Hiába megyek már órák óta a folyosón, egyetlen oldalágat vagy bármi ajtót se lelek. Olyan érzés ez, mintha egy több tucat kilométer sugarú kör lenne ez a folyosó, és csak azt hiszem hogy vége lesz egyszer, de sosem lesz vége. Szerencsémre a testem teljesen felhagyott az olyan dolgok kívánásával mint a víz, élelem, vagy alvás-így nyugodtan folytathatom az utamat. Napok óta mehettem már, bár óra nem volt nálam és napfény se szűrődött be. Vagy hetek óta? A gondolataim folyamatosan moziznak nekem. Egyszerre furcsa, bizsergő érzést kezdek érezni a jobb talpamnál, hát kilyukadt a cipőm. Ennek örömére le kell hogy üljek. Csak ülök és várok, kinyújtott lábammal pont elérem a szemközti falat. Ilyenkor, a régi életemben már kerülgetett volna a para hogy teljesen egyedül vagyok és meg fogok halni. Most valahogy nem jönnek elő ezek. Levettem a cipőmet amikor leültem ábrándozni, és most már talán elég idő eltelt hogy újra mozgásba lendüljek. Ujjaimmal keresem a cipőtalpon lévő lyukat, és nem találom. Ellenben a talp teljesen új volt. Erre mi lehet a magyarázat? Sétálni kezdek. Majd kocogni, futni, végül sprintelni. Teljes erőmből futok, mégse veszem nehezen a levegőt, a téglafalak egy homogén barna masszává folynak össze az oldalamon....napokig futok teljes sebességgel, amikor is újból érezni kezdem a talajt a lában alatt, mert mindkét cipőm kilukadt. Újra leülök, és próbaképp elkezdek meditálni. Figyelmemet a tantienen tartom, egyenesen ülök, fenekem alatt az összehajtogatott fehér zakómmal. Csodálatos, megnyugtató ürességet érzek, a téglák lemorzsolódó darabkáinak a zaját figyelem. Évtizedekig meditálok ebben a pózban. Próbaképpen ötven év után körbejáratom a tekintetem a folyosón, hátha van valami változás, de semmi. Úgy döntök még tovább szükséges folytatnom a zazent. Háromszázezer évig meditálok. Egy, a fejemre hulló tégla hoz vissza belőle. A folyosó teljesen el van torlaszolva, a lámpák már rég nem égnek, a boltívek beomlottak. A réseken át beszűrődik a napfény. Kikászálódom a körém gyűlt törmelék közepéből, leporolom magam és felhúzom a cipőim. Egy hirtelen ütéssel méteres lyukat ütök a meggyengült téglafalba, és kilépek egy szikrázó napsütésben úszó rétre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése