39.nap/1000 Az Őrbódé

Alig tudta ébren tartani magát. Az őrbódéban, magasan a fák között figyelnie kellett volna a határt, persze nem az országhatárt, mert ilyenek már régóta nem voltak. Ó nem, ő csak a határt, a földeket figyelte. Régen, amikor még az emberek egymással vívták a háborúkat, akkor még volt értelme a határoknak. De amióta démoni lények jelennek meg újra a Földön, a határok elvesztették jelentőségüket. Kis kitérő ez, tudom, de említésre méltó. Ugyanis a bolygó különböző részein élő emberek hatalmas tömegei pusztultak el a démoni lények támadása miatt, és mert nem figyelmeztették egymást időben a veszélyre. Mindegyik nép a saját országával, és a saját démonaival volt elfoglalva. Sok embernek, nagyon sok embernek kellett meghalnia ahhoz, hogy az emberiség, mint olyan, megszülessen. Hogy végre elfogadják a helyzet valóságát, hogy a pénznél sokkal fontosabb az összefogás, mert ezeket a lényeket lehetetlenség volt katonai erővel, vagyis pénzzel legyőzni. A démonok sebezhetetlenek voltak, az emberek egymás ellen használt fegyverei mind hatástalanok maradtak. Évek hosszú sora telt el rettegésben, nagyon úgy nézett ki, hogy a démoni lények uralma korlátlan, és az emberek egy kihalásra ítélt faj utolsó képviselői. Majd egyszer csak híre ment, hogy legyőztek egy démont. Valakik, valahol, nem lehetett megmondani pontosan. De a remény felébredt az emberekben, akik azóta már egy földikutya-szerű társadalomban éltek. Alig merészkedtek ki a föld felszínére. A fejlett kommunikációs hálózatuknak köszönhetően tudták a kapcsolatot tartani egymástól nagy távolságban lévő csoportjaikkal. A közös nyelv kifejlődése ilyen helyzetben létszükséglet volt. A határok természetes módon elmosódtak. Az isteneikbe vetett hitük is megkérdőjeleződött, és olyan mértékben lecsökkent, hogy ez nem lehetett további alapja az egymás iránti gyűlöletüknek. Szerencsétlen helyzetük, a démoni lények elnyomása meghozta azt az összeforrasztó kapcsot, ami Bábel tornyának építése előtt jellemezte az emberiséget.

Szóval ez a helyzet, ennyit a kis kitérőről, vissza az őrbódéban figyelő őrhöz.

Nagyon álmos volt. Tudta, hogy nem szabad elaludnia egészen addig, amíg nem érkezik meg a váltás. Nagyon nehéz volt koncentrálnia az üres határra. A démoni lények bármelyik pillanatban támadhattak, de korántsem olyan védtelenül érte volna a tábort egy ilyen támadás, mint a régieket. Ők csak menekülni tudtak ezek elől a bestiák elől, az ellenállás legkisebb lehetősége nélkül. Fegyvert fogni ezekre? Nem ártott nekik semmi! Sebezhetetlenek voltak, mint a szellemek! Szerencsére sok minden változott azóta. De hogy pontosan micsoda, azt nem tudni. Valahogy úgy alakult, hogy az emberek egyre tudatosabban kezdték a saját kezükbe venni a sorsuk irányítását, nem valami szűkagyú vezér után koslattak, vagy idejétmúlt, szeparatizmust elősegítő isten zászlaja mögé felsorakozva meneteltek, mint a birkák a vágóhídra. Valami nagy változás történt, amit a kényszer és talán egy szükséges, talán evolúciós lépés alakított ki bennük. Összefogtak. Szó szerint összefogtak a démoni lények ellen, belátva, hogy csak együtt képesek, vagyis inkább együtt képesek csak győzni. Az őrbódéban üldögélő, és az álommal küzdő őrnek ez sovány vigasz lett volna, ha elalszik. Ezt nem tehette meg. Az ő szemén keresztül látott még több száz másik társa is, persze ők mind aludtak. Álmukban kapcsolódtak az őrzőhöz, az őrző tekintetén át ők is fürkészték a határt. Most valami megmozdult a távolban. Egy lila színű, kutyaformájú, de bikanagyságú lény bukkant elő a bozótosból, és futni kezdett, egyenesen az őrtorony irányába. Az események beindultak, az őr érezni kezdte társai erejét a saját testében. Több emeletnyi magasból leugrott a földre, és nem esett semmi baja. Megragadta az egyik oszlopnak támasztott, vasból készült rudat, ami több száz kilót is nyomhatott, ő mégis könnyedén felkapta, mintha csak egy apró faág lenne. A démoni lény teljes sebességgel futott felé, ő egy szaltóval a háta mögé került, és egy jó nagyot rásújtott a vasrúddal, amitől a lény oldalra vágódott. Joggal kérdezhetné itt a figyelmes olvasó, hogy miért is hatott a lényre az ütés. Hiszen a katonai fegyverek ennél sokkal erősebb, robbanósabb dolgokra voltak képesek! Igen ám, de azoknak a fegyvereknek nem volt lelkük. Arra találták ki őket, hogy tömegeket pusztítsanak. Hogy hatékonyan irtsák ki egymást velük az emberek. Most egy egyszerű vasdurunggal le tudta teríteni a lényt. A társai ereje költözött a testébe, és a harc amolyan szent harc volt. Máshogy nem lehetett, ez így ment, szóval ennyi.

Visszament az őrbódéba, és próbált pihenni. Ellazította mindenét, kivéve a szempilláit, a határt folyamatosan kémlelve, és arra gondolva, hogy itt lenne már az ideje, hogy végre jöjjön a váltás

Nem kell aggódni, jött a váltás még idejében, nem börtönben volt, vagy manipulált valóságban, hogy csak elképzelte a váltást és a valóságban sosem jön el…ez teljesen normális, beosztáson alapuló munka volt. A többi időben olyan dolgokkal foglalkoztak ezek az emberek, amit mi a mostani fejünkkel el sem tudunk képzelni. Például írtak. Leírták az álmaikat, a történeteiket, amik épp az eszükbe jutottak. Élénk fantáziájuk volt, az már biztos. Nem voltak nagyon sokan egy táborban, ezért nem idegeskedtek a tömeg miatt. Mindenki ismert mindenkit amúgy is a Földön, akár egy nagy testvériségnek is gondolhatnánk a helyzetet, persze az Orwell-i horrorok nélkül. A démoni lények folytonos veszélyt jelentettek, mert elég volt egy lusta őrszem és nagy pusztítást vihettek végbe ezek a bestiák, de az emberek megtanulták, hogyan lehet kordában tartani őket. A másik dolog, hogy nem öldösték egymást. Mármint ember az embert. Nem lett volna semmi értelme, gyerekes gondolatnak tartották az egymás iránti ellenségeskedésnek a vérre menő formáját. Mondom, valami történt azokban a hosszú, sötét években, amikor még mindenki zsákmány volt a démonok számára, és csak a bujkálás volt az egyetlen menedék előlük.

Nade ez mind megváltozott, és ez egyszerűen csodás.

Az emberiség egy egésszé olvadt, a gondolatátvitel mindennapos lett, és az összes olyan dolog, amit régen az ezoterikus nyanyák baromságainak tartottak, ilyen atlantiszi örökségek meg harmadik szemek, mára mind természetessé váltak.

Olyan ugrás volt ez az emberi képességek és gondolkodás milyenségében, mint amikor valaki felébred egy ittas álomból reggel, és azon kapja magát, hogy egy idegen helyen fekszik, mégsincs összehányva a ruhája, rengeteget ivott, de egyáltalán nem másnapos, és mintha a szivárvány nyolcadik színét is látná, annyira éles körülötte a világ. Egy pillanatig belegondol, hogy egész évszázadokat töltött részegen fetrengve különböző kocsmákban és árokpartokon, és visszatekintve arra az állapotára, nem érez mást, csak undort.

Szóval a démoni lények kettős feladata teljesült: kiirtották az emberiség nagy részét, és akiket nem sikerült, azok megléptek egy olyan, evolúciós ugrásnak is megfelelő szintet, amit ezek nélkül az ördögi bestiák nélkül nem lettek volna képesek megtenni.

Furcsa fordulatokat hoz az élet.