50.nap/1000 Valóságteremtés

Elérkezett az ötvenedik nap is. Itt az ideje, hogy kicsit komolyabbra vegyem a témát. Úgy gondoltam, hogy valóságot teremtek.

A füstös iroda teraszáról néztem a zöld hévet, ahogy elsuhan, hasában több száz utassal, akik bambulnak ki az ablakon, bambulják a telefonjukat, bambulják a peron elején a kezükbe nyomott metró újságot, bambulják a szerelmüket, a munkatársukat, vagy csak úgy bambulnak arra az ismeretlenre, aki előttük ül, és épp nem figyel rájuk, mert kibambul az ablakon, vagy a telefonját bambulja, vagy csak úgy van.

De nem is ez volt a fontos a mai reggelben.

Hanem egy nagyon különleges esemény, ami csak egyszer adódik ebben az életben. Felkelt a nap. Igen, ez volt az a nagyon nagy esemény, mert soha többet nem fog felkelni ma a nap. Akkor világossá vált előttem a teremtésmítosz rejtett jelentése, hogy kezdetben volt a sötétség, és Isten lelke lebegett benne. Majd megteremtette az eget és a földet? Ugyan már. A fényt kellett megteremtenie előbb. A napot. Azt a nagy, fényes izét, ami ott felkel és amott meg lenyugszik. Belegondoltam, cigarettával a kezemben, hogy ezen a világon minden csillagporból van. A szilárd burkolatú viakolor járdától a hatalmas hegyeken át a női melltartókig, és még sorolhatnám. Minden. És ez a csillagpor, ha kellő mennyiségben összegyűlik, gravitációt generál, bolygóvá áll össze. Minél nagyobb a bolygó, a gravitációja annál erősebb. Végül olyan méreteket ölthet, amikor fúzió alakul ki a nagy nyomás és sugárzás hatására, ezután nappá válik a csillagpor.

Néztem az embereket, az autókat, a buszsofőrt, aki éppen nyújtózott a piros lámpánál. A nap álmosan visszabújt a szürke esőfelhők mögé, csak egy rövid ideig mutatta meg magát nekem. Valaki sietett, hogy elérje a hévet. Egy teherautó átment a buszsávba, hogy kikerülje a jobbra kanyarodó sort. A kocsmából kijött a pultosnő, és egy kőművessel beszélgetett, mindketten cigiztek. És én csak néztem ezt az apró kis szegletét a világnak.

Belegondoltam, hogy mennyi életút utazik egy-egy ilyen zöld vagonban, munkahelyei, iskolái, otthonai, vadászterületei felé. Mennyi sors, mennyi külön élet, mennyi különböző érzésű, gondolkodású, illatú ember. Mennyi ezekből a számomra szimpatikus, mennyitől tartok, mennyi nem hagy bennem semmi nyomot, mennyi közülük, akinek a jelenléte megnyugtat. Ők mind az én fejemben vannak, elképzelem őket, de ott is hagyom mindet. Uralhatatlan mennyiségű változót veszek akár egy ember megismerésével is a nyakamba.

Valóságot teremteni nem lehet irányítással, csak kölcsönhatással. Minden mindennel összefügg. Nem létezik a világon semmi olyan, amire azt mondhatnánk, hogy külön álló. A teremtésben minden benne van. És itt most teljesen mindegy, hogy ki miben hisz, hiszen az összes hit is benne van. Egyszerűen kikerülhetetlen, hogy arra a végkövetkeztetésre jusson az ember, hogy a világban van az Isten, és nem azon túl. És még egyszer meg kell jegyeznem, hogy nem számít, ha ateista valaki, hogy tagadja az Istent, mert ő is a teremtésen belül van. Vagy ha jobban tetszik, a világon belül. A Van-on belül.

Húha. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy szentfazék szerűség lesz egyszer ez a blog.
Húha. Rendkívül jól tudok semmitmondó töltelékmondatokat írni.
Húha. Valami hiányzik, de nem tudom pontosan, mi az.
Húha. Pontosan tudom, mi hiányzik, csak nem akarom leírni.
Húha. Az előbb hazudtam magamnak, hiszen nem tudom pontosan, mi is hiányzik nekem.
Húha. Húha.

Micsoda egy történet. Alig hagyott időt, hogy útba igazítsam a feleségét, a vénember az esernyővel csak mondott valamit, és továbbállt. Nem is figyeltem rá, hiszen lényegtelen mellékszereplő volt csak. Igaz bár, hogy nem vette észre, hogy bunkón viselkedett, mert otthagyta a nejét az esőben, míg nála volt az esernyő, és a beteg kiskutya. De ez nem róla szólt. Mint egy ostoba lemming, akit vonzz a szakadék, úgy ment tovább a keleti pályaudvar felé, és azt hitte a neje majd követi. De én szépen belelendültem. Elmagyaráztam, hogy nem kell elmenniük addig, mert itt is fel tudnak szállni a trollira. Csak először teljesen váratlanul ért a kérdés, és nem tudtam válaszolni. Lehet hogy a férj egy drogosnak nézett. Vagy valami beszámíthatatlan alaknak. Az ő szerepe ebben a történetben az volt, hogy eltűnjön a faszba, hogy nyugodtan elmagyarázhassam a nejének, hogy merre megy a trolli. Mire végeztem, már a kurva anyjában járt, alig látszott. Hiába is kiabált utána a nő. Mondtam neki, inkább menjen utána, ne legyen ebből vita, ott is fel tudnak szállni arra a piros lófaszra. Persze moderáltam magam. Az embernek néha feleslegesen kell végigjárnia különböző utakat, csupán azért, mert elhiszi amit mondanak neki, hogy arra kell mennie. És megy.

Szóval visszatérve a teremtéshez: a valóságot is meg lehet teremteni. Az ezzel foglalkozó ipar a média nevet viseli. Könnyű megismerni manipulatív szellemtelenségüket. Vegyünk egy friss példát: BBC Enterainment csatorna. A történet elejét nem láttam, csak egy jelenetet. Alsónadrág van csak az idős emberen, aki a rakpart alján fekszik a homokban. Két angol rendőr fölé hajol, és az egyik ráparancsol, hogy húzzon el. Az öreg bizonygatja, hogy ő is rendőr. Ezt a másik nem hiszi el, mert az öreg pia-szagú. Majd megnevezi a szervezetet, ahol dolgozott. A rendőrt ez sem érdekli. Az öregnek ellopták mindenét. Ez sem érdekli. Majd az öreg megragadja a gallérját a rendőrnek, mire az hátralép, és lelövi egy sokkolóval. És nem John Cleese volt a rendőr. És az öreg sem Benny Hill. Ez egy komoly jelenet volt. Mi az üzenet? Ha csövesnek látszol, lelő a rendőr. Azt mondod ellopták a dolgaid, de csövesnek látszol? Le vagy szarva. Láthatóan kiraboltak, mert még gatya sincs rajtad, de piaszagod van, és mellesleg csövesnek nézel ki? A rendőr elhajt a faszba. Nincs semmi megértés, vagy segítség. Társadalmon kívüli lettél. Egy senki. Szinte sütött a gonoszság ebből a jelenetből.
Másrészt el lehet azt is képzelni, hogy mennyire unta már a munkáját a forgatókönyv író. Favicceken nevelkedett, unalmas ember, akit munkatűrése és jó kapcsolatai miatt tartanak a bbc-nél, és az elején még egész beleélte magát a feladatba. De hamar ráunt, mert látta, hogy nem kell megerőltetnie magát. Közönyösen rázúdítja a fásult elméjének forgácsaiból összeállított lelketlen jeleneteit a közönségre, a színészek is tettetett beleéléssel játsszák el, itt senkinek sem kell igyekeznie, mert úgysincs üzenete az egésznek.

Olcsó érzelembombák ezek a műsorok azok számára, akik pl. Gordon Ramsay-t tekintik a séfek netovábbjának. Mert miről is szól a Pokol Konyhája? Ugrassz össze pár séfet, szólj be nekik, mert nem úgy csinálják a dolgokat, ahogy neked tetszik, tömd tele a kirakat-vendéglődet beépített vendégekkel, akik visszaküldik az ételeket, csak hogy lebaszhasd a séfjeidet. Majd valamelyikük a nagy stressz és felesleges idegeskedés hatására előáll egy almás pitével, amit különlegességekkel töltött meg. Gordon odamegy a pitéhez, és szinte széttépi a késével meg a villával ahogy felvágja. Még meg sem kóstolta, de már úgy áll hozzá, hogy szar lesz. És tudod, hogy nem fog ízleni neki. Mert előre eldöntötte, hogy szar lesz, mert már úgy vágja fel, meg amúgy alapból egy rohadék. Ó, dehogy az, hiszen van egy másik műsora is, ahol nagyon is szelíd, ahol segíteni akar, és tanulni...most akkor melyik arcát fogadjuk el? Talán mindkettőt. A végén úgyis az dönt, finom-e az étel, amit készít. És vajon ami nekem finom, az neked is az? Túl sok viszonylagosság, így nem lehet. A mérleg nyelve ide-oda ugrál.

A valóságban benne van a fény is és a sötétség is. Benne van isten is, és az istenen túli is. A valóság: az űr maga.