Van valami különös és megmagyarázhatatlan, vagy inkább megmagyarázhatatlanul különös abban, amikor egy anyagi értelemben nem kötött testtel átlép valaki egy másik dimenzióba. Ahogy átléptem a buborékból embernagyságú oválissá húzott kapun a híd közepén, a fekete-szürke, harcok porától ködös világ átváltott szikrázóan napsütéses, eukaliptusz erdő illatát hordozó dögmeleg Augusztussá. Rögtön feltűnt, hogy izzadok. Hogy lehet ez? A fehér szerelésem is eltűnt, helyette a khaki színű rövidnadrág volt rajtam és az Inv cipő, meg egy szintén olivazöld sapka. A decathlonos sportfelső kellemesen elvezette a hátamról az izzadtságot, és a jobb kezemben valamiért a Panasonic FZ30-as gépemet tartottam. Hirtelen minden világos lett. Ez a múlt jelene. A híd végén ott volt a ház, persze innen még nem lehetett látni a dús növényzet takarásától. A parkolóban épp most kanyarodott be Laksmana és Akasha. Satsangra jöttem én is, mint ők. Átfut a fejemen hogy visszafordulok, csak úgy próbaképpen. De valami azt éreztette velem, hogy nem lenne szabad. Majd utána rögtön: miért ne lenne szabad, mi történhet? És visszamentem a hídon. Kicsit meglepődtem, mert ahogy haladtam, úgy vált elviselhetetlenné a hőség, és fojtogatott a levegő. Mivel ennek a felét se gondoltam tréfának, így felhagytam ezzel, és elindultam a ház felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése