37.nap /1000 A Térlépő Busz

Újra egy kis szünet után, lassan az adag felénél áll az írás. Egy videót néztem, vagyis inkább hallgattam. Nagyon nyugodt volt a zene, valami vietnámi háborús riport lehetett. Idős vietnámi nénit ellátó orvosnő épp a lázat méri. Talán egy oktatófilm lehetett. Nem lényeg.

A történetek eredetéről szeretnék egy kicsit elmélkedni. Honnan is jönnek? Pillanatképekből. A legapróbb, leghétköznapibb pillanatokból. Például ma is: egy átlagos buszmegálló. Utasok várakoznak a megállóban. Egy aranyszínű busz érkezik, egy iskolatáskás fiú kinyújtja felé a kezét, benne a bérletével. A busz megáll, a fiú felszáll. Senki más nem szál fel, senki más nem száll le. És az autók közé szépen visszasorol, viszi az utasait Csömör irányába. A történet itt kezdődik. Egy gyanús helyzettel. Adott egy kirándulóbusz, és egy kisfiú, aki messziről lobogtatja a sofőr felé a bérletét, ezzel jelezve, hogy fel akar szállni. De mi van akkor, ha ez az egész egy trükk, egy elterelés csupán? A busz nem vesz fel akárkit, ez biztos. Csak akinél van bérlet. Azonosító kártya. Csupán kevés számú, kivételezett embernek van helye ezen a járaton. Gyanakodni kell minden apró eltérésre, mindenre, ami a normálistól, a megszokottól elüt. Mert az szokatlan, hogy integetni kell a busznak, hogy megálljon. Mi ez, egy taxi? És vajon hová viszi az utasait? Az is lehet, hogy a busz belseje egy térlépő kaput rejt. Az iskolás fiú ahogy felszállt, már egy másik kontinensen, vagy talán egy másik bolygón lévő buszba szállt be. Mozgó térlépő kapu. Csillagkapu Ikarusz alvázon. Egy hétköznapi buszban egy elképzelhetetlenül fejlett civilizációból származó közlekedési eszköz van elrejtve. A történet itt bontakozik ki. A busz nem egy megállóban áll meg, és nem akárkit vesz fel. Kik lehetnek az utasok, kikért megy minden nap? Lehet, hogy sosem ugyanazok? Vagy ingázók lennének? A távolságok megtételéhez szükséges idő a nullához közelít. Ahogy belép valaki a kapun, az egyik busz belsejéből rögtön a másik busz belsejében lép ki. Azt már idáig is tudtuk, hogy a társadalomban vannak nem kontrollálható elemek. Ilyenek a bűnszervezetek fejei, a miniszterelnökök, a szuperhősök. Vagy a titkos társaságok tagjai. Valószínűleg a busz utasai ezen utóbbi csoportba tartoznak. De mi van akkor, ha valaki kifigyeli valamelyikőjüket, és megpróbál beszállni utánuk a buszba? A mechanizmus tökéletes, az átjáró nem aktiválódik, látszólag egy sima, kétsoros belsőterű kirándulóbusz fogadja a feltolakodót, aki vagy rögtön leszáll, vagy elviteti magát Csömörig. És nem történik semmi. Az átjáró csak akkor nyílik meg, amikor az ajtó bezárul, és a buszban nincs más az utason és a sofőrön kívül.

Ez is egy átlagos napnak indult a kis Pistike számára, aki a titkos társaságnak volt a tagja. Az egyik lakott bolygón élt, de Sashalomra járt iskolába. Valamiért az egész galaxisban nincs jobb iskola, mint a sashalmi tanoda. Apja egy intersztelláris vállalatnak dolgozott, a földi kutatóközpontjukban kísérletezés ki a stresszgátló, vágyfokozó, ízületvédő, rákellenes, meg ahányféle gyógyszer van a világon, annak a mennyiségnek a tízszeresét. A tesztalanyok maga a lakosság volt. Háborúban harci drogokat próbáltak ki, a békés országokat elárasztották fejfájás csillapítókkal és prosztatagyógyszerekkel, hasmenés megállítókkal és köhögéscsillapítókkal. De ezek mind álnevek voltak. Az igazi hatásuk vizsgálatához szükséges volt valami olyan elnevezést találni nekik, amiért az emberek hajlandóak beszedni újabb és újabb adag fejfájáscsillapítókat, a legkülönbözőbb márkákból. Persze gondoskodni kellett arról is, hogy a környezet hatásai indokolttá tegyék a gyógyszerhasználatot: fejfájást kiváltó, stresszes helyzetek, mesterségesen befolyásolt időjárási jelenségek, emészthetetlen műzöldségek okozta hígfosás. Folyamatos volt a tesztelés, a fejlett gyógyszeripar és orvosi rendszer remekül összehangolva működött. Alig akadt ember, aki megkérdőjelezte volna ennek a jogosságát, mert rögtön maradinak mondták. Szégyenkeznie kellett annak, aki szembe mert szállni a gyógyszerfogyasztás kultuszával. Persze sokan akadtak, akik tiltakoztak, mondjuk az oltások ellen, de őket kontrollcsoportként használták. Minden embernek meg volt a feladata a Földön. Most éppen a népességnövelés hatásait vizsgálták. A teszt fő kérdése az volt, hogy mennyi embert bír elviselni egy bioszféra, ha az emberek egy fejlett, iparra épülő fogyasztói társadalomban élnek? A háborúknak folyamatosnak kellett lenniük, hogy fenntartsák a stresszt a szaporodásra. Békében ugyanis kevés utód születik. A földi emberek tudatlanul élték életüket, keresték a pénznek nevezett játékszert, dúskálva a javakban vagy szenvedve a leírhatatlan nyomorban, elnyomásban vagy szabadságban. Egy óriási kísérleti telep szereplői voltak már évezredek óta, civilizációk folytonos bukása és felvirágzása közepette. Lényegében elhitték, hogy az élet abból áll, hogy az ember pénzt keres, lakást vagy házat birtokol, családot teremt, és megöregedve meghal. Alig tűnt fel valakinek, hogy mekkora faszság ez, micsoda átverés, hogy ez mennyire kevés. Ezen kevesek jelentették a legnagyobb veszélyt a titkos társaság tagjai számára, de velük is számolni kellett, nem vehettek ki senkit a rendszerből hogy külön vizsgálják, mert akkor már nem a rendszert, csak annak egy részét látták, ami értelmetlenné tette a részek kölcsönhatására alapozott kutatásuk. Így hát kockáztattak, és inkább még jobban megfigyelték a lehetséges ébredező embereket. De az egyik nap kicsúszott a kezükből az irányítás. Nem volt semmi előjele annak, hogy a csendes Vazulka le fogja nyúzni a kis Pistike arcát, és mint Hannibal Lecter a Bárányok Hallgatnak-ban, ezzel az idegen arccal álcázva magát, elszökik börtönéből. Az iskola után Pistikét hátulról egy téglával leütötte, behúzta a kiserdő egyik bozótjába, és gyorsan, pontos bemetszéseket végzett iskolatársa arcán, szépen körbevágta a nyakszirtjétől az állán át vissza a tarkójáig, majd egy határozott rántással elkezdte leráncigálni a koponyáról a bőrt. Vazulka feje pont annyival volt kisebb, hogy simán fel tudta rá húzni Pistike bőrét, mint egy régi típusú PVC úszósapkát. A lenyúzott tetem fejére egy fekete nejlon szemeteszsákot kötött, és egy álcahálóval letakarta. Pár ágat is ráhelyezett, mintha csak egy kupac vihar után leszakadt gally lenne. Az arc vérellátását egy transzferanyaggal oldotta meg, ez egy fecskendőből kinyomható kétkomponensű ragasztóhoz hasonlított, ami szervileg hozzárögzítette az idegen bőrt az övéhez, és megakadályozta, hogy ölősejtek jussanak át a gazdatestből az álarcba. Vazulka álcája tökéletes volt. Így várta a buszt, bérletét lengetve, csupán a fekete napszemüvege árulhatta volna el, hogy a szemei jóval mélyebben vannak, mint ahogy lenni szokott. A busz megállt, az utasa felszállt, és ami elképzelhetetlen volt, megtörtént: egy kísérleti alany elhagyta a laboratóriumot, a Földet. A buszvezető becsukta az ajtót, a rendszer nem talált mást az utastérben, a középső ajtónál, a széksorok felénél halk elektromos zizegéssel megnyílt egy átjáró, egy ovális ablakszerű nyílás, amin kényelmesen átfért egy ember. Belenézve úgy tűnhetett a szemlélőnek, hogy simán a busz tükörképét látja, ugyanúgy voltak elrendezve az ülések, ugyanott ült a buszvezető…várjunk csak., gondolta magában Vazulka, (aki igazából nem kilencéves kisfiú volt, hanem egy harmincéves, sebészetben jártas törpenövésű titkos ügynök) itt valami nincs rendben. Ha tükör lenne, a sofőr a jobb oldalon lenne, de itt a baloldalon van. És nekem is látszanom kéne, de nem látszódom! Ez mi a fene? 

Vette a bátorságot, és be, vagyis átlépett a másik buszba. A sofőr kinyitotta neki az ajtót, és Vazulka megpillantotta az új, tiltott világot. Ahová nem volt szabad földi embernek mennie. Vazulka Csömörön volt. Minden ugyanúgy nézett ki, mint a földi Csömörnél, kertes házak kerítéssel, kutyával, autók jöttek-mentek. Talán a forgalom volt kevesebb, igen. Alig volt mozgás. És mintha a házak se lettek volna olyan sűrűn egymás mellett. Egyértelműen érződött, hogy itt nincs reggelente dugó a városba vezető utakon. Pár ember sétálgatott az utcán, olyanok voltak, mint a földi emberek, semmi különbséggel. Vazulka besétált az Örs vezér teréig, és kiábrándultan jegyezte meg, hogy a kevés forgalomtól eltekintve ez az új világ teljesen olyan, mint a régi. Érthetetlen, mire fel vannak úgy oda ezért a többiek. Nincs itt semmi. Visszament a megállóba, hogy újra felszálljon a buszra. De a busz nem jött, ezt sejteni lehetett. Hiába várta, hogy beforduljon a sarkon. Átment egy másik megállóba, de ott sem járt sikerrel. Kezdett megérni benne a gyanú, hogy csapdába került. Valahogy ki kell innen jutnia. De előbb szállást kell találnia. Beült hát az egyik kocsmába, ahol hamar szóba elegyedtek vele a helyiek, mert kevés idegen járkált arrafelé, és mert alapból barátságosak voltak. Furcsa módon a bankkártyája működött ezen a helyen is, így tudott rendelni magának italt, és egy szendvicset hozzá. Ahogy tüzetesebben meg tudta nézni a beszélgetőpartnereit, meglátott bennük valami hasonlót. Valami ijesztően hasonlót magához viszonyítva. Ez pedig az álluk alatt végighúzódó, halvány forradás volt. A transzferanyag által okozott heg. Vazulka előtt összeszűkült a világ. Hirtelen minden világos lett neki. A busz nem oda vitte, ahová Pistike készült. Hanem a lázadók számára fenntartott Földre.
Izzadni kezdett a keze, mélyeket lélegzett. A többiek értették a helyzetet. Ők is átestek ezen, a csalódáson, a menekülési pánikon… hagytak időt, hogy összeszedje magát, és nem kérdeztek tőle semmit. A csapos odacsúsztatott neki egy címet és egy kulcsot. –Mától ez a tiéd. És visszafordult, hogy egy újabb betérő vendéget szolgáljon ki búzasörrel.
Vazulka új arca még sápadt volt, de már újra ment bele vér. Elvette a kulcsot, és elindult a címre, a Jávorfa utca végében álló házhoz, ami a mai naptól kezdve a haláláig fog lakni. Ahogy belépett a szépen berendezett házba, kitárta az állott levegő miatt az ablakokat, és leült az ágyra, egy régi érzés kerítette hatalmába: hazajöttem.