Valahogy ez az áramszünet...vagy nem is annak mondnám ami okozta a sötétséget, mivel nem pusztán a világítás ment el a szobában, hanem olyan érzésem volt, mintha maga a szoba is elment volna. Megszűntek a falak, a padló, nem hallottam az órám ütemes kattogását az asztalomon, szó szerint a semmiben álltam. Az egyetlen dolog ami biztos volt ebben, az a boríték volt a kezemben...vagyis már az se. Próbáltam összeszorítani az ujjaimat, nem éreztem őket. Meg akartam tapogatni a lábam, benyúlni a zsebembe, de nem volt mivel. Nem láttam, nem hallottam, üvölteni akartam de nem volt szájam amivel kiadhattam volna a hangot. Hihetetlen gyorsan jöttek ezek a felismerések egymás után, az érzelmek viharában a hideg rettegés maradt ismerősen velem, már ha lehetett volna olyat állítani hogy énvelem volt, mert én nem voltam. A végtelen magány és tehetetlenség szakadékában zuhantam egyre gyorsabban, elmém feloszlott és a tudatom is egy cirkuszi zsonglőr pálcán pörgő fehér tányérjához hasonlított, amikor ennek az egésznek vége lett, és egy vakítóan fehér szobában találtam magam. Álltam a fehér padlón, fehér hosszú ujjú ing és nadrág volt rajtam, fehér kesztyűs kezemmel megtapogattam a fehér bőrcipőmet. Vártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése