az óceánokon. Túl nagy vízterület, túl kevés őrhajó. Az utasok sorsa általában csak a szerencsén múlik. A gyerekekért sokat fizetnek a fekete kontinens rabszolgapiacain.

Csak hogy most nem ez fog történni. Senki sem tudja, hogy a gyerekek között van egy igazi veszélyforrás is. Amikor a kalózok fele elhagyta a hajót a pénzes utasokkal, a kis Valentinó el tudott szökni az őrök figyelő szeme elől. Egy szellőzőfolyosóban mászott végig, pontosan tartva a parancsnoki híd felé tartó irányt. A hídon épp nem volt senki, óvatosan kilökte a rácsot, és elbújt az egyik irányítópult mögött. Szerencséjére épp a kalózok parancsnoka jött be, hogy parádézhasson a kormánykerékkel. A kis Valentinó egy pillanat alatt elvágta az achilles inát a parancsnoknak, a földre zuhanó férfi szinte alig tért magához, már a nyakánál volt a szike.
-Mondd meg az embereidnek, hogy hozzák vissza a kapitányt és a túszokat. Különben meghalsz.
Mindezt olyan hidegvérrel és rutinnal mondta, hogy a kalózkapitány ereiben elhűlt a vér. A nyakán érezte a szike pengéjét, a fiú lábai teljesen leszorították a fejét, mozdulni sem tudott.
-Itt a rádiód, beszélj.

Rövid, remegő utasításokat követően visszakerültek a túszok és az eredeti személyzet is. A kalózok látszólag ellenállás nélkül adtak vissza mindent, megdöbbentette őket, ahogy a kapitányuk beszélt hozzájuk. Bosszút forraltak. Majd meglátták a kis Valentinó-t is, ahogy kihozta a bicegő férfit. Az előtte álló kalózokon egyesével végigjáratta a szemét, és ezek után már egyiküknek sem volt támadni. Volt valami abban a tízéves forma kölyökben, amitől a hideg kirázta őket. Első látásra nem volt benne semmi feltűnő. De a tekintete…

Ezen rövid kitérő után a hajó és utasai nyugodtan folytatták útjukat az ígéret földje felé.