Oh, az író kezek. Jó látni őket újra a billentyűzeten, a bal
kissé ügyetlen még, de talán csak azért, mert még kevés…
Minden nap van egy történet. Vagy még több. Több ezer.
Azon gondolkodtam épp, hogy mikor érem el a maximumot.
Ragaszkodjak inkább egy konkrét szálhoz, és ne bolygassam újdonságokkal a
blogot? Hülyeségnek tartottam. Annyi történet van!
Akkor mégis, miért állnak az ujjaim a billentyűkön percekig?
Miért fogom meg az egeret, és inkább netezek összevissza, vicces képeket és
videókat nézve?
El kell engednem a teljesítményt. És arra gondolni, hogy mit
csinálhat most pontosan egy valaki. Egy bizonyos valaki. Egy olyan valaki, akit
most fogok megformálni. Most még bárki lehet abból a pár kritériumból, amit
neki fogok adni.
Vagy inkább hasonlítsak egyet, nem? Ez olyan, mint a
nyomozás. Fantomkép készül. Nőről van szó, az biztos. Alacsonyabb 176
centiméternél. És félhosszú, barna haja van. Szeret olvasni. És találkozni
fogok vele.
Húha. Az író elképzeli szerelmét! Igen. Pontosan ez
történik. Megtehetem, hogy ezt teszem, mert már meg is tettem! De valami nem az
igazi. A kép nem akar tisztulni. Mint amikor egy homályos üvegen keresztül
akarok benézni egy szobába, csak a
kontúrok vannak meg, a bent lévő ember is csak elmosódott árnyék…
Hát persze! Megalkottam a testet, de lelket még nem adtam
neki. Mint egy gólemnél: csak az agyag készült el. Milyen lelket kapjon? Elsőre
is tudom: nem tudom! A lélek túl bonyolult. Alapvető tulajdonságokkal
játszhatok csak. Ilyen a világnézet. Legyen, mondjuk, érdeklődő. Ne tekintse a
valóságot állandónak, mármint azt a valóságot, ami körülvesz bennünket, amit
értelmezünk. Ő is ismerje a történetek erejét, és szeressen írni sajátokat!
Egyébként a történet sosem lehet saját. Az csak jön. Egy
történet csak addig a sajátom, ameddig épp leírom. Minden egyes kattintás
egy-egy pillanatnyi-saját ebből az írásból is. Ahogy felkerül a netre, a
nevemhez lesz köthető, hogy én írtam le először. De leírhatta volna akárki más
is. A történet akar megszületni! Én csak segítek neki megtenni az utolsó
lépéseket.
Ennyit erről. Túl sok a duma.
***********
Akkor a félelem olyan mértéket öltött a lelkében, hogy nem
tudta elképzelni az emlékét sem annak az állapotnak, amikor nem félt. Nem tudta
megmondani, mitől félt. Csak azt, hogy mikor. Nem félt soha, ha dolgozott. Ha
azt tehette, amihez értett. Akkor nem félt. Akkor boldog volt. Örült, hogy
minden él. És hogy minden szép. Akkor volt értelme az életének. De amint
hazaért, markába kerítette a félelem. Mindig csak akkor, amikor otthon volt.
Hazafelé közeledve hatalmasodott el benne, és csak akkor szűnt meg, amikor
elhagyta reggelente otthonát. Volt valami félelmetes az egyedüllétben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése