A gondolatok eltűnnek, ahogy az a weimar-i Bach mű is megállt pár pillanatig a foobar-on.
Nagyon furcsa. Furcsa az egész helyzet.
Az egyik ismerősöm azt mondja, ne kerülgessem a forró kását, merüljek el benne, mikor kezdek már élni.
A másik ismerősöm a haldokló nagymamájával a háttérben depresszióval küzd, miközben nem lehet szeretni, legalábbis én nem tudom.
A harmadik ismerősöm szintén lenn él a szent asszonynál, mint az első ismerősöm a szent embernél /Ganga-Mooji/, és egyszerűen nem tudok vele beszélni, mert a nemkettősség minden értelmes gondolatot megöl.
A negyedik ismerősöm pedig terhes lett, így végre elhalt a régen kifakadt és mindezidáig befejezetlen, teljesen erőtlen és már csak a nem-tudatom mélységeiből felvillanó plátói szerelem utolsó, halvány derengése is.
Az ötödik ismerősöm megkapta a kisujjnyi méretű közösségi kert-darabot a tízemeletes panelban, feleség és aprólékosan felújított lakás, kispolgári létcélok.
Istenem. Olyan jó lenne egyedül lenni.
Lényegében egyedül vagyok.
A hatodik ismerősöm a görög falu melletti faluban, hatalmas barátnőjével, örökös lázadozásával és beletörődésével, vályogház, szalmabálák, kecskék távolba vesző gazdaság-képei.
Távol vagyok tőlük. Néha találkozunk. Talán havonta egyszer. Vagyis havonta egyszer találkozok valamelyikükkel. De nem biztos.
A többi napot a munka tölti ki, a hétvégék elsuhannak és már megint nem vettem ki a szabadságokat.
Gyalogolni nincs kedvem.
Minden napomat kihívássá teszi az állandósult vállfájdalom és a gyógytorna.
Egy kurva drága széket vettem magamnak, hogy végre tudjak gép előtt ülni.
Mintha a drága szék meghozná a kedvem a szociális élethez.
Kerülgetem a forró kását....
Bár tudnám, mit akarok tenni.
Legelőször is, egy újabb ezer szavas bejegyzést írni.
///////////////szünet//////////////
Csodálatos. Neuromodulation. Strange equation.
El kell EL KELL felejtenem azt a tévképzetet, TÉVKÉPZETET! hogy mindegy, mit írok, azt már egyszer úgyis leírták előttem. Nem érdekel, hogy leírták. Az is lehet, hogy én írtam le. Akkor magamat ismétlem. Nagy ügy.
Ha tehetném, letépném tőből a jobb karomat, és a sarokba vágnám, mint egy koloncot! Nagyon fáj a vállam. Megkeseríti az életemet, elsötétíti a gondolataimat, nincs semmi kedvem ahhoz, hogy újra felemeljem a karom, és fájjon...mindig csak a fájdalom.
Kisgyermek korom óta van egyfajta gyengeség azon a részen. A fájdalomra gyűlölettel reagáltam, csak azért is befejezem a mozdulatot! És sok ilyen mozdulat volt. Ököllel ütöttem a fájó részt, hogy ne fájjon...persze erre csak még jobban fájt. Sokat kell tanulnom a gyereknevelésről. Mert ez a testrész is olyan, mint egy rossz gyerek. Mindig rosszat csinál, szabálytalanul mozog már évek óta, de így harminc után már besokallt az ízület. Nincs több öngyógyítás. Most a fájdalom van. Csinálni kell vele valamit.
Gyógytornára járok. és azóta máshogy fáj. De még mindig fáj.
Türelem és állhatatosság. Nem hagyhatom abba, bár már sok bennem a kétely. Kurva kételyek. Semmi hasznom sincs belőlük ebben az esetben, csak lustán az ágyba tennének, hogy másnap elterelődjön a figyelmem a munkára, és este, a torna idejére pedig bekapcsolnák a 2016-os DOOM-ot, hogy lefáradjak! Ó, ti kételyeim, tetteim megrontói, terveim aláaknázói, én magam!
Na mindegy.
Lényegesebben javult a hangulatom attól, hogy megdöntöttem 10%-ban felém az asztalom, és ez a szuperszék is nagyon kényelmes. Újra jó érzés írni! Kattognak a billentyűk, mert a kattogós billentyűket imádom. Erikára emlékeztetnek. Az írógépre.
Már fájnak a kezeim...lehet ma hanyagolom hogy elérjek az ezer szóig. Holnap folytatom. Majd nélkül.
//////////////vége a vasárnapnak///////////////
Hétfő, jó kis zene, de szigorúan csak 1.25X felgyorsítva:
Szóval a z erőről szeretnék szólni pár szót. Erről az elhallgatott "dologról". Nem, nem az edzőtermek erejéről van most szó, bár a testi erő is számottevő a kérdésben, viszont nem elsődleges. Az csupán a "belső erő" külső megfelelője. Kurva egyszerű példa: szar a vállam. Szarakodik folyamatosan, fáj mint a fene, és egyetlen gyógymód van rá: az állhatatosság, a kitartás ha úgy tetszik, hogy minden egyes kibaszott nap végig csinálom a fájdalmas gyakorlatokat, hogy egyre kisebb legyen a fájdalom, és végre megtanulja a lapockám, hogy hol is a helye. Vannak olyan idők, főleg reggelente, amikor úgy érzem magam, mint egy tehetetlen múmia. Próbálom felemelni a jobb karomat, de meg sem mozdul. Visszajelez a fájdalom. Legszívesebben elbújnék a takaró alatt, és sírva falatoznám a babgulyást.
Mégse teszem ezt. Felkelek, bejáratom magam, iszok egy kis sós teát, mert akármilyen hülyének tűnök, ez az egyetlen ami oldja a feszültséget a nyaki izmoknál...hogy hogyan jöttem rá...véletlenül.
Egyszer egy teljesítménytúrán, a Tavaszi Ébredésen, 50km után annyira fáradt voltam, hogy még haragudni sem tudtam a paraszt kopasz faszfej biztonsági szolgálatos pöcsfejre, aki a székesfehérvári vasútállomás szájbabaszott felújítása miatt ideiglenes jegyárusító konténerének az ajtaját direkt rám nyitotta, amikor kicsit ki akartam magam fújni a nagy út során, hogy nehogy már benn melegedjek, hadd jöjjön rám a kurva hideg, hát a jó kurva anyádat innen is, bár nem ez a fontos, hanem hogy voltunk hárman túrázók. Remegtem a fáradtságtól, hányingerem volt, és még egy órát kellett várni a kocsmában/pályaudvari italozóban. Ott hallottam először a sóhiányról. Főleg teljesítménytúrákon, futóknál elsősorban...azt mondta a túratársam, hogy menjek a pulthoz vele, fizeti hármunknak a teát, de én feltétlenül kérjek egy sótartót, és szórjak a markomba egy jókora csipetnyit. A tea ihatóra hűtése után nyaljam fel ezt az adagot, öblítsem le a jó cukros ovisteával, és várjak. Már sandítottam a vécé felé, ki is mentem köpködni a csészébe, ahogy hányás előtt szoktam...de semmi. Visszaültem hozzájuk, és elnyomott egy kellemes félálomszerű állapot. A só hatott.
És még mindig csak 879 szó.
Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, hogy miért készülnek filmek manapság a gyenge faszokról, és miért készültek filmek a beolajozott testépítő-Conanokról harminc évvel ezelőtt...talán harminc évente változik a világ ízlése, talán egy emberöltő maszkulin, a másik feminin, és így megy ez azoknak a fejében, akik a médiabirodalmakat irányítják. Nem tudom, de nem tudom hogy érdekel-e egyáltalán hogy tudom-e azt, amit tudom hogy nem tudok.
Lassan kikészít ez a two steps from hell album. Elegem lett belőle, most.
Ezt pedig szigorúan csak 0.5X-ös tempóban szabad hallgatni, legalábbis én szigorúan hallgatom, és lassítva.
Hát nem is tudom. Nem tudok másra koncentrálni, mint az idétlenségig lelassított énekre, meg a pittyegésre...vagyis tudom. Valamit tudok. A világ szövevényes titkai mind eltörpülnek mondjuk a Nap mérete mellett...ó, igen. A Nap hatalmas. És egyetlen mitokondrium milyen pici, mégis minden energia ezekből a kis vackokból jön...úristen. Ez a zene borzalmas. Lényegében az egész Hatsune Miku fétis kultusz a polcra állítható babákra ráélvező otakukból él. Fujj. Talán az indiai lingam kultusz modern kori elfajzásának lehetne ezt tekinteni, de mindenekelőtt az Internet tehet mindenről.
Huh. Túljutottam az ezer szón. A legközelebbi bejegyzésig.
