A biztonságom újra darabjaira hullott, az ismerős falak idegenül viselkedtek, a polcaim és a rajtuk lévő sok apróság, gyűjteményeim, képeim és emlékeim mintha egyszerre szűntek volna meg hozzám tartozni. A boríték ott világított az ágyon, szinte elhomályosult a környezete, csak a rajta lévő írásra tudtam fókuszálni. Hiába kereste állati agyrészem az ösztönös menekülést valami ismertben, valami barátságosban, a szobám teljesen átváltozott egy hideg fotóvá, egy bemutatóteremmé, ami hűen ábrázolja hogyan és milyen körülmények között éltem idáig benne. Menekülni nem volt értelmes. Odaléptem az ágyhoz, és feltéptem a borítékot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése