22:30-ig fogok írni.
Mindenféléről, ami az eszembe jut. vagy lehet hogy semmiről?
Nem.
A semmiről nem akarok írni. Sem fenézni a billentyűkről, javítgatni a szöveget.
Most nem lesz szövegjavítás, majd a végén.
Hmm.
Talán jó lenne betenni egy zenét?
Meglehet, de most nincs zene.
Ahhoz el kéne szakadnom a billentyűktől.
oldalra pillantani az asztalon lévő Foobar2010 ikonra.
És megyílna a zenelista, majd utána talán a böngésző is.
Youtube ajánlatai, egyik videóról a másikra.
Szépen beszippantana a net, elvenné az időmet meg ilyenek...
Na jó, Ez a szar, szemét mély, ami valahonnan jön, most vagy a lelkifröccsből, vagy a szomszéd lányoktól, de utat tör a falaokn át hozzám, és zavaró ritmusával befészkeli magát a kattogó billentyűim hangjai közé.
Mégis bekapcsolom a zenét.
Egy kis Kilimanjaro Darkjazz Essemble fog szólni.
Már öt perc is eltelt.
Érdekes módon az ujaim tiltkakoznak.
Fájnak.
Nincsenek hozászokva az íráshoz, csak a csípőfogó markolásához, a feszítőkábel sodrásához. A kétkezi, munkás kéz.
Huh. Ez a zene olyan, mintha megelevenedne a halott, északi táj. Betörne a jeges semmi a kis galériám alá, a szánalmasan energiazabáló fürdőszobai melegítőm nem bírná a mínusz negyven fokot. Szörnyű hideget áraszt ez a zene.
Most pihenek.
Nézem a kalviatúrát.
Még nem jönnek a gondolatok.
Egy világot akarok teremteni. Volt már, vagyis van még egy elképozelésem, de akkortájt, amikor kitaléáltam, még nem voltam együtt senkivel. Olyan távolinak tűnt egy csók is, hát még a többi. A dugás meg a miegymás.
A karakterem egy szürke kis helyen lakott. Gyárban dolgozott. Nincs-nem volt semmi kilátása az izgalams életre, a valóüdi életre. Úgy élt, mint egy Neo a Mátrixból. Álmodással kereste a kenyerét, küldte"haza" a pénzt a szüleinek, amit a gépiesített álomgyárban keresett a szabad éeltidejét álmodásra cserélvén egy VR szemüveg alatt, fekve. Majd egysze, de szeretem ezt a fordulatot, minden megváltozik, találkozik Echo-val, aki valéószínűleg egy régi emlék egy fehéz bőrű lányról és a tétova érzelmeimről. Ez a lány megmenti a karakteremet a haláltól, mélyen egymás szemébe néznek a kocsma földjén, majd a lány továbbáll, de később majd találkoznak.
Pár év eltelt, mire újra folytattam a kis történetemet, a Zon-t. Összesíűrítettem mindazt, amit cselekménynek gondoltam, kiderült pár oldal alatt, hogy Echo nem véletlenül volt abban a kocsmában, Zon-t figyelte, és valami titkos, föld alatti mozgalomszterűségbe akarja bevonni, mit Manny Calaverával is tették a Grim Fandango-ban.
Hát, valahogy túl gyorsan történt minden. Túlságosan le akartam zárni a sztorit, de vslahogy megadni a folytatás alapját is, nem jött össze. Pont az élet hiányzott belőle, mert gyáva voltam anno tovább írni. Mit adjak a lány fejébe? Mit beszéljenek egymáshoz? Hogyan zajlik egy párbeszéd?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok.
Hm,m.
Mát eltelt negyed óra.
Most valahogy nem örpködnek az ujjaim a billentyűkön....de csak egy kapcsoló kikapcsolása, és egy másik megnyomása kellett, hogy a zavaró, mennyezeti világítást felváltsa a megnyugtatóbb asztali lámpa fénye.
Hú, micsoda események történnek itt!
Álmos vagyok kissé.
Hmm.
Jó lenne aludni.
Csak az a baj, hogy az alvás, a net elveszi minden szabad időmet. Mintha a kezemnek szabad akarata lenne, amit rámerőltet, megyílnak az újabb és újabb lapok, telik az idő, és mindent elfelejtek, amit napközben terveztem arról, hogy mmit is fogok majd ma ithon csinálni...minden szürke gyurmává olvad, az összes szín. A színek alatt az adott napra értendő dolgokat értem.
Úristen, de lassan telik az idő, még csak 19 perc telt el...szörnyen unom az írást. Minden vágyam az lenne, hogy lefeküdjek valakivel/az ágyba. Inkább az utóbbi. Lefekszem, és vége a napnak.
Unom magam. Unom ezt az egy órás írást. Lefeküdnék inkább. Lehunynám a szemem, és forgolódnék párat, majd elaludnék.
Vagy inkább megnézem, milyen semmitmondó véleményt írt rólam valaki a telefonos párkereső tinderen. Ó, nem tudom.
Olyan jó lenne lefeküdni. Vagy csak hallgatni a zenét.
Ok. Most hallgatni fogom a zenét.
Írás állj: 21:52
***************************
Írás indul 22:01
Ez ébresztett fel szenderő félálmomból itt a gép előtt
Gondoltam megosztom. Igazából saját magammal osztom meg. Meg talán páre emberrel, akik erre vetődnek.
Valahogy nem. Nem jön az ihlet. Fájnak az ujjaim a jobb kezebbbmen. AZ idő pedig csak telik ezerrel.
Nagyon gyorsan telik.
De ez a bejegyzés nem is akar szólni semmmiről.
Csak egy kísérlet arra, hogy kiderüljön, kb. egy óra alatt mennyit írok.
Nagyok a körmeim az ujjaimon.
Meg a szakállam is nagy.
Egyre inkább zavar, de lehet hogy csak be kéne olajoznom.
A szakáll-olajammal.
Azt hittem, hogy haragból lehet írni.
Vagy valamim vicces jut az eszembe.
Esetleg a napi történésekből ollózok össze párat, a leeső sisakról, az apja után üvöltő gyereknek, aki nem vett észre se engem, se azt, hogy nincs ott az apja, és egyre halkabbra vette a cirkuszt, ahogy felismerte végre, hogy hiába tépi a száját, a zombi ps4-et nyomogató gazdag gyerekekről, a tetőgerincen ülő borovicarcú srácról, az üres dobozról amin egy név áll és egy gyászoló háromgyerekes család, nincs semmi drámai, összejövüml nap elejáén, kergetjük a hibákat, eszünk, pihenünk, majd újra útra kelünk, és végül haza....
Az az igazság, hogy elég sok mindne törtélnik napközben velem. Csak hajlímos vagyok elfelejteni a történéseket, és így úgy tűnik, mintha nem is történt volna semmi. A rutin átveszi a robotpilóta szerepét a délutáni életem irányítása felett, és lefárazstom magam, majd alvás, és eltelt megint egy hét, itt a hétvége ami elrepül, legtöbbször semmiségekkel...
Már negyven perc telt el.
Valaki írt egy sms-t, megnézem.
Nővérem nem tudja beállítani bécsben a tévéjét.
Facebook-on válaszoltam egy másik üzenetre.
Ropog a nyakam, fáj a derekam, lelassult az írőás.
Lehet ki sem javítpm a gépelési hibákat.
Hazafelé többször előfordult már nyáron, hogy letettem oldalra a bicajt, és cska néztem az elhaladó forgalmat, az embereket, a SDzilas-patakban úszó kacsáakt...olyan értelmetelnnek tűnt egy-egy pillanatra a rohanásuk, a rohanásom. Kellettek ezek a percek, amikor teljesen magamba tudtam fogadni a forgatagot, a hazafelé/iskoába gyerekért/munkában vagyok még ideodakellmennem állapotban autót vezető emebrek arcai, a bamba bámulat a szélvédő üvegén át, a telefonáléás nagy beleéléssel, fél kézzel váltani és ugyanakkor telefonálni is, miközben kanyarodni kell...
Volt pár pillanat.
Meg a sok napozás. A hangyák hirtelen megjelent dühös seregei a törülközőmön. A magányos napozások, csak én és a nap.
Mindig egyedül. Menekülve a társaságtól, az idegenektől, távol, messze.
Hogy azok a napok is véget érjenek az ágyban, és másnap egy újabb, vállfáéjós nap vehesse kezdetét.
Valami azt súgja nekem, hogy nagyon nagy ívben kerülgetem a forró kását, ami olyan messze van a körív kerületétől, hogy nem is látom hol van, a melegét sem érzem, csak az illatának néha-néha egy-egy foszlányát. Igen. Már megint rohadt nagy ívben kerülgetem azt, amiről igazán szeretnék írni.
Vagy maga az írás az, amit kerülök?
Naponta írni.
Á nem, inkább a tévé, net, pornó, időpocsékoló youtube, viccesképek, semmirekellő kommentek, facebook-szenny hírfolyam...
És akkor találok alamit.
Amikor nem számítok rá.
Valami érdekeset, ami tlejesen új irányba tereli a figyelmem...igen.
A figyelmem teljesen nulla itthon.
Alig vagyok JELEn pár pillanatig.
SZörnyű. De ilyen az ejtőzés.
Francokat ilyen.
Itt valami nem stimmel ezzel az egésszel.
Ha a mindennapjaimat a munka tölti ki, otthon pedig bezombulok, akkor az életem figyelmes része csak a munkára szentelődik.
Ezt nem hagyhatom.
Még van hét perc.
Belassulok, mint egy ötvenes túrán az utolsó öt kilométeren.
Alig mozgok.
Összezavart az elmém, benne van a zavar.
Vágyom az ágyra.
Pedig megfogadtam ma reggel, hogy nem eszek nehezet este.
Mégis lecsúszott egy kis tarhonyás pörkölt.
Útravalónak, álomföldre.
Még öt perc.
Most már tényleg nagyon kíváncsi vagyok, mennyi szó jött össze. Ki is másolom mindjárt a szövege...
Mi a francot csinálsz.
Mit csinálsz.
Mi ez az egész kísérletezgetés az idővel és a szavakkal.
Azt hiszed, hogy ez egy kibaszott verseny?
Azt hiszed, hogy ez érdekel engem?
Már most unom a gondolatát is, hogy visszaolvassam a mai termést.
Egyszer el lehet ezzel játszani.
Egy óra alatt vajon hány szó?
Nagyon érdekes.
A ráncok kisimulnak a homlokomon. A görcsös szemöldök-összehúzás megszűni. Az ujjaim fájdalma tettekre sarkall. Újból érzem az írást.
De most már elég.
Még van két perc.
Mindebből....nana. Nem kell most semmit összefoglalnom, okosnak lennem magam előtt, nem. Csak írni még, amíg el nem éri az óra az utolsó percet. Még egy perc. Szerencse, hogy nem látom a számlapot. Megint kaptam valamit facebook-on. De már nem érdekel.
1,334 words 8,633 characters
