ÖregTurbán bácsi 56.nap/1000 szó

Nevet változtatott. Elhagyta a földet, ahol rémtetteit véghezvitte. Hosszasan hajózott, kelet felé haladt, átkelve a Fekete tengeren, és Törökországon keresztül Irakig jutott. Itt érjük őt utol, a történet folytatásával.

Heteken át gyalogolt, stoppolt, szamárháton utazott. Állati, vad, és gyermeteg elméjében egyetlen cél lebegett: megérkezni Irakba. Mindennél erősebb volt ez a cél. Azon emlékezetes gyermekkori balesete óta nem volt képes megkérdőjelezni az őt vezérlő szándékokat. A megannyi szörnyűség, amit végbevitt szülővárosában, Terézvárosban, mind ennek a direkt kapcsolásnak volt köszönhető az elméjében, ami a szándék felbukkanása és az azt valóra váltó tett között áll fenn.
De vajon mi volt az az emlékezetes gyerekkori baleset? Micsoda iszonyú baleset lehetett, ami így megváltoztatta egy jó irányba haladó gyermek fejlődését, hogy ekként végezze?

A padtársa elvette tőle a babapiskótáját alsó tagozat harmadikban, reggel nyolc ötvenkor, az énekóra utáni szünetben.
Erre válaszul ÖregTurbán -akit akkor még nem így hívtak- egyszerűen letépte a társa arcát.
És még sok ilyen eset történt, hogy rövidre zárjam ezzel a nosztalgiázást.

Mert jelenleg egy ellenőrző pont előtt álldogál. Kék mackónadrág van rajta, fehér, bő ing, mert nagy hasának így kényelmes, bebújós makkos cipőjét zokni nélkül hordja, mert mégis csak nyár van, és a hűvös éjszakák miatt magával hozott még egy barna, oroszlánokkal díszített műszálas plédet is, amit a jobb válla fölött vetett át. Fehér szakállas arca, kis apró szemüvege és két méteres magassága minden tömegből észrevehetővé tette őt. Ezt ki is szúrták az ellenőrző pontot felügyelő katonák, és magukhoz intették. ÖregTurbán odacammogott hozzájuk. Kérték a papírjait, de nem volt nála semmi. Neki nincs szüksége papírokra. A katonák erre összekötözték a kezét, és betuszkolták a dzsipbe. ÖregTurbán egykedvűen nézett ki a járműből, ahogy haladtak egy tábor felé. A megerősített lőállások és útakadályok kerülgetése után végül bevitték egy fogdaszerű épületbe, ahol már többen üldögéltek. Volt köztük egy amerikai újságíró is, fiatal srác, csak a Press-es mellénye emlékeztetett a foglalkozására, mert minden felszerelésétől megfosztották. Otthon várja a felesége Emma, és a kislánya, Cecyl. Alig evett az utóbbi napokban, és nagyon izgul. Ezt mind ÖregTurbánnak mesélte el fél perc alatt, mert megörült, hogy végre egy fehér ember is került mellé. De ÖregTurbán csak úgy tett, mintha hallgatná, ugyanis nem tudott angolul, de a fiatalember olyan jól és akkora beleéléssel mesélt, hogy nem akarta megölni. Ó, megölni, mire is gondolok! Hiszen csak üldögélt a hatalmas ember tizedmagával a szűk fogdában, és az égvilágon semmi jelét nem adta, hogy haragudna, vagy ideges lenne. Csak nézett ki a fejéből, mint egy vízköpő-buddha keverék. A fiatal riporter egy idő után megunta, és újra belemerült a beszédjébe, hogy mit fog majd mondani a kihallgatóknak. A többi alak egyszerű vidéki, helyi embernek látszott, semmi különös nem volt rajtuk. Maguk előtt nézték a földet. Néha felállt valamelyikőjük, és a távolabbi sarokban lévő vödörbe piszkított.

Majd kinyílt az ajtó, már esteledett. Kivitték az amerikait a szomszéd szobába. Egy mély hang valamit üvöltött arabul, majd a srác sikoltását és hörgését lehetett hallani. A hörgés végül bugyogó-gurgulázó hangokká sűrűsödött össze. Majd csend. Újra mozgolódás, bádogvödör hangja, parancsoló szavak. Egy kis szünet következett. A szobában összesúgtak a megmaradtak, a szemeikben reménytelenség volt és beletörődés.


Egy óra telt el, és újból nyílt az ajtó. Ezúttal ÖregTurbánt vitték ki, ami nem tetszett annyira neki, mert épp szundikált. Összehúzott szemekkel ült le a reflektorokkal megvilágított fal előtti székre, szemben állt vele egy kamera. A falra valami fekete zászlóra felfestett írás volt, szintén arabul. De ez őt nem érdekelte. Nem szereti, ha megzavarják az alvását. Nagyon nem.
A teremben hárman voltak, mindhárman tiszta feketében és elkendőzött arccal. Az egyik ÖregTurbán mellett állt jobb oldalt, hátra tett kezekkel. A másik a kamera előtt állt, de úgy, hogy ő is, és a széken ülő is benne legyen a képben. A harmadik volt az operatőr. Fel voltak tüzelve, hogy micsoda üzenetet fognak ezúttal küldeni a nyugati, rothadt világnak! A szék alatti padlón még ott volt a lefejezett amerikai srác vére elmaszatolva, de ezt a kamera nem látta. Az előrébb lévő megkapta a jelet az operatőrjüktől hogy megy az élő adás, elkezdett nagyban kiabálni. Ugyanaz a hang volt, amitől olyan nehezen aludt el. Hevesen gesztikulált az üldögélő alak felé, aki úgy nézett ki, mint egy házmester a Forgách utcából. Mutogatott a kamera, az ég, és ÖregTurbán felé. Majd kihátrált a képből, a kamera ráfókuszált a széknél lévőkre. A hallgatagon álló alak előhúzta a kezeit a háta mögül, az egyikben egy nagy és éles kés volt. Úgy állt, ahogy az oktatáson elmondták neki, a vágás közben nehogy egy kis részletet is eltakarjon a nézők elől. Elkezdte levágni ÖregTurbán fejét. A kését nagy erővel a nyakának nyomta, és már érezte is a vér ömlését, a test remegését, a hörgést...csakhogy ezeket mind az emlékeiből érezte csak, mert ÖregTurbán nyakát nem vitte a kés. Mintha köszörűkő lett volna a bőre helyén, teljesen eltompította a pengét, nyoma sem maradt a fekete maszkos ember erőlködésének. Értetlenül néztek egymásra hárman. Az előrébb lévőnek támadt egy mentő ötlete, elővette a pisztolyát, hogy agyonlövi a foglyot, de a kamera mögötti leüvöltötte, és odadobta neki a saját, kardnak is beillő kését. Mivel élő adás volt, nem vehették fel újra a jelenetet, így mindennemű bevezetést nélkülözve neki akart esni ÖregTurbán tarkójának egy jól irányzott suhintással.

De ez már sok volt azért neki is. A székről egy pillanat alatt felpattant, közben széttépte a csuklóját összekötő kötelet. Felszabadult tenyerei egyszerre verték ki a kardot a nagyhangú támadó kezéből, és csapták falhoz az elsőként őt lefejezni próbáló fejét. A nagyhangú újra a pisztolyáért nyúlt volna, de ÖregTurbán kicsavarta a karját, és a kamerás ember felé lökte, aki addigra már jött volna nekik segíteni. Hatalmas teste a gravitáció és légellenállás törvényeinek teljességgel ellentmondva mozgott, hihetetlen fürgeséggel. A falhoz vágta a maradék két embert is, majd lassan odalépkedett hozzájuk, és az ő fejüket is szétloccsantotta, ezúttal hatalmas könyökhajlataiba fogva egyenként őket. Az agyuk lassan szivárogva, majd szinte robbanva fröccsent ki a koponyájuk gyenge pontjain át, mint egy tini pubertáskori, gennyes pattanásai a fáradhatatlan mutatóujjak nyomása alatt.

A kamera mindezt élőben küldte tovább a netre.
Nem kapcsolt ki, nem volt aki kikapcsolja.
ÖregTurbán még hosszú percekig guggolt a tetemek fölött, az értékesebb belsőségeiket fogyasztva, csak hatalmas hátát lehetett látni, és a válláról néha lecsúszó oroszlános plédet.
Majd oldalra fordította a fejét, mintha hallott volna valamit.
Végül az utolsó mozgás az ő kivonulása volt a képből.

Behúzott kézifékkel haladni 55.nap/1000

Van úgy, hogy egyik nap az ember fia vagy lánya felkel az ágyból, és egyszerűen csak rálép arra az útra, amit...neki rendelt a sors? ...amin járnia kell? ...ami csak rá vár? ...amin már régóta járnia kellett volna ha jobban odafigyelt volna azokra a dolgokra amikkel törődhetett volna inkább?

Talán úgy tudom legjobban, de úgy igazán a legjobban megragadni ezt a bizonyos pillanatot, mármint amikor az ember fia vagy lánya, szóval értitek, Ő csak felkel, és érzi. Még nem tudja. De érzi. Hogy mától kezdve valami megváltozik. A vonat áthaladt a kitérőn, és új vonalon megy tovább, akár tetszik, akár nem.

Nagyon szép és dicséretes, ha az ember megtalálja a helyét. Igen, egy kényelmes, nyugodt, vagy nem annyira nyugodt, de legalább biztos munkában. Minden hónapban megkapja az ugyanannyi fizetését, befizeti a befizetnivalókat, és úgy elvan magában. Még talán egy kicsit félre is tud tenni, ki tudja mire. Szóval elvan, mint hal a vízben. Egy bizonyos ideig. Hogy meddig, az a hal izgágaságától és a külső körülményektől függ. Ha nagyon menni akar, nem fog megmaradni sokáig az álló vízben, és felúszik a sodrást követve. Ilyenkor valami belül beindít benne valamit, és előáll az ellenállhatatlan inger. Most például én simán elképzelem, ha még tovább folytatnám ezt a halas példát, úgy elunnám az egész magyarázatot, hogy hagynám az egész mai adag írást a francba. De valamiért csak nem jut más az eszembe ezeken az istenverte halakon kívül, a jó francba is! És akkor ott van a másik hal. Aki csak úgy elvan. De valami zavarni kezdi. Valamit érez a vízben, amitől nem lesz már olyan jó ott lennie, ahol van. Ő ilyenkor kel útra, külső körülmények miatt. De itt abba is hagyom, az emberek nem pisztrángok vagy amúrok. Nálunk ott van az út, amire lépünk! Ó! Az út! Azt tesszük, ami a legjobb nekünk! Megvalósítjuk az álmainkat, vagyis pont hogy most éljük őket! Istenek vagyunk! Energialények! Csodálatos megtestesülései milliónyi kalpányi karmának, embertestbe született lelkek, az önvaló óceánjából aláhulló cseppek! Kibaszott indigógyerekek vagyunk, sőt, még Isten is csak az elménk találmánya, mert mi többek vagyunk az elménél, mivel semmik vagyunk, többek vagyunk Istennél is! Édesvíz könyvkiadó és Angyalterápia meg Rontáslevétel és Buddhista Átadás, és Szatszangokra járás hogy a Guruk lábánál ülhess, Önismereti tanfolyamok hatvanezerért egy hétvégén, Csakranyitás a szerencsehozó névtelen egyiptomi istenséggel, Aurakalibrálás és Stresszmérés a Szcientológus gépen, öregasszonyok az Őrtornyaikkal, de mit akarok ezzel mondani?

Mit?

Még mindig reggel van. Az ember fia-lánya(szigorúan mondom, mert ezt külön hangsúlyoznom kell:két személy! nem fialánya vagy lányafia, nem. fiú vagy lány. a többin rágódjanak azok, akik ebből élnek)szóval Ő felkel. Valamit álmodott, de nem tudja mit. Mégis, mintha nem ugyanaz lenne a szoba. Sem a szőnyeg az ágy mellett. Persze tisztán látja őket, de mégis. Hogy is mondjam...amikor például nem vagy teljesen magadnál még, mert negyed órán át szereltél valamit guggolva, majd hirtelen felállsz, és a környezet eltávolodik tőled, ahogy kifut a fejedből a vér...ez is olyan. Nincs jelen igazából a környezetében. Felkel, de nincs egészen ott. Megnézi a villanykapcsolót, de nem ő nyúl érte, csak a keze. A mozdulatok automatikusan begyakorolt koreográfia szerint végzik a reggeli megevését, a ruhák felhúzását a testre, a fogak megsikálását, az utcán sétálást, a buszon kapaszkodást, szóval világos, remélem. Nekem már nem világos. igazából csak írok, és nem olvasom vissza amit írok.
Olyan ez, mintha folyton beszélnék, bár nem vagyok a szavak kimondásának embere. Na, hogy hangozna ez élőben, de komolyan, egy vicc. Írni jobb...na de vissza a reggeli felébredéshez.

Ott motoszkál egy érzés. Ma rálépek az útra. Ma beindítom a gépezetet.
És egészen addig, amíg nincs benyomva a gomb, minden megy a maga útján.
És klikk.
És nincs visszaút.

Na jó, valójában. Egy szűk tér, ami egyre szűkül. A reggeli érzés olyan tisztán sütötte be magát a lehúzott redőnyű, ködös és sötétségbe burkolódzó reggeli ablakon, mint egy szentjánosbogárfing. Szinte alig vette észre. Csak sugallat volt. De ennyi pont elég, nem is kell több. Egy apró suttogás elég, hogy a nyugodt életét megkérdőjelezve feladja a meleg fészket, ahová oly biztosan és oly unalmasan kötődött. AZ élet változás, mondja a sok okos, meg tapasztalt fej. De az elme nem szereti a változást, legalábbis alapesetben, túlfűtött tesztoszteron hiányában. Vagy ez általánosítás lenne? Hisz annyi elme van, ahány különböző tulajdonságú ember, látszólag sokfajta, valójában kevés fő fajta, és ezeknek a kombinációi. Talán lehangoló a kép, hogy semmi sem eredeti, a harmónián kívül.

De mi is ez a harmónia?
Ó, nagyon örülök, hogy ráakadtam erre a kis szóra.

A harmónia: amikor az illető, az Ő, megtalálja azt az utat, ami az egyéni izgágaságának és kedvének legmegfelelőbb. Ha ez egy olyan dolog, amit még életében nem próbált, de erős sugallatok érkeztek neki az álmaiból, akkor jobban teszi, ha kipróbálja. Szokás azt mondani, hogy az álmok nem hazudnak. Szerintem ezt hülyeség szó szerint venni. Azokról a dolgokról álmodunk, amik ébrenlét alatt foglalkoztatnak, amik velünk vagy hozzánk kapcsolódva történtek. Újraélése a zavaros helyzeteknek, az ébrenléti problémáknak, egyszemélyes pszichodráma, és minden szereplőt én mozgatok, mégis elfelejtem ezt, és beleélem magam a szerepembe! 

Akkor újra a reggel, de utoljára. Őneki volt egy álma, de nem emlékszik rá, csak pár apró, homályos foltra. De ez épp elég, komolyan mondom, épp pont elég arra, hogy megmozdítsa az illetőt egy ébrenléti döntéshelyzet megszületéséhez, amikor neki kell döntenie. Nincs más, aki segíthetne neki. Új út felé kell mennie, ez már biztos. Érzi a hívást kívülről, vagy belülről, az most mindegy. És tudja, hogy itt, ezen a helyen nem maradhat sokáig tovább.

És ekkor felkel az ágyból.
Kinyitja az ablakot.
És otthagyja a szobát.

A munkahelyén már nem érzi lekötve magát. Megízlelte a szabadságot. Hogy csinálhat mást is, mint amit eddig. Hogy mehet más irányba is, mint amit eddig követett. És ettől a szabadságtól megittasodik, vidám lesz. Majd félelem tölti el, és hideg lesz a keze már csak a gondolatára is, hogy mibe is vágott ő most bele.

De maradni már nem tud tovább.
Valami húzza őt, húzza kifelé az életéből egy másik életbe, egy olyan életbe, amitől évekkel ezelőtt felállt volna az összes szőr a hátán pusztán a belegondolástól, hogy milyen is az.

Azt hiszi, hogy ő irányít.
Pedig csak a kéziféknek parancsol, amit idáig tövig behúzott.
Most kezdi elengedni...

Adrian Barnes - Álmatlanok 25.nap (54.nap/1000)

Kedves Naplóm, eléggé elhanyagoltalak a 9. napi bejegyzés óta, mi? Az előző napi rinyálásomról inkább nem is beszélek, ahogy hosszasan soroltam azokat a dolgokat amiktől búcsút veszek...dickens-i árvák és viaszos fenyőtűk...szánalmasan arra gondoltam, hogy miután Zoë-t leeresztettem az utcára, (és ő elfutott a Stanley park felé, a maciját lóbálva, csak hogy el ne felejtsem) én csak lefekszem az ágyba, és szépen kiterítve meghalok, mellkasomon összeszorított kezeim alatt a Nód kéziratával, mint Charles Freck a Kamera által homályosan-ban, csak ő az Ősforrás-ra esküdött, de a póz ugyanaz.

Azt hittem, hogy végem. Hogy ez az álom lesz az utolsó.
De újra reggel van.
És újra élek.

Az első dolog amire felfigyeltem, az a hihetetlenül nagy csend volt. A Felébredettek mára már mind meghaltak a több mint három hete tartó álmatlanságtól, ebben biztos voltam. Az apró erkélyemről letekintettem az utcára, a rengeteg szemétre, betört üzletekre, kiégett autókra, Charles pódiumára, és a sok, halmokban rothadó hullára az egyik sikátorban. A szemközti telefonfülkében már összeesve áll a napokig engem figyelő őrszem.
Valami megváltozott bennem. Mintha minden kitisztult volna. Kinyújtóztattam meggyötört hátamat a ragyogó napfényben, mélyet lélegeztem a bűzlő levegőből, és percekig csak álltam, mint egy gyík, aki a nap melegétől várja az életet. A Ragnarök-ből elhozott motyómból elővettem egy löncshús konzervet, és komótosan enni kezdtem. Milyen érdekes, hogy a természet egyszerű törvényei hogy át tudják írni az emberi elme kusza következtetéseit és bonyolult, egymásba ágyazódó ördögi köreit. Most csak az éhség számított. És az éhség csillapítása adta meg azt a választ, amire szükségem volt. Minden leegyszerűsödött. Már nem foglalkoztam a szavak titkos értelmével, a Nóddal, amit napokkal ezelőtt még szentírásként forgatott Charles, vagy ahogy ő nevezte magát: a Kék Admirális. A sok borzalom, a hallucinációk, a lövöldözések, és a páromnak adott kegyes halál egy pengével mind eltörpültek most. mintha soha, semmi sem történt volna, amit ez a löncshús konzerv ne tudna feledtetni. És furcsa módon sikerült is neki. A testem evett, és néztem a vékony napcsíkot a szoba közepén, az emlékeim pedig a jövőbeli terveimmel együtt egy polcon lévő könyvre kezdtek hasonlítani, amit jelenleg nem akartam levenni onnan.

Honnan jön ez a nyugalom? Miért nem gondolok a sugárszennyezésemre, amitől már napok óta sárgát szarok? A löncshús elfogyott. És hirtelen úgy éreztem, mennem kell. Ki ebből a harmadik emeleti erődből. Felkaptam a táskám, a késem, és a kötelem. Leereszkedtem eléggé ügyetlenül az utcára, és a napok alatt megtanult óvatossággal megindultam a Ragnarök megfeneklett hajóteste felé. A távolban mozgást láttam, felkaptam egy véres végű könyökcsövet az egyik hulla markából, és folytattam az utam. Pár kóbor kutya méregetett csak, embereknek semmi nyomuk sem volt. Néha felhangzott pár zaj innen-onnan, leeső tárgyak vagy testek puffanásai, de ez különösképpen nem foglalkoztatott.

A Georgia sugárút végén a pár nappal ezelőtti összecsapás maradványai látszottak, varjak seregei lepték el a környéket, amik a jöttömre komótosan arrébb röppentek. A parkban is csend volt, a démongyerekek lehet hogy még alszanak a ki-tudja-hol lévő rejtekhelyeiken. Üres volt a fejem, mégis vitt előre a lábam. A Ragnarök anyahajóról lelógó kötélhágcsón felfelé mászva, félúton, elkezdtek újra kattogni a fogaskerekek a fejemben, vagy inkább mint a rádióban a sok fehér zaj után végre megtalált állomás: egyre érthetőbbé vált az adás. A fedélzeten Charles embereinek sikerült kivágniuk egy lyukat a belső fedélzet felé, kissé félve léptem be rajta. A hajó belsejében csak a vészvilágítás égett. Céltudatosan mentem a konyha felé, késemet magam előtt tartva. A zátonyra futott hajótest néha megnyikordult, de ezen kívül semmi hangot nem hallottam. A konyhában feltöltöttem a készleteimet konzervekkel, és leakasztottam egy elemlámpát az egyik falról, hogy megkeressem az orvosi szobát. Tyler-nek valahonnan be kellett szereznie azt a töménytelen mennyiségű morfiumot, amit az égési sérüléseire szedett. Hosszú barangolásba kezdtem, mire végül az egyik folyosó végében megtaláltam a hajó keresztmetszeti térképét a falon, ami szerint csak követnem kellett a zöld, földre festett csíkot. Az orvosi szobában magamhoz vettem több tucatnyi tűt és pár fecskendőt, morfiumot, vízfertőtlenítő kapszulákat és sugárbetegség kezelésére való gyógyszereket is. Szerencsére minden egyértelmű jelzésekkel volt ellátva. Visszafelé más úton mentem, és találtam egy pisztolyt is. Tisztára olyan volt, mint egy FPS játék. A támadók holttestei a reaktor körül voltak, vajon fel akarták robbantani, mint Tyler, vagy újra be akarták indítani? Sose tudom meg. De őszintén szólva, nem is érdekel.

A fedélzeten rakott tüzek maradványai mellett leültem, és a távoli Capilano víztározó felé tekintettem. Csak észak felé mehetek. Seattle túlságosan sugárszennyezett, és nem kockáztathatom, hogy a délről jövő szelekkel még több halált szívjak magamba. Az északi hegyek mögé kell kerülnöm. De honnan jön ez a hirtelen túlélési tervezés? Nem jött válasz. A gondolataim, amik folyton tervezgettek és véleményeket alkottak, most teljesen megváltoztak. Valami belső parancsnak engedelmeskedtek, nem lehetett velük szót érteni. A lemmingek jutottak eszembe erről. Csak egyetlen cél volt a szemem előtt: eljutni a 99-es úthoz a víztároló előtt, és találni egy vezethető állapotban lévő autót. Mindegyik célom rövid távú volt.

A hajóról leérve a Lions Gate híd felé vettem az irányt. A Nyúlvadászat szerencsétlen kis áldozatainak megcsonkított maradványai ott lógtak a híd sodronyköteleihez kötözve. Újra üres volt a fejem. Egy pillanatig sem gondoltam bele, hogy mennyire lehetetlen is volt alig egy hónappal ezelőtt elképzelni valami ehhez hasonlót itt Vancouver-ben. Csak a legelvetemültebb íróknak jutott volna eszükbe ilyesmi. És most ez a valóság. De számomra csak hátrahagyott díszlet egy lezajlott előadás után, elhagyatott horrorszínház, ahová egy jó darabig nem tervezek visszatérni.

Az egyetlen dolog a túlélés volt, bármennyire is zakatolt ez ellen racionális-szentimentalista agyam, valahonnan belülről különös erő hajtott előre a főút felé. Hamarosan találtam egy kis Ford Fiesta-t, elhagyatva a leállósávban. A tulajdonos múmiává aszalódott testét kirángattam, és a hátsó ülésre dobált ruhák között találtam pár fürdőlepedőt, amivel letakartam a csúszóssá vált huzatot. A motor beindult. És elindultam észak felé, a közeli városok irányába, hátha találok még magamfajta túlélőket, Alvókat.

Az autópályán haladva, miközben kerülgettem a hulladékokat és a keresztbe fordult kocsikat, megint elgondolkodtam. Miért csinálom ezt? Miért akarok emberek közé menni, túlélőket találni, amikor egész életemben utáltam az emberek társaságát? Ekkor újra rád néztem, Kedves Naplóm. Miattad csinálom. Hogy fennmaradjon ennek a kataklizmának a krónikája, és hogy ne vesszenek el az ilyen régies szavak, hogy legyenek olyanok, aki elmesélik a történeteket a démongyerekeknek.

53.nap/1000 A megkérdőjelezések kora

Abban a korban élünk, amikor mindent meg lehet kérdőjelezni, nincsenek kőbe vésve a szabályok, és a történelem korrumpálódott. Alig van valami, aminek a hitelességét igazolni lehet egy olyan világban, amiben minden valaminek a koppintása, olcsó másolata, vagy drágán ellopott utánzata. A legnagyobb baj mégis az, hogy szépen lassan minden átlátszó lesz, a mélységek eltűnnek, és a felszínes, tudatlan egyének halmaza fogja meghatározni a kívánt értelmi szintet, ők azok, akiknek a legnagyobb szellemi teljesítménye kimerül egy google keresésben.

Valami nem stimmelt a felkeléssel. Selly tudta jól, hogy a mai napja igazán sok furcsaságot fog tartogatni számára. Tapasztalatból beszélt. Mintha valaki már előre megírta volna neki az aznapi különösségeit, és ennek egy halvány jele már a reggeli felkeléskor gyanút ébresztett benne.

Selly ugyanis hangsebességgel zuhant alá a sztratoszférából egy űrhajósruhában. A sisakja tűzálló üvege remekül elvezette a keletkező hőt, de még így is érezte a légköri súrlódásból származó forróságot belül. Karjait hátrafeszítve suhant, és csak suhant. Igazából nem is lepődött meg nagyon. Előző este az ágyikójába feküdt bele, reggelre pedig a föld felé zuhan, igencsak nagy sebességgel. Még nem látott mást, csak a felhőket. Hatalmas volt a zaj. Vajon van ezen a vacakon ejtőernyő? A sűrűsödő levegő hatására kinyílt egy segédernyő. Csak úgy, magától. Ez kissé lelassította, majd ahogy kivehetőek lettek már a búzatáblák körvonalai, a nagy ernyő is bekapcsolt.

Miközben ereszkedett, sztoikus nyugalommal átgondolta, hogy ez már hányadik ilyen reggele is...az utóbbi időkben igencsak megszaporodtak ezek az események. Egyszer háborús övezetben találta magát, máskor egy túlélőpróbán a maláj dzsungelharcosok társaságában, valamikor egy tengeralattjáróban ébredt, máskor meg simán csak valakinek a felesége volt. Autóversenyzőként is ébredt már, épp egy előzés közben, alig tudta megtartani a kocsit. Érdekes módon viszont minden egyes szituációban természetesen viselkedett, a betanult mozdulatok és a rutin vezették őt új szerepében. Az ismerősök is mindig mások voltak, és mégis rögtön tudta, kicsodák. Egyszer sem érezte úgy, hogy idegen lenne, teljesen eggyé olvadt a szerepével. Mert minden új szerepében ő volt testileg ott. Egy időben, még az elején, elkezdte felkutatni azokat a helyeket, ahol járt. A térképen megjelölte őket, és ahogy ideje és pénze volt rá, ellátogatott a nem olyan távoli célpontokra. És minden helyen ugyanaz a séma fogadta: egyetlen ismerős arcot sem látott, és őt sem ismerték fel sehol. Párszor még próbálkozott, naplót írt a kizökkent napok helyszíneiről, igyekezett nagy részletességgel leírni mindent, amit látott. Majd egyszerűen beletörődött, hogy ez így megy, kiszámíthatatlan időközökként más életet élt, mint amit a sajátjának mondott.

Nehéz bakancsai érték először a földet, majd az ernyője újra fel akarta rántani, de még azelőtt kioldotta belőle magát. Leemelte a fejéről a sisakot, és leült a maga által hasított búzaösvény felé fordulva, majd hátradőlt a sárga kalászok közé. Az ég kéken nézett le rá, pár bárányfelhő úszott csak lomhán a magasban. Élénk rózsaszín ernyője a búzatáblán pihent, -Könnyen észreveszik majd. Ez volt az első gondolata. Valamiért fontos volt, hogy ne szedje össze, hanem hagyja kinn, jól láthatóan, hogy megtalálhassák. A nyári csendben egyre erősebben hallotta egy repülő hangját, felállt, és pont látta, ahogy a gép elhúz felette. A pilóta tett még egy kört, és visszafordult. Visszafeküdt a búzatáblába. Nagyon kimerültnek érezte magát, olyan volt, mintha egy több hónapon át tartó nyomástól szabadult volna meg. Nyugodtan lélegzett. Minden olyan csendes volt és nyugodt, a szél gyengén lengette a kalászokat.

Már majdnem el akart aludni, amikor lépésekre lett figyelmes, izgatott beszédre, egy női nevet kiáltoztak vidáman. Felállt, hogy integessen nekik, egy kábé tízfős csoport közeledett feléje. Ketten egy összehajtott harctéri hordágyat cipeltek, ott volt az orvos is velük, a parancsnok és a kísérletvezető meg még pár magas rangú tiszt, akiket csak látásból ismert. Hangos nyüzsgéssé alakult át a csend, gratuláltak neki minden irányból a vidám arcok tulajdonosai. Előkerült egy pezsgő is, igazi ünnepi hangulat vette körbe.
-Dora, maga az első ember, aki ilyen magasságból hajtott végre ugrást, gratulálunk!
-Köszönöm Peter parancsnok úr!
-Maga egy igazi hős! Hogy érzi magát, sima volt a földet érés?
-Teljesen jól vagyok, mintha csak egy átlagos ugrást hajtottam volna végre! körbenézett, és a szemekben látta, hogy itt mindenki tudja jól, hogy mekkora kockázatot vállalt. Látták rajta a kimerültséget, és a megkönnyebbülést is.
-Kedvesem, a jobb kesztyűjénél nem engedett el az öltözék, sikerült egyben tartanunk? kérdezte Julie, a kísérletvezető.
-Igen, a megerősítések beváltak, csak egy kissé szűk lett csuklóban a plusz tömítés miatt.
-Jack, kérem segítsenek levenni a szkafandert Doráról, hadd végezzék el a doktor úrék a szükséges vizsgálatokat.
Kihámozták a pufók héjból, és megmérték a vérnyomását, belevilágított a doki a szemébe, ellenőrizte hogy teljesen magánál van-e, lázat mértek, mindezt igen gyorsan és rutinosan. Két perc múlva már a zöld kezeslábasában állt, és koccintott a sikeres ugrásra. Mindenki nagyon meg volt elégedve, egy fontos  mérföldkövet hagytak ezzel maguk mögött. Libasorban kisétáltak a búzamezőről az erdő szélén álló kisbuszhoz, a sor elején természetesen a parancsnok ment és Dora, leghátul hozták a hordágyra fektetett szkafandert és az ernyőt. A visszafelé úton hamar elaludt, ahogy elhagyták a zötykölődő földutat, és az autóúton suhantak a bázis felé. Valamelyik bázis felé. Valahol, valamelyik országban.

Lassan kinyitotta a szemét. Ismerős, zöldes félhomály. A sarokban zölden villog a kábelmodem jelzőfénye. Hajnalodik. Ismerős szoba. Ismerős bútorok. Hátranyújtózik a telefonjáért. Még van háromnegyed órája, hogy elinduljon dolgozni. Visszateszi a mobilt a kis szekrényre. Pár percig csak fekszik, nyitott szemmel. Ez az egyetlen biztos pont, ez a szoba. Soha, egyetlen helyszín sem ismétlődött még meg. És sosem kezdődött el egyetlen kizökkent nap sem felkeléssel, mindig az események közepében találta magát.
-Lehet hogy igaza van a pszichológusomnak, és ezek az események nem mások, mint igen élénk álmok. Mi más is lehetne a magyarázat? Túl élénk a fantáziám.
Feltette forrni a vizet, majd két kanál nescaféval színesebbé tette. Egy kis tej hozzá, és kész is a reggeli. Pár kekszet majszolt hozzá, míg Dormi a cica a lábához dörgölőzött hízelegve. Felöltözött, adott a duci jószágnak enni, majd bement fogat mosni a fürdőszobába. A tükörrel nézett szokásosan farkasszemet közben. Az elektromos fogkefe bizsergető érzése semmihez sem fogható, egyszerűen isteni! Teljesen ellazul, mire befejezi. Öblítés háromszor...de várjunk csak. Valami kiáll a hajából. Elölről nem látszik. Oldalt fordul, és ott van. A feje búbján, a hajfonat alá csúszva. Egy kalászos mag.

52.nap/1000 A Lecke

Volt egyszer, hol nem volt, valahol volt, de még mindig ott van, szóval egy ember. Mindegy is, hogy ki. Lehetnék én is, vagy te is, de akár még ő is. Igen, még ő is! Szóval.

Egyszer ez az ember gondolt egy nagyot, és kicsi maradt. Ó, de nem testileg. Az olyan vicces is lehetne, nomeg feltűnő. nem. Ő simán csak kicsi maradt. De hogy maradhatott kicsi? Hát, van ennek egy eléggé egyszerű módja. Kicsi maradt lelkileg.

15 éves korában elhatározta, hogy a világ ennyire jó, mint most, akkor ki a frász akarna felnőtté válni? Inkább marad tovább gyerek, megkapja a zsebpénzemet anyutól, és a kikerülhetetlen felnőtté válást, meg a munkát is majd úgy fogja venni, mintha nem is vele történnének meg. Igen, ezeket csak eljátssza. Úgy tesz majd, mintha komolyan gondolná. De valójában nem fog ám felnőni! Ő? Soha! De ezt senki sem fogja megtudni. Senki az ég egy adta világon! Ez egy titok, aminek sosem szabad kiderülnie!

Valóban minden úgy ment, mint a mesében, vagyis ahogy előre eltervezte. Lett egy jól fizető munkája, nem kellett sokat otthon sem lennie, igaz hogy egy szipirtyó feleséget kapott hozzá, de azzal vigasztalta magát, hogy ha a külföldi munkát is megkapja, akkor még kevesebbet kell majd látnia az asszonyt!

De a nőnek ebből elege lett. Nagyon is. Egy gyereket odaszült azért neki, csak hogy szó ne érje a háziasszony elejét. Válás, gyerektartás. De ezek nem vele történtek meg, ó nem. Az asszony volt túl követelőző! Őneki nem ilyen nő kell. Őbenne nincs semmi hiba. Kedves, poénos, jó társaság, mindenki szereti, hát hogy lenne itt hiba kéremszépen?

Teltek múltak az évek. A munkája révén nem volt nagyon ideje a kollégáira, de nem is nagyon akartak vele lógni. Mindig okosabbnak hitte magát a többieknél, és ezt éreztette is velük. A viccei egy idő után ismételték egymást, és volt egy igen rossz tulajdonsága is, ami miatt még jobban eltávolodtak tőle. Ez pedig a minden felelősség alól kibújás, a felelősség másra hárítása volt. Persze érthető, ha az ember nem mindig akar a fény középpontjában állni, és egymaga dönteni minden kérdésről amit hall, de az sem járja, hogy sunyi módon csak azt nézze, hogy mi az, ami a legkevesebb feltűnést kelti, hogy a szavát se hallják, és a munkatársai mellé melyik fontos döntéshozatal alkalmából hátráljon ki a színfalak mögé. Ezért a barátok száma az évek során szépen visszaesett, és akik megmaradtak, azok is inkább csak a munka kedvéért voltak együtt vele.

Aztán valami nagyon szép dolog történt, megismerkedett élete szerelmével. Nagy esemény ám az ilyen! Hirtelen az egész világ megváltozik. Eszméletlen mennyiségű energiák szabadulnak fel! Közös programok szerveződnek a semmiből, és hirtelen mindenre lesz idő, ami előtte elképzelhetetlennek tűnt! Mintha egy nyolcadik színnel gazdagodna a szivárvány, olyan különleges állapotban volt. A lánynak is nagy szüksége volt rá, megtalálták egymást.

És még sok minden szépet és jót csináltak együtt sok év alatt.

Majd egyszer csak valami megnyikordult.
-Mi ez? Talán valami beszorult a fékpofák közé, mi ez a rozsdás hang?
-Ó, már el is múlt. Minden rendben!
-De várjunk csak, megint hallom? Igen, hallom, naná hogy!
-De ez ugyanaz a hang, nem?
-Ja. Múltkor sem volt semmi gond belőle, hagyjad csak.
-De nem kéne megnézni azért, mi lehet?
-Á, felesleges. Ezért nem állítjuk le. Nyugi, nincs semmi baj.
-Ha te mondod, én elhiszem.

És így a nyikorgásra már nem is figyeltek. Rutin lett belőle, hogy néha valami nyikorogni kezd, szabad szemmel nem látható helyeken. Oda sem kell figyelni rá, hiszen megyünk előre, nem?

Teltek múltak az évek. Már egyre kevesebb idő jutott a közös programokra. A munka és a házimunka volt a két fél feladata. És a nyikorgás figyelmen kívül hagyása, de ebben a lány volt a gyengébb. Sokszor szóvá is tette, hogy itt, ebben a kapcsolatban valami nem egészen úgy működik, ahogy annak kéne! De meg lett neki jól magyarázva hogy nyugoggyále, nincsemmibaj, mindenrendbe, tevagyahülye.

Majd elérkezett az első döccenés. Hogy mi is a döccenés? Amikor a haladó jármű csak úgy döccen egyet. Mintha rámenne egy kihajított féltéglára. Nem megugrik, nem borul fel, de azért ugrik egy jó nagyot az ember ültő helyében, és ha rossz helyen voltak a szerszámai, akkor bizony nagyon fájdalmas is lehet egy ilyen.  Egy párkapcsolat nyelvére lefordítva lehetne talán a „valóság látványának befogadása” nevet is adni ennek a közúti példának. Konkrétan a sokat nyikorgó járműben valami eltörött. Már nem úgy megy, mint régen. Kialudt a szerelem tüze, a szeretetet pedig a rutin fojtogatja már jó pár éve, teszi mindennapos próba elé, ezidáig még sikeresen.

Majd ezek a döccenések is szaporodni kezdtek. A lány már látta, hogy itt nagy gondok készülődnek. Próbált szót érteni a párjával, de ő inkább jól kiosztotta, hogy törődjön a maga dolgával, ezt bízza csak szakemberre, vagyis őrá. A lány egyre kevésbé hitt neki, jól tudta, hogy ezek az ígéretek a felejtés homályába vesznek. De nem akarta magára hagyni a párját. Visszaidézte a szép emlékeket, és folyton megbocsátott neki.

Amit a másik ki is használt, és úgy fordította le a saját nyelvére, hogy ezzel a lánnyal mindent meg lehet csinálni. Ez mindent eltűr! Talán néha már túl sok neki, és kifakad, de kit érdekel, másnapra már újra szeretni fog!

Ennek örömére össze is házasodtak, a legkisebb felhajtással, csak hogy megkaphassák a hitelt a közös ingatlanra, meg hogy majd biztos így többet fog velem törődni, gondolta a lány.

A döccenések heti rendszerességgel jöttek, és sűrűsödtek.

Majd a lány már érezte, hogy nem tűrhet tovább. Szépen otthagyta a párját. És napokon át sírt.

A férje is érezte, hogy szünet kell. De ő szünetnek is gondolta. Az meg sem fordult a fejében, hogy itt most őt elhagyják - méghogy őt? Biztos csak egy kis időre van szüksége, és visszajön hozzám.

De nem ment vissza hozzá a lány. Próbálta visszacsábítani, megígért neki mindent hogy így meg úgy fog megváltozni a kedvéért, mert ő volt számára minden az életben.

Ő volt az, aki energiával látta el, legalábbis ezt állította.

Csak egy dolgot nem vett észre: az, hogy a lány energiájából élt, azért volt, mert a sajátját szétszórta ezer felé! Bátran pazarolta a sajátját, mert tudta, hogy a felesége majd ad az övéből. Nem tanulta meg a leckét, hogy a döntéseknek súlyuk van. Hogy nem lehet mindenhonnan visszatáncolni, és csurit mondani.

 
A lecke pedig nagyon sok. A tananyag pedig saját maga.

Üres Szórakozóhelyek

Van egy visszatérő álmom. Sétálok a kihalt városban, egy lélek sincs sehol. Estefelé jár már az idő, őszies meleg van. Ilyenkor szoktak megtelni a kiülős helyek. Sok ilyen mellett sétálok el, de mindegyik zárva van. A székek elpakolva, évek óta porosodnak a kirakatok mögé zárva. A helyek nevei még ott vannak a házfalakon, de a málló vakolat már a nagy részüket olvashatatlanná tette. Keret, sirály, ellátó, pótkulcs, szimpla, gozsdu...mind üresen sorakoznak egymás mellett. Ahogy elhaladok a bejárataik előtt, megcsapnak a bulik emlékei. Olyan bulik emlékei, amiken ott sem voltam, csak valaki mesélte, és én elképzeltem, milyen is volt a félrészeg lány tánca az asztalokon egy szál bikiniben, a vidám esték, a feszült pillanatok emlékei...
Nincs egyetlen ember sem rajtam kívül ebben az álomban.
Csak a mások emlékei.
És a csönd.

51.nap/1000 A Tűz Begyújtása

Nincs is annál rosszabb érzés, mint amikor kialszik a tűz.

Amikor reggel arra ébredünk, hogy fázunk, és hideg mindenünk a takaró alatt. Amikor olyan szédülés hasogatja a fejünket, ami minden rossznak az előjele lehet.

Mert ilyen az, amikor az ember másnapos. 

Az első pillanatok az ébrenlétben már gyanút keltenek: túl sötét van. Miért keltem fel ilyen korán? Mit akar mondani nekem a testem, milyen kalandos útra fog elvinni engem? Az első lépések után jön a szédülés. Itt valami nem stimmel. A mosdó meglátogatása, egy gyors zuhany, két pohár víz és kávé. Majd visszafeküdni az ágyba, a jó öreg ismerős, a fejfájás mellé.

A has hideg. Nem ég benne a tűz. A tegnap elfogyasztott alkohol leállította az emésztést. Semmi sem megy tovább. Egy óra szünet.

Majd újabb út.

És a gyomortartalom kiürül a vécébe.

A helyzet komoly. Mérgezés tünetei, fehér arc, vesetájéki fájdalom. Krumplihoz kell jutnom. Főtt krumplihoz. A hányás utáni állapot megengedi az evést. De a szédülés megmarad. Hosszú órák telnek el kis kortyokban elfogyasztott víz, és apró darabkákban elmajszolgatott főtt krumpli evésével. Egy pohár light gyomormosó kólát is iszogatok. A fejfájás nem akar elmúlni. De dolgozni kell.

Össze kell szednem magam.

Minden simán megy, hogy utána újból erőt vegyen rajtam a szédülés.

Egyszerűen nem bírom az alkoholt. Eloltja a tüzemet.

Finom húsleves hoz vissza az életbe. Érzem, hogy minden rendben működik. A fejfájás is elmúlt. Újra van étvágyam. Újra ég bennem a tűz.

Amikor a hétköznapok egybemosódnak. Nincs semmi érdekes elfoglaltság, csak a rutin. A párod és a te életed is összecsiszolódott, nem tesztek mást, mint elvagytok egymásnak a munka után, mint két fáradt igásló. Néha, nagy ritkán elmentek valahová. Talán havonta egyszer, vagy kéthavonta. A kapcsolat elején lángoló tüzet ügyesen elfojtottátok, és kényelmes melegben vagytok. De soha nem tekeritek fel a lángot, hogy áthevítse a kovácsolásra váró anyagokat. Mint például egy gyerek bevállalását. Mert oda nem lesz elég a langyos meleg. Újra fel kell fűteni a kapcsolatot, mert máskülönben hazugság lesz az egész. Itt nyilvánvalóan pontosabban kell fogalmaznom. Rendben. A kapcsolat megvan két ember között, és elviselik egymást, a szerelem tüzét visszavették, hogy azért ne égesse meg őket annyira, és így kényelmes. De új anyag, magyarán egy új ember ilyen közegben nem tud megszületni valójában. Biológiailag ott lesz, és persze élni fog, meg minden, de nem lesz igazán ott. Hmm. Még mindig pontosítani kell. Új ember egyenlő új anyag. Ha a kapcsolat olyan mint egy kovácsműhely, akkor az új kardot nem elég csak kiönteni, hanem foglalkozni is kell vele. Ezt értem kovácsolás alatt. Mert máskülönben a langyos családi légkörben törékennyé válik. Sebezhetővé. Korunk tipikus mintapolgárává. De ki a fasz akarja ezt?

Amikor visszavesszük életünk tüzét, a takarékosság van a szemünk előtt. Nem akarjuk elpazarolni az erőnket. tartalékolni akarunk a nagy kihívásra. A nagy eseményre. Hogy majd ott belecsapunk a lecsóba.

De a valóság az, hogy nem tartalékolunk semmit ebből a tűzből, mert minden nap elégetjük az aznapi adagot.

És általában haszontalanul tesszük ezt. Elpihenjük a szabadidőnket, mert a munka után édes a pihenés. De két munka között lenne valami, ami lehetne valami, ha nem arra használnánk, hogy elteljen a délután! Ó, nem az elfoglaltságokra gondolok. Nem a délutáni focira, vagy a sörözésekre. Ezek is kellenek azért. Én arra gondolok, ami egy szisztematikusan felépített rendszerbe foglalja az időnknek-tüzünknek azon részét, amit egy adott dolog elérésére szánunk. Magyarán megint a célokról beszélek.

Célok…mindig csak a célok. Jó néha kitűzni pár célt magunk elé, mint például az időszakos autószervizt és a téli gumi cserét, a szállás lefoglalását vagy egy mittudomén mit!

Ezek mind jó célok, még a mittudomén mi is, de rövid távúak.

Teljesíthetők.

Örömöt okoznak, ahogy elérjük őket.

De mi van a hosszú távú célokkal? Amiket nem egy két hét alatt érünk el?

Hát, azokat szépen elfelejtjük.

Elsorvasztjuk.

Beletörődünk, hogy túl nehezek. Túl messze vannak, túl sok idő, túl túl túl.

Igazából ezekhez a célokhoz az kell, hogy többet tegyünk a tűzre, egy kicsit nagyobb lánggal égjünk, ne tartalékoljuk az erőnket valami nagy eseményre, vagy csak zsugoriságból, ami elég abszurd is lenne. Erre mondják azt, hogy oda kell tenni magunkat. Nem lehet félgőzzel, félvállal, félszívvel hozzáállni egy hosszú távú célhoz. Itt van például az én célom, az ezer darab ezer szavas történet. Ha nem gyorsítok bele, és naponta egyet írok le közülük, akkor is több, mint három évig tartana véghezvinni. De talán még több ideig is. Ez is egy hosszú távú cél, de nem az egyetlen. Ennek alapot is kell adni. És ez nem más, mint a napi rendszerességgel írt bejegyzések. Tudom, mostanában pár napot kihagytam. Féltem is egy kissé, hogy lehet, most fogom ezt is abbahagyni. Mint sok minden mást. De most újra itt vagyok, újra írok, még egy kicsit rozsdás ujjakkal, de teszem azt, amit megígértem magamnak, még ha nem is tudom, kinek írok magamon kívül.

A tűz kell ahhoz is, hogy felismerjük a társunkat. Ez olyan, mintha a sötétben, arcunkra árnyékot vető kalapban sétálnánk, és azt várnánk, hogy valakinek megtetszünk. Mégis, mit lát belőlünk a másik, aki talán szintén ilyen sötétben járkáló típus? Csak az árnyékunkat. Minket eltakar a fény nélküliségünk. Ez így kényelmes, hát hogyne lenne az. Egyszerre védelmet ad, és könnyedséget. Nem kell felfedni magunkat, nem kell törődni másokkal, mindenki a sötét álarca mögé bújik. De pont ezért nem tudják, ki az, akibe belebotlanak. Pont itt van. Jó lesz, biztos ki fogunk jönni egymással. Vak vezet világtalant. Ilyenkor jön be a tűz. Amikor az egyik és a másik is megmutat magából valamit, ami eloszlatja az árnyékot. Amikor kinyitnak egy kis ablakot a lelkükön, amin át be lehet nézni, felszítják a tüzet, hogy átizzítsa a falakat, és ne csak egy kis ablak legyen a fény, hanem ők saját maguk.

És a haraghoz is tűz kell. A pusztításhoz, háborúk kirobbantásához, őrült vérengzésekhez. Ugyanaz a tűz, ami összeköt két szerelmest. A szerelem és a gyűlölet egy lángból fakad. Nagymama bement a konyhába, és csutkára kinyitotta a gázpalackot fojtás nélkül, begyújtott a sparheltba és nyugodtan kiment megetetni a cicát, észre sem véve, hogy a láng ezúttal annyira hevesen ég, hogy a tűzhely vas oldala már fehéren izzik!

Az egyén saját felelőssége beosztani a tüzelőjét, és irányítani a tűz nagyságát. Máskülönben leég a világa.

50.nap/1000 Valóságteremtés

Elérkezett az ötvenedik nap is. Itt az ideje, hogy kicsit komolyabbra vegyem a témát. Úgy gondoltam, hogy valóságot teremtek.

A füstös iroda teraszáról néztem a zöld hévet, ahogy elsuhan, hasában több száz utassal, akik bambulnak ki az ablakon, bambulják a telefonjukat, bambulják a peron elején a kezükbe nyomott metró újságot, bambulják a szerelmüket, a munkatársukat, vagy csak úgy bambulnak arra az ismeretlenre, aki előttük ül, és épp nem figyel rájuk, mert kibambul az ablakon, vagy a telefonját bambulja, vagy csak úgy van.

De nem is ez volt a fontos a mai reggelben.

Hanem egy nagyon különleges esemény, ami csak egyszer adódik ebben az életben. Felkelt a nap. Igen, ez volt az a nagyon nagy esemény, mert soha többet nem fog felkelni ma a nap. Akkor világossá vált előttem a teremtésmítosz rejtett jelentése, hogy kezdetben volt a sötétség, és Isten lelke lebegett benne. Majd megteremtette az eget és a földet? Ugyan már. A fényt kellett megteremtenie előbb. A napot. Azt a nagy, fényes izét, ami ott felkel és amott meg lenyugszik. Belegondoltam, cigarettával a kezemben, hogy ezen a világon minden csillagporból van. A szilárd burkolatú viakolor járdától a hatalmas hegyeken át a női melltartókig, és még sorolhatnám. Minden. És ez a csillagpor, ha kellő mennyiségben összegyűlik, gravitációt generál, bolygóvá áll össze. Minél nagyobb a bolygó, a gravitációja annál erősebb. Végül olyan méreteket ölthet, amikor fúzió alakul ki a nagy nyomás és sugárzás hatására, ezután nappá válik a csillagpor.

Néztem az embereket, az autókat, a buszsofőrt, aki éppen nyújtózott a piros lámpánál. A nap álmosan visszabújt a szürke esőfelhők mögé, csak egy rövid ideig mutatta meg magát nekem. Valaki sietett, hogy elérje a hévet. Egy teherautó átment a buszsávba, hogy kikerülje a jobbra kanyarodó sort. A kocsmából kijött a pultosnő, és egy kőművessel beszélgetett, mindketten cigiztek. És én csak néztem ezt az apró kis szegletét a világnak.

Belegondoltam, hogy mennyi életút utazik egy-egy ilyen zöld vagonban, munkahelyei, iskolái, otthonai, vadászterületei felé. Mennyi sors, mennyi külön élet, mennyi különböző érzésű, gondolkodású, illatú ember. Mennyi ezekből a számomra szimpatikus, mennyitől tartok, mennyi nem hagy bennem semmi nyomot, mennyi közülük, akinek a jelenléte megnyugtat. Ők mind az én fejemben vannak, elképzelem őket, de ott is hagyom mindet. Uralhatatlan mennyiségű változót veszek akár egy ember megismerésével is a nyakamba.

Valóságot teremteni nem lehet irányítással, csak kölcsönhatással. Minden mindennel összefügg. Nem létezik a világon semmi olyan, amire azt mondhatnánk, hogy külön álló. A teremtésben minden benne van. És itt most teljesen mindegy, hogy ki miben hisz, hiszen az összes hit is benne van. Egyszerűen kikerülhetetlen, hogy arra a végkövetkeztetésre jusson az ember, hogy a világban van az Isten, és nem azon túl. És még egyszer meg kell jegyeznem, hogy nem számít, ha ateista valaki, hogy tagadja az Istent, mert ő is a teremtésen belül van. Vagy ha jobban tetszik, a világon belül. A Van-on belül.

Húha. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy szentfazék szerűség lesz egyszer ez a blog.
Húha. Rendkívül jól tudok semmitmondó töltelékmondatokat írni.
Húha. Valami hiányzik, de nem tudom pontosan, mi az.
Húha. Pontosan tudom, mi hiányzik, csak nem akarom leírni.
Húha. Az előbb hazudtam magamnak, hiszen nem tudom pontosan, mi is hiányzik nekem.
Húha. Húha.

Micsoda egy történet. Alig hagyott időt, hogy útba igazítsam a feleségét, a vénember az esernyővel csak mondott valamit, és továbbállt. Nem is figyeltem rá, hiszen lényegtelen mellékszereplő volt csak. Igaz bár, hogy nem vette észre, hogy bunkón viselkedett, mert otthagyta a nejét az esőben, míg nála volt az esernyő, és a beteg kiskutya. De ez nem róla szólt. Mint egy ostoba lemming, akit vonzz a szakadék, úgy ment tovább a keleti pályaudvar felé, és azt hitte a neje majd követi. De én szépen belelendültem. Elmagyaráztam, hogy nem kell elmenniük addig, mert itt is fel tudnak szállni a trollira. Csak először teljesen váratlanul ért a kérdés, és nem tudtam válaszolni. Lehet hogy a férj egy drogosnak nézett. Vagy valami beszámíthatatlan alaknak. Az ő szerepe ebben a történetben az volt, hogy eltűnjön a faszba, hogy nyugodtan elmagyarázhassam a nejének, hogy merre megy a trolli. Mire végeztem, már a kurva anyjában járt, alig látszott. Hiába is kiabált utána a nő. Mondtam neki, inkább menjen utána, ne legyen ebből vita, ott is fel tudnak szállni arra a piros lófaszra. Persze moderáltam magam. Az embernek néha feleslegesen kell végigjárnia különböző utakat, csupán azért, mert elhiszi amit mondanak neki, hogy arra kell mennie. És megy.

Szóval visszatérve a teremtéshez: a valóságot is meg lehet teremteni. Az ezzel foglalkozó ipar a média nevet viseli. Könnyű megismerni manipulatív szellemtelenségüket. Vegyünk egy friss példát: BBC Enterainment csatorna. A történet elejét nem láttam, csak egy jelenetet. Alsónadrág van csak az idős emberen, aki a rakpart alján fekszik a homokban. Két angol rendőr fölé hajol, és az egyik ráparancsol, hogy húzzon el. Az öreg bizonygatja, hogy ő is rendőr. Ezt a másik nem hiszi el, mert az öreg pia-szagú. Majd megnevezi a szervezetet, ahol dolgozott. A rendőrt ez sem érdekli. Az öregnek ellopták mindenét. Ez sem érdekli. Majd az öreg megragadja a gallérját a rendőrnek, mire az hátralép, és lelövi egy sokkolóval. És nem John Cleese volt a rendőr. És az öreg sem Benny Hill. Ez egy komoly jelenet volt. Mi az üzenet? Ha csövesnek látszol, lelő a rendőr. Azt mondod ellopták a dolgaid, de csövesnek látszol? Le vagy szarva. Láthatóan kiraboltak, mert még gatya sincs rajtad, de piaszagod van, és mellesleg csövesnek nézel ki? A rendőr elhajt a faszba. Nincs semmi megértés, vagy segítség. Társadalmon kívüli lettél. Egy senki. Szinte sütött a gonoszság ebből a jelenetből.
Másrészt el lehet azt is képzelni, hogy mennyire unta már a munkáját a forgatókönyv író. Favicceken nevelkedett, unalmas ember, akit munkatűrése és jó kapcsolatai miatt tartanak a bbc-nél, és az elején még egész beleélte magát a feladatba. De hamar ráunt, mert látta, hogy nem kell megerőltetnie magát. Közönyösen rázúdítja a fásult elméjének forgácsaiból összeállított lelketlen jeleneteit a közönségre, a színészek is tettetett beleéléssel játsszák el, itt senkinek sem kell igyekeznie, mert úgysincs üzenete az egésznek.

Olcsó érzelembombák ezek a műsorok azok számára, akik pl. Gordon Ramsay-t tekintik a séfek netovábbjának. Mert miről is szól a Pokol Konyhája? Ugrassz össze pár séfet, szólj be nekik, mert nem úgy csinálják a dolgokat, ahogy neked tetszik, tömd tele a kirakat-vendéglődet beépített vendégekkel, akik visszaküldik az ételeket, csak hogy lebaszhasd a séfjeidet. Majd valamelyikük a nagy stressz és felesleges idegeskedés hatására előáll egy almás pitével, amit különlegességekkel töltött meg. Gordon odamegy a pitéhez, és szinte széttépi a késével meg a villával ahogy felvágja. Még meg sem kóstolta, de már úgy áll hozzá, hogy szar lesz. És tudod, hogy nem fog ízleni neki. Mert előre eldöntötte, hogy szar lesz, mert már úgy vágja fel, meg amúgy alapból egy rohadék. Ó, dehogy az, hiszen van egy másik műsora is, ahol nagyon is szelíd, ahol segíteni akar, és tanulni...most akkor melyik arcát fogadjuk el? Talán mindkettőt. A végén úgyis az dönt, finom-e az étel, amit készít. És vajon ami nekem finom, az neked is az? Túl sok viszonylagosság, így nem lehet. A mérleg nyelve ide-oda ugrál.

A valóságban benne van a fény is és a sötétség is. Benne van isten is, és az istenen túli is. A valóság: az űr maga. 

49.nap/1000 A Közöny

Látszólag minden városban akad legalább egyetlen ember, akit néha elkap egy olyan érzés, hogy egy pillanatra akár, de megkérdőjelezze a látottakat.

Nem volt még reggeli napsütés, az utca szürkeségben úszott. Távolabb tőle, az árkádok alatt egy fehér lepel mozgott. Odaért, és egy hajléktalan feküdt ott, csak egy trikó és a térdéig lehúzott nadrágja volt rajta. A többi meztelen volt. Szánalmasan rángatózott, a 
tekintete felfelé nézett. Távolabb tőle, talán tíz méternyire, nyugodtan beszélgetett négy munkás. Valaki szembejött, és rá se nézett a földön fekvő emberre. Micsoda durva kép, az amúgy nyugodt utcában!
Ott, az árkádok alatt mindig alszik valaki.
És az arra járók megszokták már a látványt.
Közönyösen, egy pillantásra sem méltatva hagyták, hogy a hajléktalan tovább rángatózzon.
Dögöljön meg, talán ezt is gondolta valaki.
Szerintem a legtöbben csak úgy tekintettek rá, mint az út szélén lévő döglött macskára: kicsit sajnálják hogy ez történt, de annyi macska van, és különben sem az ő dolguk ezzel foglalkozni. Eggyel kevesebb hajléktalan. Eggyel kevesebb zavaró elem az utcán. Minek segítsek? Inkább pötyögöm a kibaszott facebookom a telefonomon, vagy hallgatom a köcsög zenéimet a kurva fülesemből, és továbbsétálok mint egy zsák löttyedt fasz, kezemben a takeaway kávémmal, és az ezernyi apró faszsággal a fejemben, amik kitöltik a nyomorék életemet!

Ó, a közöny. Nagyon jó ismerős. Talán már barátnak is fogadtad. Ő megnyugtat, hogy ez nem a te dolgod. Majd más megoldja. Te csak ne izgasd fel magad emiatt. Nem is kell odanézned. A piszok majd szépen a szőnyeg alá kerül, amíg elnézel. A dolgok majd maguktól rendeződnek. Neked semmit sem kell tenned. Menj csak szépen dolgozni az irodádba, és beszéljétek ki egymást egymás háta mögött, ahogy szoktátok! Végezzétek a teammunkákat, és ne foglalkozzatok vele, hogy mennyire értelmetlen is, amit ezen név alatt valójában csináltok! Gubózzatok be az életetek apró ketrecébe, amit még álmotokban sem szabad szűknek látnotok, mert annyi kikapcsolódási lehetőség van, annyi dolog történik a világban! Lájkoljátok a postokat, csipogjátok a kék madárral a legapróbb apróságot is, ami történt veletek, osszatok meg minél több lényegtelen lényeget az életetekből, hogy ti is elmodhassátok magatokról, hogy ott tartottátok a koncerten a mobilotokat a nézőtéren, magasan a fejetek fölött, hogy levideózhassátok a stage-t, és már mehet is fel a youtube-ra!

Csak egy valamit felejtetek el, de azt kurvára.
Ott lenni a pillanatban.

Lerakni a kibaszott telefont, és bemenni a tömegbe, átélni az eseményeket, nem megörökíteni!
Ki a faszt érdekel a videód, ha nem tudod magad jól érezni közben? Nézem, ahogy pontosan mozgatod a fókuszt, a kamerád magasan egy selfie-bot végén van, ügyelsz rá, hogy minden jól látszódjon. És te komolyan gondolod, hogy ez jó. Hogy most aztán jól megörökítem. Meglesz. Igen. A tökéletes felvétel. Ami bizonyítja majd a haverjaim előtt, hogy ott voltam!
Igen bazdmeg. Bizonyítani, azt fog. Mégpedig azt, hogy egy kurva jó koncerten voltál, és ahelyett, hogy benn táncoltál volna a közönséggel, te inkább álltál egyenesen, mint egy fasz, és nem voltál ott.
Tudod hol voltál?
A kijelző mögött. A telefonod kijelzője mögött. Azon keresztül nézted a világot. És kimaradtál a lényegből.
De a felvétel nagyon jól sikerült.
Feldughatod magadnak, jó mélyen.
Faszkalap.
És belőled nagyon sok van. Egyre több. Az emberek csordaszelleme vagy, nem is egy konkrét személy, mielőtt még itt valaki magára ismerne. Neeem. Ez nem egyéni stílus, ez nem eredeti. Ez a szürke, unalmas csordaszellem. Amikor bemész a metróba, és már veszed elő a telefont, hogy folytasd a hülyeséged. Igen, jól értetted, a léggömbök pukkasztgatása: hülyeség. Vagy a leveleidet nézed? Talán valami fontosat vársz? Kötve hiszem. Digitális viszketekséged van. Nem bírod ki, hogy ne piszkált a netes életed, hogy ne nézd meg az értesítési címsort ötpercenként. Mert hátha valaki kitett valami érdekeset a falára. Vagy jött valami hír arról a csomagról, amit már egy hónapja vársz. És már észre sem veszed, hogy mennyire uralja a tetteidet ez a szokás. Már nincs olyan, hogy Te. Csak a szokásaid maradtak. Amik ugyanolyanok, mint a többiek szokásai. És elvesztél. Zombi lettél. Agyhalott kretén, aki azt hiszi, hogy a mások által dícsért okos mondások bemásolása a hírfolyamra majd milyen eredeti lesz! Aki azt szereti, amit mások is, persze valami elbaszottul ritka márkáról van szó, és alig tud róla valaki valamit, pont ezért olyan eredeti!
Lófaszt eredeti. Más embléma, címke, de ugyanaz az alapanyag.

Csak az alapanyagot senki sem nézi meg.
És az egyre silányabb lesz.

Nincs igazából messze az az idő, amikor valósággá válik annak a japán tudósnak a találmánya, hogy a szennyvíztelepen kiszűrt szilárd hulladékból hogyan születik hamburgerhús. Az élelmiszeripari varázsszerek megfelelő kombinációja a kulcs hozzá. Ízfokozók, színezékek, stabilizátorok, aromák, állományjavítók....és kész is a szarból készült húspogácsa. És ezt is el fogják tudni adni, mert rásütik majd, hogy ökológiailag bizonyított tény, hogy egészséges a bolygó szemszögéből, ha szart eszünk. Egyébként ezt tesszük jelenleg is. Vagy talán annyira felütötte a fejét a közöny, hogy már észre sem vesszük, ha valami gyanús? Itt minden étel olyan egészséges! Gyárilag van ráírva, hogy az. Mert van benne vitamin, meg ásványi anyag. És kurvára kell a bélflórának az Actimel. Ha pedig pocak visszapofázik, kap egy kis savlekötőt. Faszt pofázik a kis geci, csak két kólát, három burgert, két nagy krumplit meg két muffint, és egy vaníliás shake-t ettem! Hát már ezt sem szabad? Pedig volt hozzá cézár saláta is, az egészséges, vagy mi a faszom?

A közöny az, ami belengi a társadalmat. Észrevehetetlen, mert torz tükreinkben épnek mutatja magát. És meggyőz bennünket, hogy a tükrökkel semmi baj, hisz látható, hogy nincs semmi bajom!

Aha, persze. Amikor a közöny megjelenik, a szeretet visszahúzódik. A közöny kiáramlik, és bevonja a viselőit, nyúlós, szürke anyaggal. A szív bezárul, infantilizálják azt, aki a szeretetről beszél, a látszólagos lesz a valódi, a hamis az igaz, de senki sem akar ezen sokat rágódni, hogy most mi is az igazság. Közönyösen élik tovább az életüket. Nem az ő problémájuk. Majd megoldja valaki egyszer.

Az a helyzet, hogy észrevétlen méreg ez, mint ez a banális, de igaz példa: a szénmonoxid. Mire észrevennéd, hogy baj van, már nem tudsz mozdulni a szorításából, megragad, és foglyul ejt. A közöny ellen csak a felismerés erejével lehet harcolni.

De ki ismeri fel?

Vezetés front alatt

Amikor esik az eső, az ablaktörlő vadul rohangál a szélvédőn, a szembejövő autók felcsapják rájuk hirtelen a vizet, és minden komor és hideg, akkor észreveszed, hogy már alig tudsz figyelni az előtted haladóra, csak a fejfájásod lüktető hangja szorítja össze a füleidben a dobhártyákat, és már alig várod hogy hazaérj, és óvatosan beállhass párhuzamosan a többiek közé az utca szélén, vigyázva, hogy ne menj neki a mögötted parkoló rendszámtáblájának, mint a múltkor.

A szemedben a nyomás gyenge, a második algopyrin sem segít, fekszel az ágyban és bámulod a buta relámokkal megszakított filmeket, és várod már, hogy újra elaludhass.

És reménykedsz, hogy a másnap nem olyan lesz, mint a mai.

48.nap/1000 A mások saját élete

Az újabb találkozása saját magával elég fagyos légkörben zajlott, végtére is, mikor adódik egy ilyen lehetőség másodjára is az életben?

Másodjára? Dehát mi történt először?

Aznap esett. Már napok óta esett. Szürke volt az ég már hónapok óta, időnkénti esővel tarkítva. Tél derekán járt a naptár, de egy szem hó sem esett. Igazából hideg sem volt, csak latyakos és csúszós. A depresszió szinte a levegőben úszott, barna szmog-ködbe burkolva a nagyváros távoli panelházait, közeli bérkaszárnyáit, régi gyárait, ósdi metróállomását, még a föld alatt is érezhető volt azokon a piros, kemény üveggyapotból kipréselt perontéri székeknél. Az egyik ilyen széken ült Ő. Álmos szemei egy fantasy könyv lapjait olvasták. Nagyon reggel volt még. Eldöntötte, hogy nem fog felszállni addig, amíg nem jön egy viszonylag üres metró. Nem bírta a tömeget, és azt sem, ha nem tudott leülni az olvasáshoz. Hosszú posztókabátjából apró vezeték futott fel a füle mögötti csatlakozóba. Hallglátta az egyik kedvenc számklipjét. És közben egy ósdi, analóg könyvet olvasott. Néha felnézett a közlekedő emberekre, de mindegyiket üres héjaknak látta. Automatáknak, akik elismétlik a megtanult dolgok kombinációit, és ha valami eredeti kombinációra lelnek, akkor a sajátjuknak mondják. A stílusuknak. De semmi újat nem csinálnak. Már egy jó ideje amúgy semmi új sem történt a világban. Semmi olyasmi, amiért lelkesedett volna. A divatok is a régebbi korok divatjainak az újrakombinált utánzatai voltak. Persze nem túl feltűnően, de ha valami már egy éves volt, az már öregnek számított. Minden, de szó szerint minden egy felfokozott cserélődésben volt. És az embereknek ez biztonságot nyújtott, mert mindig volt valami újdonság, amit meg lehetett venni.

Csakhogy valójában semmi sem volt új. Ugyanannak a dolognak az újabb verziója. Más neve. Más formája. Unalmas.

 Ekkor leült maga mellé. Neki is volt a kezében egy könyv, neki is pont olyan volt a ruhája, mint az övé. Az arca is ugyanolyan volt. Annyira meglepődött ettől, hogy védekezni is elfelejtett, amikor az újonnan jövő egy jól irányzott horogütéssel állcsúcson nem vágta. 

Minden elsötétült.

Egy félhomályban úszó, apró helyiségben tért magához. A feje lüktetett, ahogy megpróbálta felemelni a párnáról. Megtapogatta a bekötözött állát. A szoba meglepően halk volt. És rideg. Kinyílt az ajtó, és egy kicsi növésű ápolónő jött be hozzá, az arcát nem lehetett látni a légzőkészüléktől. Próbált valamit mondani, de már érezte is az injekció beáramlását a karján lévő katéter nyílásnál. Az ápolónő egy gyors pillantást vetett rá, és egy fejbólintással nyugtázta, hogy a szer hatni kezdett. Újra belezuhant a sötétségbe.

Nem tudhatta, mennyi ideig volt ott. Lehet, csak pár órát. Vagy napot. De akár éveket is tölthetett. Ott. A sötétség feketeségében, sötétségességes feketeségességében!

Mire magához tért, egy széken ült. A karjai össze voltak kulcsolva maga előtt az asztalon. Tipikus tárgyalópozíció, azzal a különbséggel, hogy ebben a szobában csak ő volt. És nem volt semmi az asztalon. Semmi drámai nem volt ebben a magához térésben. Hasonlított arra, mint amikor álmos fejjel bámulunk ki magunkból, és le akar csuklani a fejünk, majd rögtön visszatérítjük eredeti helyzetébe, és lassan kinyitjuk a szemünk. Nézte az ajtót, türelmesen. Halványzöld színű szoba…mintha egy régi filmben lett volna egy ehhez nagyon hasonló…mindjárt bejön a napszemüveges ügynök, kezében a nagy aktával!

Az ajtó kinyílt.

És ő jött be rajta, legalábbis az arca nagyon hasonlított a sajátjára. Csak sokkal öregebb volt. Hatvan évesnek saccolta. Leült vele szemben.

Amint meglátta, rögtön eszébe jutott a horogütés.
-Te szemét, hogy volt pofád megütni engem! Eltörted az állam, nézd, hogy be van kötve! és végighúzta a kezét az állkapcsán. De nem volt rajta semmi nyoma a gipsznek. Felállt, odament saját magához, hogy megragadja a gallérját. A másik nyugodtan tűrte, egy szót sem szólt.
-Válaszolj már! Vagy megnémultál volna? megrángatta párszor, de a másik csak nézett rá közönyös tekintetével. De ekkor újra nyílt az ajtó.
Egy fehér köpenyes férfi jött be, a jelenetet látva kettejük mellé állt, és határozottan, de nem erőszakosan eltolta őt a másiktól.
-Kérem üljön vissza, fontos dolgokról kell beszélnünk.
-Mégis mire gondol? Először is feljelentést fogok tenni! Kérek egy telefont!
-Sajnálom, de ez teljességgel nonszensz kérés. Saját magát akarja feljelenteni? felelte, miközben helyet foglalt a harmadik széken.

A helyzet kezdett egyre furcsább lenni. Előtte ült saját maga, mellette egy tudós kinézetű fickó, és nem hagyja, hogy azt tegye amit akar.
-Nem kényszeríthet, jogom van telefonálni!
-Ebben teljesen igaza van, és telefonálhat is. De kit is akarna felhívni?
-Maga is süket lenne? Mondtam már, hogy a rendőrséget, hogy feljelentsem ezt az alakot itt előttem! Utána meg hívnék egy taxit, hogy hazavigyen.
-Kedves uram, engedje meg, hogy elmagyarázzam a dolgokat. és egy pisztollyal fejbe lőtte az asztal végében ülő, hallgatag alakot.

A falra spriccelt vér egy pillanat alatt felszívódott a különleges bevonat miatt, az ajtó gyorsan kinyílt, és valakik kihúzták a testet, nem lehetett látni a fejüket.
-Maga megölte, őt! Megölte a hasonmásomat! kiabálta, szorosan tartva az asztal szélét. A vér lüktetni kezdett a fülében, halálfélelme volt.
-Kérem, ne féljen, nem akarom bántani. Önre nagy szükségünk van.
-Miről beszél, megölte, gyilkos… a fal felé kezdett hátrálni.
-Az ön életét az elmúlt harminc évben a hasonmása építette fel. Ön egyszerűen képtelen lett volna véghezvinni azokat a feladatokat, amiket teljesítenie kellett. Kisgyerekkorától kezdve figyeltük önt, és észrevettünk egy blokkot, amin nem lett volna képes átlendülni. Az ön elméje olyan falakat épített, hogy erőszakhoz kellett folyamodnunk.
-Harminc év? Micsoda? Hogyhogy…?
-Igen, ön is együtt öregedett a hasonmásával. Transzállapotban tartottuk ez idő alatt, hogy ráhangolódjon az új életére, ami majd várni fogja. Ön egy elismert matematikus. Békés életet él egy vidéki farmon. Szerető család, feleség és gyerekek veszi önt körbe. Kormányunk számára létfontosságú, hogy visszatért, így végre dolgozhat a probléma valódi megoldásán. A hasonmásának az összes tettét, szokását, szociális kapcsolatát átadtuk önnek mélyhipnózisban. Kérem, most már üljön le. És elnézést a lövésért, még így hangtompítóval is ijesztő.
-Úristen. Ha mindebből csak a fele igaz, akkor itt valami nagy dolog készül. De miért pont én, miért pont engem szemeltek ki?
-Ön a kiválasztott. Legalábbis a legvalószínűbb kiválasztott. De mindez csak éles helyzetben dőlhet el. Erre a beszélgetésre nem fog visszaemlékezni. Amint meghallja az aktiváló szót, ön folytatni fogja a hasonmása életét.
-De miért kellett megölni, mi hiányzik belőle, ami bennem nincs meg, ha hasonmásról beszélünk?
-A szelleme. De most kérem figyeljen jól.
-Várjunk, még szeretnék valamit kérdezni…
-Sarakenos!

Egy világos szobában tért magához. Az ablakból látni lehetett a zöldellő domboldalt. Tavasz volt, enyhe idő. Felkelt az ágyból, és megnyújtóztatta a tagjait. Kiment a konyhába, hogy reggelit készítsen magának és a lányának, aki csak nyárig szokott náluk lenni. A felesége már jóval őelőtte felkelt, és valószínűleg a veteményesben ügyködik. Imádja a kis palántákat gondozni. A konyhapult mögött feltűnik egy kis fej: -Nagypapa! Kaphatok egy kis csokit? ő a nagyobbik lányának a gyereke, tavaszi szünet van az iskolában és addig ők vigyáznak rá. –Persze hogy kaphatsz Mathilda, csak nehogy megint a zsebedben kössön ki mint múltkor! –Juhéé! és már szaladt is ki.

A mindig élénk, örökmozgó Jess gyorsan megette a reggelit az apjával, beszéltek pár szót a következő szörf szezonról, majd ő is útnak eredt. A tányérokat betette a mosogatógépbe, és elégedetten mondta a tükörnek: -Na, lássunk munkához.

A hipnózis tökéletesen működött.