A környék merőben eltért attól a képtől, ahogy visszaemlékeztem rá. Az egymástól legelőtávolságnyira álló kis házikók, kopár kőkerítések, a homokos, sárga föld mind a helyén volt. Viszont a házak már alig álltak, lövésnyomok tarkították a falaikat, a tetők elszenesedett gerendái mint rothadó halcsontvázak, úgy meredtek a füstfelhő mögött megbúvó Nap felé. Benéztem a távolabb lévő Neelam házába, ő adta nekünk kölcsön a régi toyotáját...mikor is...nekünk? Emlékeim regisztereiben kutatok, de még nem áll össze a kép. Ez a ház is félig leégett, a falon meglátok egy véres kéznyomot, az erőszak emléke érződik mindenen. Körbenézek a dombtetőn, keresem a harcolókat, de nem látok semmi mozgást. Elindulok a település széle felé a főúton. Az egykor olyan szép fák fekete csonkokká váltak. Nem látok sehol kiégett járműveket, eldobott ládákat, de még szemetet se. Kezd olyan érzésem lenni, milyen meglepő, hogy egy túl részletesen kidolgozott díszlettel van dolgom, ahol a káosznak nem hagytak helyet. Végül elérem a bekötőutat, és befordulva már látom is a kis lugason átvezető ösvényt a hidacskával, annak a túloldalán pedig a földig lerombolt házzal. Nem tudom, miben reménykedtem, mert egy kis csalódottságot érzek. Egy ideig álldogálltam az üszkös bokroknál, amik a valaha virágzó lugas bejáratát jelentették. A hidacska alatt a patak mintha motorolajjal lenne tele. Minden elpusztult. Elhagyott már rég a feladás érzése, mely visszavinne a tengerparthoz, a vágyott zúgáshoz, a kék éghez és a napsütéshez...nem. Nekem dolgom van itt. De mi lehet az? Körbejártam a házat, a belső medencét, a nagy konyhát, itt volt egy másik szoba igen...álldogálok benn a házban, ahol a satsangokat tartotta Ganga. És nem érzek semmit. Ez egy díszlet-világ. A füstölgő romok sosem hagyják abba a füstölgést, a felhők sosem mennek el teljesen a nap elől, a szél sosem fúj erősebben vagy gyengébben. Hát akkor mégis mi lehet az, amiért erre vezetett az utam? Itt nincs semmi.
Visszafelé a kishídon át hagyom el a telket. Valami beszédfoszlány megcsapja a fülemet amikor a híd közepén áthaladok. Megállítom a lépésem a levegőben, és fülelni kezdek. Angolul beszélgetnek az emberek. Többen lehetnek, valahol üvegpohár koccan üvegpohárhoz. A hátam mögül hallatszik. Megfordulok a híd közepén, és kutatom merről jöhet a hang. Valahonnan a jobb cipőpmmel egy szinten észreveszek valamit, egy lebegő, színes buborékot. Lehajolok hozzá, és a hang egyre erősebb lesz. Miért nem esik le a földre? Alácsúsztatom a tenyerem, és felemelem szemmagasságba a gömböt. Átnézve rajta a házat látom, de teljesen épen, és embereket. Belenyúlok a gömbbe két ujjal, és embernagyságúra húzom szét, átlépek rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése