Egész jó hogy van egy történet, amit folytatni lehet. Érdekes belegondolni, belegondolnom. Mintha lenne otthon egy gyerekem. Vagy egy növényem, igen az jobb. Egy növény, aki/ami növöget, fejlődik, és kiszakítja az ablakot, átbújik a redőnyön és az égig meg sem áll, mint a paszuj.
Pár megálló volt csak a célomig. Volt idő, amikor céltalanul lődörögtem a városban, egyik buszról a másikra szálltam, csak hogy ne kelljen az utcán lennem. A járatokon meleg volt. Szó sincs róla hogy hajléktalan lettem volna. Egyszerűen szerettem a folyton változó tömeget. Apró beszédfoszlányokat kaptam el. Érdekes külsejű embereket láttam. Az ablakon kinézve mindig volt valami, amiért megérte felszállnom az adott járatra. Elmerültem ebben a sok apró, érdekes dologban. Volt egy füzetem is, amibe beleírtam, belerajzoltam azokat a dolgokat, eseményeket, amik épp megragadták a figyelmem. Persze ez az életstílus önmagában nem volt túl kifizetődő. Inkább a szabadidőm hasznos eltöltésének nevezném. Olyan munkám volt, amivel kevés idő alatt tudtam sokat keresni. Reggel későn keltem, este későn feküdtem. Nem kötött az, hogy beérjek bárhova is dolgozni. Szabad voltam az ilyen földhöz kötött szemétségektől mint főnök vagy fizetés. Persze nem volt ez mindig így, én is benne voltam a mókuskerékben, karrier, spórolás, aggódás a jövő miatt. Amikor felszálltam nagy ritkán a tömegközlekedés valamelyik járművére, szinte azonnal bezártam magam a telefonom világába, a fülemben szólt a zene, teljesen izolálódtam és alig vártam hogy leszállhassak az emberbűzből. Kocsival jártam dolgozni, saját házam volt, feleségem, terveztük a babát. Így visszagondolva azokra az időkre, a sok stresszre, az értelmetlen hajtásra, szinte sajnálom magam. Lassan megérkeztem a célállomáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése