44.nap/1000 A Fekete Lyuk

Egy apró kis szemölccsel kezdődött. Először alig akarta észrevenni, olyan kis semmilyen volt. A jobb kézhátán bukkant elő, fényes kis bőrkeményedésként. Mondom, szinte semmi jelentőséget sem tulajdonított neki. Egy újabb kis valami, ugyan kit érdekel? Másnapra már zavarni kezdte, mivel este elkaparta, és reggelre hibátlanul visszanőtt, mintha helyreállította volna magát. Eléggé fura volt. Újra elkaparta. És másnap megint ott volt, mindenféle heg nélkül. Egy ideig még bosszankodott rajta, de többet már nem kaparta el. Inkább ollóval levágta a húst, egész apró bemetszéssel. Majd jóddal lekezelte, és bekötötte a sebet. A rákövetkező nap nem akarta megnézni, ezért rajta maradt a tapasz.

És ilyenkor szokott az jönni, aminek általában jönnie kell: a fordulatnak.

Mert a következő nap a seb iszonyúan viszketni kezdett. Ellenállhatatlanul. próbálta kapargatni a ragtapaszon át, mindhiába. Végül csak le kellett vennie a kötést. Amit alatta látott, minden várakozásán túltett. Ugyanis a szemölcs eltűnt. És a helyén egy majdnem egy centi átmérőjű lyuk tátongott.

Szó szerint egy lyuk volt ott.

Csak volt ezzel egy kis baj.

Mert a tenyerén nem folytatódott a lyuk, csak a kézhátán. Egy sötét, nagyon-nagyon sötét lyukacska volt. Szinte bántotta a szemet az a fajta sötétség, ami benne volt. Elsőre annyira megdöbbent a jelenségen, hogy nem érzett mást, csak hideg félelmet, Gyorsan visszatakarta az ürességet egy újabb kötéssel, ami nem tartott sokáig. A viszketés ugyanis nem csillapult. Újra le kellett vennie a szalagot, és megvakarnia a lyuk szélét. De beljebb is viszketett. Így elkezdte vakarni a belsejét is, vagyis csak próbálta. Mert a lyuknak nem volt alja. A kisujját teljesen bele tudta dugni függőlegesen, mégsem érintett semmit. Az ujja továbbnyúlt kezének vastagságán. Kipróbálta egy ceruzával, hátha azzal eléri az alját, de nem. Egy régi rádióantennát dugott bele, másfél méteren keresztül, mégsem ért szilárd felületet. Egy darázs repült be az ablakon, és el akarta hessegetni, de a hirtelen mozdulattól beejtette a lyukba az antennát. És a viszketés alábbhagyott. Mintha csak arra várt volna, hogy valami belekerüljön, és ott is maradjon.

Az ilyen helyzetet nem nagyon lehet ésszerűen megmagyarázni. Mert hogy is nézne ki, ha elmenne az orvoshoz?
-Doktor úr, a jobb kézhátamon nőtt egy szemölcs, amit elkapartam, végül leragasztottam, és egy lyukká fejlődött, ami sokkal mélyebb mint amilyen vastag a tenyerem, és nagyon viszketett, így egy autóantennával próbáltam megvakarni az alját, de véletlenül beleejtettem, és most már nem is viszket annyira.

Azért mégis elment az orvoshoz. Megmutatta a lyukat. Az orvos elküldte a laborba, majd a röntgenre, nem volt törés, így felírt neki egy nyugtató kenőcsöt, és kérte hogy szóljon a következő betegnek. Meg sem lepődött rajta, hogy az egyik páciense egy fekete lyukat növesztett a kezén. Teljesen kiégett ember volt egyébként, így nem is csoda a fásultsága.

Ilyen csak álomban történhet meg, gondolta, így elaludt. De nem álmodott semmit, pihenten ébredt, a lyukkal a kezén. Elkezdte érdekelni, mi is lehet. Elővette a régi nagyítót, és belenézett, de csak a tömény feketeséget látta. Beleszagolt, de nem volt szaga. Nem volt különösebben hideg sem, olyan átlagos volt. Próbaképpen rákötött egy ólomdarabot egy száz méteres damilra, és elkezdte beleengedni. A damil már a végét járta, amikor elunta, és vissza akarta tekerni. De valami berántotta a maradékot, tisztán érezte az erős húzást. Ijedtében lezárta újra a nyílást, és napokig megállta, hogy újra cseréljen rajta kötést.

Az egyik reggel, még félálomban látta, hogy valami belülről nyomkodja a ragtapaszt, valami hegyes dolog. Feszülten figyelte, ahogy enged a kötszer, és kiemelkedik a lyukból egy fekete karom, pont olyan fekete, mint az a hely, ahonnan jött. Lassan elkezdte felhasítani a bőrt, de mindez nem járt fájdalommal. Talán a félelem, vagy a lény másmilyen befolyása miatt, de képtelen volt megmozdulni. Csendben, és iszonyodva figyelte, ahogy a fekete lyukból egyre több karom bukkan elő, szám szerint öt. És a kézbőre élettelenül, mint egy levetett kígyóbőrből készült vékony kesztyű, úgy libegett a csuklója vonalában. Az új keze fekete volt, szörnyen és tompán, mindennél feketébb fekete. Mintha a csontok és az inak, az izmok körvonalait lehetett volna kivenni csupán. A karmok élesen karistolták a narancsszínű terítőt. Nyugodt volt a mozgásuk. Majd teljesen megálltak a karistolással, és valami változni kezdett. A körmök visszanőttek, vesztettek hosszukból, és lekerekedett a végük. Majd a fekete szín fakulni kezdett, szürkülni, majd egyre tompultabban sárgulni, és végül barnulni, ugyanolyan napégette bőr nőtt a fekete, inas kézre, mint amilyen előtte volt. A bénultság eltűnt, újra megmozdulhatott. Ijedtében majdnem a plafonig ugrott a galérián lévő ágyából. Tapogatta az új kezét, de nem látott rajta semmi változást. Kereste a levetett kézbőrt, de nem találta sehol. Egyetlen különbséget fedezett csak fel: az új kezén már nem volt lyuk. Csak egy apró forradás. Pont akkora, mint egy kisebb szemölcs, amit valaki kiműttetett régen, fehéres kis foltocska a cserzett bőrön.

Még napokig kellett erősebb nyugtatókat szednie, hogy el tudjon aludni. Álmában félelmetes átalakulásokat élt meg, és elképzelte, hogy van a testén belül egy másik test, ami, ha nem figyel, ki fog törni, és átveszi a helyét. Pedig erről szó sem volt.

Egészen egyszerűen maga a Sátán manifesztálódott hősünkben, aki erről még mit sem tud. Démoni erők gyógyítják meg a legkomolyabb sérüléseit is, de ezidáig még nem szenvedett nagyobb balesetet, szerencsére. Halhatatlan harcosa ő a gonosz erőknek, mégis első látásra ő csak egy egészen átlagos, gátlásokkal küzdő lány.

Azért elég fura lehet úgy ébredni, hogy egy sötét erő uralma alatt élsz. Amiről nem is tudsz, amit nem is vagy képes irányítani, és ilyenek meg ehhez hasonlók. Mégis megeshet, hogy megtörténik. Hogy ott lesz a lyuk. És nem fog magától begyógyulni, mert nincs gyógyszer, ami meggyógyítaná. Csak a megállíthatatlan entrópia, és a vég nélküli tágulás, a teljes eloszlás várna rád, ha nem vennél róla tudomást. Sok emberrel ez történik. A lyuk olyan nagy lesz rajtuk, hogy eltűnnek, még egy apró kis morzsa sem marad belőlük. Elemészti őket a fekete lyuk. De néha a gonosz úr a segítségükre siet, és bevarrja a szálakat, újrafoltozza a babákat, és a sötétség újabb szolgákkal lesz gazdagabb.

Ritkaság, hogy a fény győzzön. Nagyon jól elrejti magát a gonosz. Olyan, mintha nem is létezne. De az üres emberek ott hordozzák magukban. És csak az alkalomra várnak.

41-42-43.nap/1000 gyakorlás

Huh. Egy rövidke kis szünet. És újra itt. A rádiós műsor, amit megállás nélkül sugároz a kalózfrekvencia ezekben az égtől elzárt völgyekben. Soha, senki sem fogja megtudni, merre vagyok, soha senki sem láthatja, mit csinálok, csupán csak a hangom hallatszik. Terjesztem az igét, és a főnevet. Megállás nélkül darálom azokat a híreket, amikre nem vagy kíváncsi, de mégis csak jönnek belőlem. Az ujjaim, mint apró póklábak a hajszálvékony hálón, úgy pörögnek a billentyűzeten. Minden olyan jó. Minden olyan szép. De igazából nem is ez a fontos. Szét kell választani a szart az ételtől A szar embereket a jó emberektől. A holtat az élőtől. De ez sokszor nem ilyen egyszerű. A személyiségtípusok nem állandóak, néha megesik, hogy egyes emberek csak a hét első felében szarok, a többiben meg jó fejek, ahogy megjön nekik a lendület. Igazából kevés olyan dolog van, ami még fontos lehet. De ez nem is fontos. Ez még soknak tűnik Háromezer szó, már megint. Egy újabb hétvége telt el, amikor nem voltam itthon és nem tudtam írni. De írnom kell! Ez olyan lett, mint valami eskü. Igen. Egy szent eskü, amit valami ismeretlen istennek tettem, hogy minden nap írok. méghozzá sokat. És a word az, aki ellenőriz engem. gép szemeivel figyeli a helyesírásom, és néha nem érdekel, mit mond. mert akkor is leírom, amit gondolok.

Hmm. Szokásos állapot, de nem ijedek meg tőle. Újra nincs ihlet, de a gondolatok pörögnek, nincs csend a fejben, a szavak értelmezhetetlen halmaza ott feszül a kisagy előtt, és várja hogy mondatok formájában kikattogjam őket. Lehet az egész folyamat olyan, mint amikor az ember egy jó nagyot kulázik? Nem hinném. Vagyis mégis hinném. Vagy mégsem. Kikké bizonytalan vagyok. AZ a lényeg, hogy most csak úgy jönnek a mondatok. Bemelegítés. Semmi konkrét cél. Semmi konkrét kép, még nem jött elő semmi. Ó nem. És még most sem.

Most sem…

Talán ebben az új bekezdésben, talán itt találom meg az ihletet. Ki tudja. Én nem. Az biztos, hogy amíg szól a Tilosból ezer évvel ezelőtti adás addig nem nagyon tudok gondolkodni. Persze kényelmes lenne így teleírni mind a háromezer szót. De kurvára idegesít. Inkább lekapcsolom.

Na. Lekapcsolt zenével, csak a processzorhűtő és a tápventillátorok sejtelmes búgása vesz körbe. A lámpa megvilágítja a mechanikus billentyűzetet, amit végre rendeltetésének megfelelően használok! Amikor megvettem, azt hittem, majd sokat fogom használni. Hogyha az asztalomon pihen, akkor milyen nagy vágyam lesz írni! Sosem tévedtem nagyobbat. Semmit sem írtam rajta. szó szerint semmit. Itt virított a monitorom előtt, és nem használtam. Mert nem volt cél, nem volt semmi, csak a napi gépezés és a lefekvés. De ez így más. Ez a napi ezer szó. Vagy nem a szavak a lényegek, történet is kéne. Kéne, tudom. De nagyon nem jön! Vagyis ki tudja. Bármi lehet. Vagy akármi. A lényegen nem változtat, az pedig a billentyűk ütemes izgatása. Jó lenne vakon írni, de még nem megy. Nem érdekel. Így is jó.

Szóval akkor kezdjük.

Vagyis nem kezdem. Akármennyire is hangzatosnak indult, mintegy harci kiáltásnak, hogy Kezdjük! elkezdeni mégsem olyan egyszerű. Vagy mégis. Mondtam már, hogy kissé bizonytalan vagyok ma?

Na jó. De most már tényleg.

MI viszi rá az embert, hogy egy embercsempész banda tagja legyen? Talán a környezet. A kis Ibo-nak nem volt valami sok kilátása, hogy normális munkája legyen. Nigéria déli részén élt, ahol annyira azért nem volt rossz a helyzet, de korántsem volt jónak sem nevezhető. A gyerekek egész nap az utcán lófráltak, és a külföldiektől kéregettek, vagy szemetet szedtek a szeméttelepen, különválogatva a fémet és a műanyagot. Rengeteg szemét volt, külföldről is idehozták hajóval az elektronikai hulladékot, monitorokat, pc-ket, hűtőket… külön szakma volt a szeméttelepi válogatóké, nem mindenki volt alkalmas, és még kevesebbet engedtek be maguk közé. Sokat kellett verekednie. Volt egy ember, akik hatalmas autóval, teletömött pénztárcával jelent meg néha, és osztogatott a nagy összegeket bizonyos embereknek. Ibo ismerte őket, a legtöbbjük valamilyen kapcsolatban állt a pénzes fickóval, barátok vagy rokonok. Néha jött csak, havonta, kéthavonta egy napokat, kiosztotta a pénzt, és nem látta egy jó ideig. A többiek azt beszélik, hogy el tudná intézni néhányuknak, hogy kiviszi őket Bécsbe. Ibo már sokat hallott erről a városról, de mivel nem járt iskolába, alig tudta elképzelni, hol is lehet a világban ez a Bécs. Valahol nagyon messze. Ő is el akart jutni oda, és ehhez a legrövidebb út a pénzes emberen keresztül vezetett.

Passz, nem fog meg Ibo története. Elsőre jónak tűnt, de most mégsem az. Nem érzem benne a lendületet. Vagy csak fáradt vagyok? Nem hinném. Az a helyzet, hogy kevés néger történetet ismerek. Sőt, ha jobban belegondolok, alig ismerek valamit a világból. Híradó, internet, mindenféle hitelességű média… melyiknek higgyek? Már feladtam, hogy válogassak. Az egyik fülemen be, a másikon ki. Nem ragadnak meg a történetek, a történelem mint olyan. Pár kósza hír sokkal fontosabb, mint például hogy Ausztráliában eltűnt egy stand, vagy Missouri-ben leszakadt egy erkély és meghalt egy gyalogos. Igen… Nagyon szomorú. De mi van a tömegesen vonuló emberekkel, akik mind Európába tartanak, mintha ott várná őket az Elízium? Ővelük mi lesz? Ki tudja. Senki. Vagy valami lesz velük, vagy valami lesz. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy…

Nem tudom. Talán ennek a napnak most nem lesznek történetei. Csak az a lényeg, hogy ne álljak meg. Folyton írni és írni. Tök mindegy, mit, csak írni. Megint állok. Ennek így nincs sok értelme. De pont ezért jó. Lassan lejön az első ezer szó! Kurva élet, miért nem tudok vakon írni… na nem baj. Francba. Na de akkor sem baj.

Szóval, miről is van szó? Át kell gondolnom. Mit csinálok? Gyakorlok. De mit? Az írást. És nem vakon? Nem. De ezt a lámpát át kell egy kicsit tennem innen, mert nem látom a billentyűket.

Húha. Szóval húha. Basszus, nem megy ez. Úgy érzem, fel akarom adni. Hogy nem fog összejönni ez a napi ezer szó. Ilyet akkor érzek, amikor a könnyebb utat akarnám választani. Amikor jobb lesz ez így, amikor inkább pihenni kéne, ugye? Egy jó kis alvás, hmm! Az lenne az igazi! Vagy nincs igazam? Magamnak beszélek, úgyhogy igazam van. És kész. El kell fogadnom, hogy ez egy kissé monoton dolog. Az írás ihlet nélkül lassú folyamat. Meg főleg akkor, ha nem tudom, mit akarok írni. Csak épp leírom azt, amit a gondolatokból épp előbukkan. Az üres fecsegést. Az ásítást. Lassan tényleg elálmosodok így. Talán ki kéne nyitnom az ablakot. Kipróbálom, hátha.

Sokkal jobb.

Az a lényeg, hogy az ablaknyitást nem szabad túlzásba vinni. Mert bennem volt, hogyha már egyszer ki van nyitva az ablak, akkor miért is ne hunyjak egyet? A lefekvésből pedig nagyon hamar álom lehet. A gép andalító búgása, a távolba síró nő hangja…tényleg sírt valaki a távolban, vagy csak beleképzeltem az álomba? És eltelik hamar két óra a heverészéssel. A dolog meg nem halad, a szavak nem jönnek, és akármennyire is értelmetlennek tűnik, de mégis meg kell csinálni a lemaradást.
Gyakorlásképp.

Érdekes, ahogy ezeket a déli gyümölcsöket eszem, mint ez a kopasz barack itt a kezemben, hogy milyen vastag a héja. És mennyire kemény a húsa. A magról szinte leugrik a gyümölcshús. És viszi magával a magház falát is, védtelenül hagyva a barackmagot. Talán ez direkt van így? Ebből a magból ne legyen elültethető hajtás, ne eresszen sose gyökeret? Talán. Túl sok a talán. És egy barack nem magyarázat semmire.

Nehéz túltenni magam azon, hogy ne úgy nézzek erre, amit most itt művelek, mint színtiszta csacsogásra, fecsegésre. Inkább az utóbbi lesz a nyerő szó. A gondolatok simán, persze kontrolláltan jönnek elő, és nincs, mi útjukat állná. Ilyen erővel akár számolgathatnám a karomon lévő szőrszálakat is, vagy az ujjlenyomataim barázdáit, csak elég erős elhatározás kéne hozzá! De itt nem erről van szó. Itt nincs szó igazából semmiről. Csupán az írásról. A gyakorlásról. Az ígéret teljesítéséről? Igen. Mert volt régebben egy mondásom: -Az ember a saját magának tett ígéretét szegi meg a legkönnyebben. És sokszor történt már ilyen. Most mégsem így lesz. Segítségemre van, hogy egy blogra teszem ki az elkészült írásokat. Így folytonosan van egy visszatérő hogy is mondjam…egy visszatérő érzés, igen, hogy valaki olvassa ezeket, és megjegyzi magában: -Na, ma sem írt semmit. Nem is fog többet. Csak a szája járt! Pedig nem. Ezer napig fogom írni ezt, vagy egymillió szóig. Amelyik előbb jön, az nyer.

Pál lázadó volt. Ellenezte azt, hogy az emberek csak úgy bemennek a boltba, kihozzák a megvásárolt dolgokat, hazaviszik, kibontják, elfogyasztják és a csomagolóanyagot a szemétbe dobják. Olyan értelmetlen volt ez Pál számára, mintha valaki magas matematikai egyenleteket bizonyított volna be neki a nagyelőadóban. Ezért Pál az egyik napon gondolt egy merészet: bement vásárolni a boltba. Levett a polcról ezt-azt. Kávét. Egy csomag borsot, őröltet. Vajat. Mosogatószert. Egy mélyhűtött kilós zöldbabot. Négy lámpakörtét. Fogpiszkálót százas csomagban. Fekete csokoládét. Cipőfűzőt. Egy narancsot. Egy magazint. A kasszánál elkezdte őket felrakni a szalagra, és a kosarát letette ezen szalag elejénél a padlón lévő kosarak közé. A kasszás szép sorban lecsipogta a dolgait, megmérte a megmérendő gyümölcsöket, a számláló kiírta az összeget, és Pál a pénzéért nyúlt, és ezeket mind szépen ki is fizette. Kapott egy műanyag szatyrot is, amibe belepakolta a megvásárolt dolgokat. De nem ment ki a boltból. Hanem visszafordult a kerekes emberbeengedő korlátizéhez, ami mellett ott vannak a kosarak. Levett egyet, beleöntötte a zacskóban elrendezett árukat, és szépen visszament a polcokhoz, ahonnan levette őket, mindegyiket a helyére visszatette, ügyelve rá, hogy a címkék ne fejjel lefelé legyenek, szépen olvashatóan álljon rajtuk a név, hogy aki akarja, könnyen megtalálhassa őket. Majd miután végzett, a szatyrot visszatette a kassza alá, és üres kézzel távozott a boltból.

Hát, akkor tovább. Egy kis történet így beszúrásképp csak feldobta az estét. De folytatni kell, igen, folyamatosan csak menni és menni, meg nem állni, szőni a fecsegést, egész addig, amíg el nem érem az adott mennyiséget. Végül is most nem a minőségre megyek, pedig milyen kár… igen, most csak a mennyiség számít. De ez is lassan jön. Olyan lassan, mint az úszó, aki csak úszik és úszik a part felé, a hullámok folyamatosan az arcába csapnak, már-már azt hiszi, hogy közelebb jöttek azok a fene nagy sziklák, de nem, egy helyben áll a sodrás ellen, nincs igazából haladás, csak annak illúziója. De mégis úszik, ha nem előre, akkor oldalazva, cikkcakkban, de végül partot ér. Csak rohadtul el van fáradva, nem érti hogy minek kellet neki ennyit úsznia, de a végén minden értelmet nyer. Kimászik a vízből, visszatekint a távoli mólóra, ahonnan elindult, és azt mondja magának: -Úgy meginnék egy jó sört.

Hát, hát… megint háttal kezdtem a bekezdést. Nem is tudom. Miről írjak ma? Legyen valami összefüggés? Vagy maradjon ez a téma, ez a fecsegés? Nem rossz. Csak folyton írni kell. De ez így jó. Végül is azért választottam ezt a kifejezési formát, mert könnyen művelhető. Csak ütögetni kell a billentyűket, és ennyi!

A kukából ettek. Két fekete bőrű ember jött oda a két kukához. Az egyik talált egy félig megevett pizzát egy pizzásdobozban, valakik úgy döntöttek, hogy nem kell a hatodik szelet. Túl sok volt. Vagy egyszerűen csak kihűlt. És akkor már nem finom. Inkább kidobták. A két fekete ember közül az, aki megtalálta, a másiknak nyújtotta, hogy szagolja meg, jó-e még. A másik megszagolta, és rábólintott. Elkezdték enni a szeletet. Mindez egy sima jelenet egy belvárosi utcában. A másik helyszín: egy kávézó terasza. Szintén pizzáról van szó. Egy félig megevett pizzáról. Odalép egy háromfős társaságból valaki, akik épp elhaladnak a terasz előtt, és hopp, elkapja a lerágott szeletet, és elkezdi enni, ahogy megy tovább. Én láttam őt. És tudtam, hogy annak a pizzának még van gazdája, csak nem ette meg. Hagyta egy kicsit állni a napon. De az utcán sétáló szegény ember ezt nem tudhatta. Azt hitte, ottmaradt, és már csak a pincérre vár. Ó, mennyi étel várja hogy kidobják. Mennyi kihűlt főétel. Mennyi egynapos péksütemény. Halmokban viszik őket a szemétégetőbe. Amennyi örömöt sugároztak magukból elkészültükkor, annyival nyomorultabban néznek most ki. Kidobva, meg nem vásárolva, a szemétben, elzárva az éhes szegényektől, úton a telep felé. Furcsa világ ez. Pazarló és bűnös világ. A „mindig van több” világa, a „boltok tele vannak” világa, ahol még csak ki se kell tenned a lábad a lakásodból, csak megrendeled neten, mit is akarsz vásárolni, és kihozza neked a Tesco! Csak az ujjaidat és az egeret kell kissé megmozgatnod, hogy ételhez juss. Ja, és persze a bankkártya számod se felejtsd el. Arra szükséged van. Azon van a „pénz”-ed, bár csak virtuálisan. Ott van az életed biztosítéka. Ha elveszik, semmid sem marad. Ingatlan? Elviszi a hitel. Kocsi? Ugyanaz. Feleség? Első héten beadja a válópert. Senki vagy a bankkártyád és a bankszámlád nélkül. Kiközösített személy. Egy szellem. Egy csöves. Egy szabad ember.

Huh, megint eltelt egy óra. Na jó, akkor újra írni. Van egy város, nem messze innen, lehet hogy pont ez az. Állandósult dugók vannak benne. Az emberek beülnek az autóikba, minden reggel, pontosan hétkor. És araszolgatva haladnak egymás után. Van, akinek nagy sportkocsija van. De ő sem tud vele mit kezdeni, csak üldögélni a sorban. Minden ember csak néz ki a fejéből, néhányan hallgatják a rádiót, vagy a gyerekeknek tesznek be egy mese dvd-t, hogy nézhessék a hátsó ülések hátuljába épített képernyőkön. Néha valaki dudál. A kereszteződésekben rendőrök irányítják az autósokat. A lámpák jelzései teljesen feleslegesek. Minden belassul. Az autók pöfögik a füstöt. Az ég szürke. De valamiféle csoda folytán mindenki beér tízre a munkahelyére. Itt minden lakos tízre jár dolgozni. Van persze tömegközlekedés is, de az annyira megbízhatatlan, hogy most is áll a metró, és a pótló busz is itt araszol a sorban. Az utcákon pár sportosabb hangulatú ember sétál. Többen a pótló buszt várják. Néhányan bringára ültek, de őket leparancsolták már évek óta az utakról. A járdán hajtanak, lassan. Mert büntetés jár érte, ha gyorsítani mernek. Minden olyan lassú. És szürke. Ez egy szürke, és lassú város. De tízkor kiürülnek az utak. Vagyis eltűnnek a személyautók. A helyüket taxik és kis furgonok veszik át. Hogy aztán hatkor újra dugó legyen. El kell menni a gyerekekért az oviba, iskolába. Vásárolni kell. Tévézni kell. Mindent kell. Minden unalmasan kellődik. Alig van valami érdekes. Bár ezernyi „érdekes” dolog létezik a városban, a lakók mégis alig élnek vele. Inkább hazamennek, és bezárkóznak. Bebábozódnak kis lakásaikba, nagy házaikba. De a dugók nem voltak mindig itt. A városban régen lehetett közlekedni. Nem volt állandó lassulás. Néha még futottak is emberek, vagy ha nem is futottak, de sétáltak a munkahelyükre, például. Ma már nem. Törvény tiltja a hosszú gyaloglást, hát még a futást! Itt mindenki maradjon csak szépen a fenekén. Nem kellenek ide rendbontók. Mert a rend az olyan szép. Olyan jó. Rendezett. Mindenki kussoljon. Kissé diktatórikus hangvételű városka ez. Egy városállam. Agymosott emberekkel, akiknek az ivóvizébe folyamatosan tompítót kevernek. Akik csak beszállnak reggel a kocsiba, bemennek a munkahelyre, és észre sem veszik , hogy lejárt a munkaidő, úgy kell őket kürtszóval, hajókürtszóval figyelmeztetni! Úgy állnak fel, mintha laza fonálon lógó marionett-babák lennének. Álmosak, megállás nélkül. Ellensúlyozza az állapotukat a folyamatos kávéivás, de alig észrevehetően. A létezésükkel csak úgy léteznek. Egyikőjük sem sejti, hogy a világuk mesterséges, és hogy tudósok figyelik őket éjjel-nappal a mindenhová telepített kamerákon, és a lakók saját kameráin is, például a tévék tetején lévő mozgásszenzorban is van egy beleépítve. Teljes megfigyelés, birkamorál, ilyenek.

És ilyenkor jön az, hogy belekezdek, hogy látom már a végét, hogy csak félezer van hátra. Ez olyan jó. Túl a mélyponton, és csak írni kell, folytatni, amíg nem azt látom, hogy leírtam az adagomat. Mára. Meglehet hogy kissé furcsa ez így. Hogy nincs konkrét történet, nem agyalok azon, mi lesz, és ehhez hasonlók. Egyszerűen csak írok. Vagy nem. De ez már unalmas.

De tudom azt is, hogy a cél előtti utolsó méterek a legnehezebbek. Utolsó méterek? Én még sosem voltam futóversenyen, vagy bármi olyan rendezvényen, ahol átszakítottam volna a célszalagot. Nem. Csak láttam versenyzőket, amint egymást beérve, az utolsó métereken harcolva tépik át a szalagot. Vagy pont a szalag előtt kezdenek el örülni, és egyik ellenfelük pont az örömködésük közben előzi be őket, csúfosan megverve a magát biztos befutónak gondolt társát.

Én is csak méterről méterre haladok. Próbálok nem odafigyelni a számlálóra, sem az órára, sem a helyesírási hibákra. Csak menni, menni előre… de mintha ezt már mondtam volna. Lehet hogy nagyon is ismétlem magam? Ezt az egész szöveget, úgy ahogy van, fogom majd, és beteszem egy szófelhő generátorba. Kíváncsi vagyok, melyik az a szó, amit a legtöbbet használok. De akkor még sokat kell írni. Elég sokat. Valószínűleg a kötőszavak lesznek többségben, de engem nem azok érdekelnek. Hanem a gyakori szavak. Lehet, hogy egy titkos üzenet fog benne lapulni, mint egyfajta feladvány! Ki tudja azt…rajtam kívül szerintem senki, mert ezt csak én képzeltem el így idáig. Úristen. Elfáradtam, de piszkosul. És csak írok, csak írok. Így visszaolvasva nem tűnik majd olyan nagy dolognak, de most, ebben a pillanatban eléggé az. Csak nem akarnak fogyni a számok, még kábé kétszáz szót kell leírni. Uramatyám, kétszáz szó az szinte semmi! De így éjfél után összébfolynak a szemeim. Már vágy az ágy. És én még mindig csak írok itt. A magam által megígért célokat teljesítve. A búgó gép csöndjében. Itt. Ezen a szent helyen. Ebben a szobában, ezen az emeleten. Évek óta csak írok. Megállás nélkül. Az egész napi életem is csak valakinek a gyakorlása, a gondolatok és tettek szintén ennek a titokzatos írónak a tollából, vagy billentyűzetéből valóak. Furcsa ebbe belegondolni. Hogy talán a valóság sokkal furcsább, mint azt mi valaha is el tudnánk képzelni. Ahogy alakul folyamatosan az épp aktuális hangulatunk alapján. Mintha mi teremtenénk a valóságunkat. Kivéve, ha háború van, és a világ alakít téged, menekülésre kényszerít, nem hagy maradni. És akkor menni kell. Az ígéret földje felé, ami a század elején Amerika volt. Most pedig Németország.

Jaj, de jó! Már csak száz. Száz apró kis szó. Kis szösszenetek. Semmiségek. Pillanatok alatt betelő kis mondatok. Semmit sem jelentő szófosásom. Vagy ki tudja? Lehet, hogy valaki meglát ebben egy bizonyos logikát. Én tudom, hogy most félig alszom, és csak az ujjaim írnak. Írjatok csak tovább, és hagyjátok a jövő tudósainak, hogy kibobozzák belőletek az értelmet! Már ha van bennetek. Mert én most azonnal ledőlnék. Fél egy van, kedd éjjel. És még mindig van mit írni. Az utolsó előtti méterek következnek, bár azt nem tudom, mi fáraszthatott ki ennyire. Fogalmam sincs, de nem zavar. Oh. célegyenes. És itt a vége. 

40. nap/1000 Hat Történet

Kongákat készített egész életében. Lassan már hatvan éve, a konga fájának kiválasztásától kezdve a bőrnek használt állat felneveléséig. Imádta a kongákat, a hangjukat. Valami különös, ősi erő sugárzott azokból a hangszerekből, amiket ő keltett életre. Senki sem tudta, hogy egy spanyol hódítónak a csontvázából nyert porral vonja be az utolsó rögzítést a belső faboltozaton. És mit ad isten, pont egy konga kedvelő konkvisztádor porhüvelyéről van szó. Ezért az összes eddig eladott kongából a halott hódító lelke is szól.

Az utcaseprő autó vezetője volt egész életében. Kisgyerekkorától kezdve elbűvölten kísérte figyelmével, ahogy a nagy autó, elején a henger alakú kefével, végigsöpörgeti az utcát, és vízcsíkot hagy maga után. Az iskolát elvégezve rögtön az utcaseprő vállalathoz adta be az önéletrajzát, amit annyira meggyőző volt, hogy próbaidő nélkül szerződtették az élete végéig. Imádta a munkáját, ahogy már a modern gépekben kamerák nézték az utat, a sok levelet hogyan szívja be a porszívó csöve, és hogy feltarthatja a forgalmat. Jön mögötte egy rendőr az egyirányú utcában? Megszívta, ő nem tud ötnél gyorsabban menni. Söprögette egész nap az utcákat. Boldogan. Betépve.

Kutyatenyésztő volt. Mopsz-agár keverékeket tenyésztett ki, vették mint a cukrot tőle a különlegességre vágyók. Esetlen állatkái megörökölték az agarak kehességét és a mopszok orrtalanságát, mellső lábaik rövid, míg a hátsók hosszúak voltak. Akik először láttak ilyen kutyákat, nem tudták eldönteni, hogy sírjanak, nevessenek, vagy hívják inkább a sintért. Nem akart ő semmi rosszat, egyszerűen csak kísérletező típus volt. És szerette a pénzt. Ezért ráállt a dándog-palotapincsi, dobermann-tacskó, pitbull-csivava keverékekre is, csak hogy párat említsek. Sok vásárlója hosszú repülőutakat tudott maga mögött, mire eljutott a kis, alföldi tanyára.

Egy francia étteremnek volt a beszállítója. Alig várta az esős napokat, amikor nyakába vette az erdőt, mezőt, és vadászatra indult nagy zsákjával. Éti csigákat gyűjtött. A nyálas, lomha állatok ezrével nyüzsögtek a friss eső után az útszéli árok partján. Több tíz kilónyit szedett össze belőlük, hogy majd potom pénzért megvegyék tőle a francia séfek. Egy kis házikóban lakott egy gazos telek végében. A nagy ház tulajdonosa amolyan csőszként tartotta őt ott, hogy vigyázzon a nyaralóra, amíg nincsenek ott hétközben. Majd havonta jártak le, végül már csak évente egyszer. Nem volt ott semmi tó, csak az erdő, és a nagy ház tulajdonosa inkább hagyta a fenébe a régi nyaralót, és építtetett egy újat valamelyik tónak a partján. A kis házban lévő embernek nem szólt, el is felejtette. Így ő ingyen élhetett ott, és várta az esőt, és a nyálas csigákat.

Vattacukrot árult az Arany Parton, már lassan két évtizede. Ami elsőre egy jó vállalkozásnak tűnt, az mára már az egyetlen célja és értelme lett az életének. Saját maga által hegesztett kerekeskocsiját tologatja a napozók közti aszfaltsávon, a kocsi elején egy leharcolt óra, és az oldala kopottas festékén a vattacukor hajdani ára olvasható. Őt nem érdekelte más, csak a vattacukor. Kisgyermekkori álmát váltotta valóra, amikor egy válás és a vagyon teljes elvesztése, vagyis nejvesztése után a padlóra került. Annyi pénze maradt, hogy bérelt egy lakrészt az egyik part menti ismerősének a házában, és inni kezdett. Hamar elköltötte azt a pénzt, amiből új életet akart kezdeni Németországban. Szerencsére nem tartotta magánál ivótávolságban az összes pénzét, így volt ideje kijózanodni. Amikor magához tért, egy látomása volt. Kopottas festésű, vattacukor árus kocsit tol az aranyparton, kidolgozott felsőtestét messziről észreveszik, flörtöl a csajokkal és pörgeti a pálcákra a szőrös édességet. Ez a kép új erőt adott neki, a bankból felvett annyit, hogy az alapanyagokat megvehette a kocsihoz, és nekilátott valóra váltani az álmát.

Egyik ember jött szembe a másik után. Egyik ember olyan ismeretlen volt előtte, mint a másik. Némelyikük ránézett, de már ment is tovább. Egységesen nem történt velük semmi érdekes, nem épültek fel interakciók, mint például a felismerés, köszönés, pár mellékes mondat váltása. Túl sok ember élt itt, ebben a városban, mint amennyi egészséges aggyal elviselhető lett volna. Szerencsére nagyon kevés embernek volt egészséges agy a birtokában. A legtöbb ember agymosott zombi volt, akik csak a telefonjukat bújták, vagy a tévé előtt játszottak, a monitorjaik előtt nyálazták végig a sorozataikat, hatalmas iramban görgették az egeret végig a hírfolyamukon, és csak zabálták a sok sok megosztott tartalmat, ami az életükhöz ugyan semmi tartalmat nem adott hozzá, de legalább az illúziója megvolt, hogy valami hasznosat csinálnak. Pedig nem. Ó nem. Nem nem nem nem. Nem.

Régóta nem tartott ilyen sokáig, hogy bezárja a boltot. Egyik ügyfél jött a másik után, mi van ma az emberekkel? Nem lehet mindnek pont ma olyan fontos dolga. De akkor is jöttek. Apróságokat vettek. Kotont, arcszeszt, vécépapírt huszonnégyes csomagban, borotvát, kenyérmorzsát, sört. Meg még ami az eszükbe jutott. Valamelyikük nagyon sietett, de látszott rajta, hogy ő sem igazán érti, miért csinálja. Rajtamaradt az irodából elhozott hajtás, pörgés. Az általánosabb az volt, amikor a sorok között, elveszett lelkekként bolyongtak a középkorú, nős férfiak, fülükhöz szorított, vagy maguk előtt hüvelykujjazott mobiljaikkal, folyamatos kapcsolatban az otthoniakkal, hogy most akkor mennyi tejet kell venni, és milyen hajlakkot kértél, és merre van a kardamon, bármi is legyen az a szar. Csak nézte őket, lehúzta a vásárolt tételeket, elvette a pénzt és visszaadta a visszajárót. A szokásos köszönés, valaki nem köszönt vissza, nem érdekes, a következőnek is ugyanaz a köszönés…néha régi vásárlók jöttek, akikkel váltott pár szót. Mindig csak apróságokról. Olyan simán megy itt az élet, gondolta. De a mai napnak nagyon lassan akar vége szakadni. Bár az eső már régóta szakad kinn, az emberek csak jönnek be a boltba. Mintha heringek tolonganának egy rajban, alig férnek el a sorok között.
-Mi az isten fasza van, gondolta magában a pénztárosunk. És csak jöttek az emberek, nyílt az ajtó, de fizetni még senki sem akart. Csak válogattak. És motyorogtak a mobiljukba. Már talán hetvenen is lehettek a kicsi, kétfolyosós boltban. Elmúlt a záróra, többen már nem jöhettek be, bezárta a bejárati ajtót a kint tolongó TÖMEG elől! Úristen, mi van itt? Az emberek a polcok tetején álldogáltak már. Üvegek törtek szét, ahogy leverték a tolongásban őket.
-Fizessenek, záróra! De a tömeg csak válogatott tovább. Senki sem mozdult egy tapodtat sem.
-Be kell zárnom a kasszáét, fizessenek kérem!
…fizessene…kére…na…fizetni…
A kassza üresen tátong. A bolt is üres. Egy lélek sem jár erre napokig. Örömünnep, ha egy vásárló betéved ide legalább naponta egyszer. A kasszás a pultra dőlve alszik ültő helyében, szájából nyál csorog az UV-lámpára.

39.nap/1000 Az Őrbódé

Alig tudta ébren tartani magát. Az őrbódéban, magasan a fák között figyelnie kellett volna a határt, persze nem az országhatárt, mert ilyenek már régóta nem voltak. Ó nem, ő csak a határt, a földeket figyelte. Régen, amikor még az emberek egymással vívták a háborúkat, akkor még volt értelme a határoknak. De amióta démoni lények jelennek meg újra a Földön, a határok elvesztették jelentőségüket. Kis kitérő ez, tudom, de említésre méltó. Ugyanis a bolygó különböző részein élő emberek hatalmas tömegei pusztultak el a démoni lények támadása miatt, és mert nem figyelmeztették egymást időben a veszélyre. Mindegyik nép a saját országával, és a saját démonaival volt elfoglalva. Sok embernek, nagyon sok embernek kellett meghalnia ahhoz, hogy az emberiség, mint olyan, megszülessen. Hogy végre elfogadják a helyzet valóságát, hogy a pénznél sokkal fontosabb az összefogás, mert ezeket a lényeket lehetetlenség volt katonai erővel, vagyis pénzzel legyőzni. A démonok sebezhetetlenek voltak, az emberek egymás ellen használt fegyverei mind hatástalanok maradtak. Évek hosszú sora telt el rettegésben, nagyon úgy nézett ki, hogy a démoni lények uralma korlátlan, és az emberek egy kihalásra ítélt faj utolsó képviselői. Majd egyszer csak híre ment, hogy legyőztek egy démont. Valakik, valahol, nem lehetett megmondani pontosan. De a remény felébredt az emberekben, akik azóta már egy földikutya-szerű társadalomban éltek. Alig merészkedtek ki a föld felszínére. A fejlett kommunikációs hálózatuknak köszönhetően tudták a kapcsolatot tartani egymástól nagy távolságban lévő csoportjaikkal. A közös nyelv kifejlődése ilyen helyzetben létszükséglet volt. A határok természetes módon elmosódtak. Az isteneikbe vetett hitük is megkérdőjeleződött, és olyan mértékben lecsökkent, hogy ez nem lehetett további alapja az egymás iránti gyűlöletüknek. Szerencsétlen helyzetük, a démoni lények elnyomása meghozta azt az összeforrasztó kapcsot, ami Bábel tornyának építése előtt jellemezte az emberiséget.

Szóval ez a helyzet, ennyit a kis kitérőről, vissza az őrbódéban figyelő őrhöz.

Nagyon álmos volt. Tudta, hogy nem szabad elaludnia egészen addig, amíg nem érkezik meg a váltás. Nagyon nehéz volt koncentrálnia az üres határra. A démoni lények bármelyik pillanatban támadhattak, de korántsem olyan védtelenül érte volna a tábort egy ilyen támadás, mint a régieket. Ők csak menekülni tudtak ezek elől a bestiák elől, az ellenállás legkisebb lehetősége nélkül. Fegyvert fogni ezekre? Nem ártott nekik semmi! Sebezhetetlenek voltak, mint a szellemek! Szerencsére sok minden változott azóta. De hogy pontosan micsoda, azt nem tudni. Valahogy úgy alakult, hogy az emberek egyre tudatosabban kezdték a saját kezükbe venni a sorsuk irányítását, nem valami szűkagyú vezér után koslattak, vagy idejétmúlt, szeparatizmust elősegítő isten zászlaja mögé felsorakozva meneteltek, mint a birkák a vágóhídra. Valami nagy változás történt, amit a kényszer és talán egy szükséges, talán evolúciós lépés alakított ki bennük. Összefogtak. Szó szerint összefogtak a démoni lények ellen, belátva, hogy csak együtt képesek, vagyis inkább együtt képesek csak győzni. Az őrbódéban üldögélő, és az álommal küzdő őrnek ez sovány vigasz lett volna, ha elalszik. Ezt nem tehette meg. Az ő szemén keresztül látott még több száz másik társa is, persze ők mind aludtak. Álmukban kapcsolódtak az őrzőhöz, az őrző tekintetén át ők is fürkészték a határt. Most valami megmozdult a távolban. Egy lila színű, kutyaformájú, de bikanagyságú lény bukkant elő a bozótosból, és futni kezdett, egyenesen az őrtorony irányába. Az események beindultak, az őr érezni kezdte társai erejét a saját testében. Több emeletnyi magasból leugrott a földre, és nem esett semmi baja. Megragadta az egyik oszlopnak támasztott, vasból készült rudat, ami több száz kilót is nyomhatott, ő mégis könnyedén felkapta, mintha csak egy apró faág lenne. A démoni lény teljes sebességgel futott felé, ő egy szaltóval a háta mögé került, és egy jó nagyot rásújtott a vasrúddal, amitől a lény oldalra vágódott. Joggal kérdezhetné itt a figyelmes olvasó, hogy miért is hatott a lényre az ütés. Hiszen a katonai fegyverek ennél sokkal erősebb, robbanósabb dolgokra voltak képesek! Igen ám, de azoknak a fegyvereknek nem volt lelkük. Arra találták ki őket, hogy tömegeket pusztítsanak. Hogy hatékonyan irtsák ki egymást velük az emberek. Most egy egyszerű vasdurunggal le tudta teríteni a lényt. A társai ereje költözött a testébe, és a harc amolyan szent harc volt. Máshogy nem lehetett, ez így ment, szóval ennyi.

Visszament az őrbódéba, és próbált pihenni. Ellazította mindenét, kivéve a szempilláit, a határt folyamatosan kémlelve, és arra gondolva, hogy itt lenne már az ideje, hogy végre jöjjön a váltás

Nem kell aggódni, jött a váltás még idejében, nem börtönben volt, vagy manipulált valóságban, hogy csak elképzelte a váltást és a valóságban sosem jön el…ez teljesen normális, beosztáson alapuló munka volt. A többi időben olyan dolgokkal foglalkoztak ezek az emberek, amit mi a mostani fejünkkel el sem tudunk képzelni. Például írtak. Leírták az álmaikat, a történeteiket, amik épp az eszükbe jutottak. Élénk fantáziájuk volt, az már biztos. Nem voltak nagyon sokan egy táborban, ezért nem idegeskedtek a tömeg miatt. Mindenki ismert mindenkit amúgy is a Földön, akár egy nagy testvériségnek is gondolhatnánk a helyzetet, persze az Orwell-i horrorok nélkül. A démoni lények folytonos veszélyt jelentettek, mert elég volt egy lusta őrszem és nagy pusztítást vihettek végbe ezek a bestiák, de az emberek megtanulták, hogyan lehet kordában tartani őket. A másik dolog, hogy nem öldösték egymást. Mármint ember az embert. Nem lett volna semmi értelme, gyerekes gondolatnak tartották az egymás iránti ellenségeskedésnek a vérre menő formáját. Mondom, valami történt azokban a hosszú, sötét években, amikor még mindenki zsákmány volt a démonok számára, és csak a bujkálás volt az egyetlen menedék előlük.

Nade ez mind megváltozott, és ez egyszerűen csodás.

Az emberiség egy egésszé olvadt, a gondolatátvitel mindennapos lett, és az összes olyan dolog, amit régen az ezoterikus nyanyák baromságainak tartottak, ilyen atlantiszi örökségek meg harmadik szemek, mára mind természetessé váltak.

Olyan ugrás volt ez az emberi képességek és gondolkodás milyenségében, mint amikor valaki felébred egy ittas álomból reggel, és azon kapja magát, hogy egy idegen helyen fekszik, mégsincs összehányva a ruhája, rengeteget ivott, de egyáltalán nem másnapos, és mintha a szivárvány nyolcadik színét is látná, annyira éles körülötte a világ. Egy pillanatig belegondol, hogy egész évszázadokat töltött részegen fetrengve különböző kocsmákban és árokpartokon, és visszatekintve arra az állapotára, nem érez mást, csak undort.

Szóval a démoni lények kettős feladata teljesült: kiirtották az emberiség nagy részét, és akiket nem sikerült, azok megléptek egy olyan, evolúciós ugrásnak is megfelelő szintet, amit ezek nélkül az ördögi bestiák nélkül nem lettek volna képesek megtenni.

Furcsa fordulatokat hoz az élet.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                

38.nap/1000 Tánc a hóban

Elzárkózva élt egy maga által épített erődítményben. Jobb, ha már így az elején tisztázom: az erődítmény nem a szó szoros értelmében volt valódi. Bámészkodó emberek hiába mentek volna közelebb hozzá, hogy megérintsék hideg, fekete falát. Látogatók hiába kérték volna a bebocsátásukat, hogy hosszú, csigalépcsős menetelés után feljuthassanak az erőd tetején lévő fogadóterembe. Ezt az erődöt avatatlan szem nem vette volna észre, mert nem látható, fogható volt, csak érezhető. Az erőd gazdája nagyon sok energiát fordított arra, hogy nehogy kiderüljön az erőd titka. Szeretett normális embernek mutatkozni az ismerősei elől. Azt hitte, hogy nem is sejtik furcsa szokását, miszerint szeret bezárkózni az erődjébe. De minden ismerőse tisztában volt vele, hogy zárkózott. Alapjáraton működve semmi problémát nem jelentett ez neki. De ha valamiért el kellett hagynia az erődje vastag falait, szinte képtelen volt természetesen viselkedni. Rögtön elkapta a félelem, hogy most valami szörnyű fog történni. Valami beláthatatlan. Ezért inkább sosem kockáztatott. A munkából rögtön az erődjébe vonult vissza, amit nevezhetünk úgy is, hogy hazament. Sajnos nem volt felhőtlenül boldog. Mindenképpen szerette volna megmutatni magát a világnak, de próbálkozásai erőtlenek, sőt, esetlenek voltak. Ezen próbák negatív tapasztalatai után úgy döntött, hogy nem tesz újabb kísérletet a kiszabadulásra, bevackolta magát egy állandó félálomba, ami nagyban megkönnyítette az erődben eltöltendő idő eltöltését. Összefolyó napok során át figyelte, ahogy szép lassan telnek az évek a feje fölött. Biztonságban volt. Mentális falain nem hatolhatott át semmi. Mindent úgy intézett, ahogy ő akarta, a barátait megválogatta, akik nem tetszettek neki, azokkal nem beszélt többet. Folytonos félelmei miatt az arca tele volt pattanásokkal, hibásan működött a hormonháztartása, és szerencsére hamar meghalt.

Hmm.

Na mégegyszer.

Összefolyódó napok…biztonság…de a pattanásos képet inkább el akarom felejteni. Nem kell ez a szereplő. És ne nő legyen. Egy borostás férfi, az őrület szikrájával a szemében, összemosódó napjai egyikén nem talált semmi érdekeset. Ezen a napon, ezen a különleges napon sem történt semmi érdekes vele. Valahogy már megszokta, hogy nem vonzza a bajt. De a szerencsét sem. Minden csak úgy eltelik körülötte. Főleg az ideje. Néha kikukucskál az erődítményéből, de nem lát semmit. Vagyis inkább: nem akar látni semmit. A lehetőségek túl sok energiáját emésztenék fel, és a lustasága meggyőzi a maradásról. Mindig csak maradni. A biztonságos erődben. Aminek a falán egy hajszálvékony, fiszfasznyi repedés kezdett el terjedni.

Először nem is figyelt fel rá. Ugyan, ki nézne meg minden apró kis repedést a régi kecója alapkövénél, lenn a pincében? De hamar meglátszott a hatása, amikor a csillár lezuhant. Ugyanis a repedés pont a rögzítés mellett futott. És majdnem agyonvágta az emiatt aláhulló súly.

Majdnem meghalt.

Milyen érdekes, hogy egész addig, amíg nem áll a küszöbön a kaszás, addig minden olyan okénak tűnik. Minden szuper, mert még van idő mindenre. Csakhogy egy nap kopog a csontos ujj, csak kopog, és nem hagyja abba, és egyre tovább, egyre erősebben kopog, míg végül kinyitod úgyis az ajtót, és beengeded, mert már öreg vagy, és tudod, hogy itt az idő megdögleni. Csakhogy a jelen esetben a halál berúgta a bejáratot, méghozzá páros lábbal, a szemközti falnak baszva az ajtót! De nem jött beljebb. Továbbment inkább, hátrahagyva a jelenetet egyfajta figyelmeztetésképp.

Ezek után a rutinszerű napjaiba beleköltözött a kétely, a megkérdőjelezés, de legfőképpen az, hogy nem tudott lelkesedni már a rutinszerű napok iránt, és már az erődje sem volt az a hermetikusan lezárt hely, amiben, mint egy anyaméhben, kedvére ellehetett, legalábbis a következő reggelig, amikor fel kellett kelni és dolgozni kellett menni.

-Felkelni, dolgozni, elfáradni, hazajönni, aludni, felkelni, dolgozni, elfáradni, hazajönni, aludni, hétvége, hétvége, felkelni, dolgozni menni… semmi kihívás. Semmi olyasmi, amitől egy kicsit életszerűbb lenne az élet!

Hát igen, szomorú, de ez van. Most viszont nem törődött ebbe bele, nem érdekelte, hogy ez van. Egy apró fénysugarat látott elméjének végtelen sötétjében. Volt egy emléke a fényről, bár tudta jól, hogy sosem volt még ott, közel hozzá. Mégis érezte, tudta, hogy milyen lehet. Édes melegség. Kedves pillantás, Összeölelés, és tánc a hóban. A boldogság vegyül a természetességgel, ott, ahol nem kell vigyorogni, csak mert vigyorogni kell, csak mert viccesnek kell hogy lásson a másik. Minden csak jön, úgy ahogy jön. Egy kockázatos lépésre szánta el magát: kipréselte magát az erődön keletkezett résen. Itt joggal gondolhatná bárki, hogy miért nem a főkapun sétált ki a fény felé, ha egyszer az ő erődje, mit fél? Az a helyzet, hogy a főkaput őrzik, kegyetlen erős őrök az őrei. A gazdájukat beengedik, és csak őt, kiengedni pedig nem fogják, amíg valami fontos dolog miatt ténylegesen ki kéne mennie, például munka vagy vásárlások miatt. Egy apró fénysugár-kutatás nem tartozott a fontos dolgok közé. Az őrök parancsnoka, az uralkodó zsarnoki és hajthatatlan Lustaság amúgy se engedné ki. Inkább rábeszélné, hogy maradjon csak itt benn, mint ahogy tette már jó párszor, amikor a gazdája itt akarta hagyni a várat valaki más kedvéért, hogy kinyíljon az előtt a másik előtt a szíve. Persze nem neki kéne az irdatlan őröknek parancsolnia. Ez az emberünk dolga lenne, ha nem győzte volna meg a Lustaság az ellenkezőjéről. Szóval ezért kell kiszöknie a repedésen át.

A sűrű sötétséghez hamar hozzászokott a szeme, és elindult a halvány fény irányába. Az egyik fa ágán egy lógó olajlámpa várta, amolyan viharlámpa-szerű, üveggel, tetővel és drót fogantyúval. Az ösvény erősen lejteni kezdett, majd hirtelen emelkedni lett kedve, jó is hogy a kezébe volt a lámpa. A hegy tetején ott várta őt egy lány. Fehér szoknyája, blúza, és szőkésbarna haja volt, a szemei égszínkék ékkövekként ragyogtak emberünk felé. Belőle jött ez a halvány fény. Emberünk rögtön érezte, hogy megszentelt pillanatba lépett. A hó halkan szállingózni kezdett. Letette maga mellé a viharlámpát, és átkarolta a lányt. Maga sem értette, honnan vette, hogy nekik most itt táncolniuk kell. De mégis ez tűnt a legtermészetesebbnek. A lány is hajlott a táncra, és együtt forogtak, lassan, körbe-körbe. Még sose táncolt így. Az összhang a másikkal szinte tökéletes volt. Teljesen egymásra tudtak hangolódni. Végül, miután elhalkult az éterből szóló zene, még egyszer egymásra néztek, és a lány búcsúcsókot adott neki az ajkára. Ő viszonozta a csókot, ami a legtermészetesebb dolog egy ilyen igazi helyzetben. Majd a lány elsétált az éjszakában, ki tudja merre, maga mellett halványan megvilágítva a fákat. Emberünk is visszasétált az erődjéhez, amikor észrevette, hogy a viharlámpa nélkül jött le a koromsötét hegyről, vajon miként nem botlott el? Ekkor vette észre, hogy belőle is fény fluoreszkál, ami épp elég ahhoz, hogy megvilágítsa a közvetlen környezetét. Benyitott az erődbe, elküldte az őröket, a kaput nyitva hagyta, és a Lustaságnak adott egy kényelmes fekhelyet, ahol végre kipihenheti magát. 

37.nap /1000 A Térlépő Busz

Újra egy kis szünet után, lassan az adag felénél áll az írás. Egy videót néztem, vagyis inkább hallgattam. Nagyon nyugodt volt a zene, valami vietnámi háborús riport lehetett. Idős vietnámi nénit ellátó orvosnő épp a lázat méri. Talán egy oktatófilm lehetett. Nem lényeg.

A történetek eredetéről szeretnék egy kicsit elmélkedni. Honnan is jönnek? Pillanatképekből. A legapróbb, leghétköznapibb pillanatokból. Például ma is: egy átlagos buszmegálló. Utasok várakoznak a megállóban. Egy aranyszínű busz érkezik, egy iskolatáskás fiú kinyújtja felé a kezét, benne a bérletével. A busz megáll, a fiú felszáll. Senki más nem szál fel, senki más nem száll le. És az autók közé szépen visszasorol, viszi az utasait Csömör irányába. A történet itt kezdődik. Egy gyanús helyzettel. Adott egy kirándulóbusz, és egy kisfiú, aki messziről lobogtatja a sofőr felé a bérletét, ezzel jelezve, hogy fel akar szállni. De mi van akkor, ha ez az egész egy trükk, egy elterelés csupán? A busz nem vesz fel akárkit, ez biztos. Csak akinél van bérlet. Azonosító kártya. Csupán kevés számú, kivételezett embernek van helye ezen a járaton. Gyanakodni kell minden apró eltérésre, mindenre, ami a normálistól, a megszokottól elüt. Mert az szokatlan, hogy integetni kell a busznak, hogy megálljon. Mi ez, egy taxi? És vajon hová viszi az utasait? Az is lehet, hogy a busz belseje egy térlépő kaput rejt. Az iskolás fiú ahogy felszállt, már egy másik kontinensen, vagy talán egy másik bolygón lévő buszba szállt be. Mozgó térlépő kapu. Csillagkapu Ikarusz alvázon. Egy hétköznapi buszban egy elképzelhetetlenül fejlett civilizációból származó közlekedési eszköz van elrejtve. A történet itt bontakozik ki. A busz nem egy megállóban áll meg, és nem akárkit vesz fel. Kik lehetnek az utasok, kikért megy minden nap? Lehet, hogy sosem ugyanazok? Vagy ingázók lennének? A távolságok megtételéhez szükséges idő a nullához közelít. Ahogy belép valaki a kapun, az egyik busz belsejéből rögtön a másik busz belsejében lép ki. Azt már idáig is tudtuk, hogy a társadalomban vannak nem kontrollálható elemek. Ilyenek a bűnszervezetek fejei, a miniszterelnökök, a szuperhősök. Vagy a titkos társaságok tagjai. Valószínűleg a busz utasai ezen utóbbi csoportba tartoznak. De mi van akkor, ha valaki kifigyeli valamelyikőjüket, és megpróbál beszállni utánuk a buszba? A mechanizmus tökéletes, az átjáró nem aktiválódik, látszólag egy sima, kétsoros belsőterű kirándulóbusz fogadja a feltolakodót, aki vagy rögtön leszáll, vagy elviteti magát Csömörig. És nem történik semmi. Az átjáró csak akkor nyílik meg, amikor az ajtó bezárul, és a buszban nincs más az utason és a sofőrön kívül.

Ez is egy átlagos napnak indult a kis Pistike számára, aki a titkos társaságnak volt a tagja. Az egyik lakott bolygón élt, de Sashalomra járt iskolába. Valamiért az egész galaxisban nincs jobb iskola, mint a sashalmi tanoda. Apja egy intersztelláris vállalatnak dolgozott, a földi kutatóközpontjukban kísérletezés ki a stresszgátló, vágyfokozó, ízületvédő, rákellenes, meg ahányféle gyógyszer van a világon, annak a mennyiségnek a tízszeresét. A tesztalanyok maga a lakosság volt. Háborúban harci drogokat próbáltak ki, a békés országokat elárasztották fejfájás csillapítókkal és prosztatagyógyszerekkel, hasmenés megállítókkal és köhögéscsillapítókkal. De ezek mind álnevek voltak. Az igazi hatásuk vizsgálatához szükséges volt valami olyan elnevezést találni nekik, amiért az emberek hajlandóak beszedni újabb és újabb adag fejfájáscsillapítókat, a legkülönbözőbb márkákból. Persze gondoskodni kellett arról is, hogy a környezet hatásai indokolttá tegyék a gyógyszerhasználatot: fejfájást kiváltó, stresszes helyzetek, mesterségesen befolyásolt időjárási jelenségek, emészthetetlen műzöldségek okozta hígfosás. Folyamatos volt a tesztelés, a fejlett gyógyszeripar és orvosi rendszer remekül összehangolva működött. Alig akadt ember, aki megkérdőjelezte volna ennek a jogosságát, mert rögtön maradinak mondták. Szégyenkeznie kellett annak, aki szembe mert szállni a gyógyszerfogyasztás kultuszával. Persze sokan akadtak, akik tiltakoztak, mondjuk az oltások ellen, de őket kontrollcsoportként használták. Minden embernek meg volt a feladata a Földön. Most éppen a népességnövelés hatásait vizsgálták. A teszt fő kérdése az volt, hogy mennyi embert bír elviselni egy bioszféra, ha az emberek egy fejlett, iparra épülő fogyasztói társadalomban élnek? A háborúknak folyamatosnak kellett lenniük, hogy fenntartsák a stresszt a szaporodásra. Békében ugyanis kevés utód születik. A földi emberek tudatlanul élték életüket, keresték a pénznek nevezett játékszert, dúskálva a javakban vagy szenvedve a leírhatatlan nyomorban, elnyomásban vagy szabadságban. Egy óriási kísérleti telep szereplői voltak már évezredek óta, civilizációk folytonos bukása és felvirágzása közepette. Lényegében elhitték, hogy az élet abból áll, hogy az ember pénzt keres, lakást vagy házat birtokol, családot teremt, és megöregedve meghal. Alig tűnt fel valakinek, hogy mekkora faszság ez, micsoda átverés, hogy ez mennyire kevés. Ezen kevesek jelentették a legnagyobb veszélyt a titkos társaság tagjai számára, de velük is számolni kellett, nem vehettek ki senkit a rendszerből hogy külön vizsgálják, mert akkor már nem a rendszert, csak annak egy részét látták, ami értelmetlenné tette a részek kölcsönhatására alapozott kutatásuk. Így hát kockáztattak, és inkább még jobban megfigyelték a lehetséges ébredező embereket. De az egyik nap kicsúszott a kezükből az irányítás. Nem volt semmi előjele annak, hogy a csendes Vazulka le fogja nyúzni a kis Pistike arcát, és mint Hannibal Lecter a Bárányok Hallgatnak-ban, ezzel az idegen arccal álcázva magát, elszökik börtönéből. Az iskola után Pistikét hátulról egy téglával leütötte, behúzta a kiserdő egyik bozótjába, és gyorsan, pontos bemetszéseket végzett iskolatársa arcán, szépen körbevágta a nyakszirtjétől az állán át vissza a tarkójáig, majd egy határozott rántással elkezdte leráncigálni a koponyáról a bőrt. Vazulka feje pont annyival volt kisebb, hogy simán fel tudta rá húzni Pistike bőrét, mint egy régi típusú PVC úszósapkát. A lenyúzott tetem fejére egy fekete nejlon szemeteszsákot kötött, és egy álcahálóval letakarta. Pár ágat is ráhelyezett, mintha csak egy kupac vihar után leszakadt gally lenne. Az arc vérellátását egy transzferanyaggal oldotta meg, ez egy fecskendőből kinyomható kétkomponensű ragasztóhoz hasonlított, ami szervileg hozzárögzítette az idegen bőrt az övéhez, és megakadályozta, hogy ölősejtek jussanak át a gazdatestből az álarcba. Vazulka álcája tökéletes volt. Így várta a buszt, bérletét lengetve, csupán a fekete napszemüvege árulhatta volna el, hogy a szemei jóval mélyebben vannak, mint ahogy lenni szokott. A busz megállt, az utasa felszállt, és ami elképzelhetetlen volt, megtörtént: egy kísérleti alany elhagyta a laboratóriumot, a Földet. A buszvezető becsukta az ajtót, a rendszer nem talált mást az utastérben, a középső ajtónál, a széksorok felénél halk elektromos zizegéssel megnyílt egy átjáró, egy ovális ablakszerű nyílás, amin kényelmesen átfért egy ember. Belenézve úgy tűnhetett a szemlélőnek, hogy simán a busz tükörképét látja, ugyanúgy voltak elrendezve az ülések, ugyanott ült a buszvezető…várjunk csak., gondolta magában Vazulka, (aki igazából nem kilencéves kisfiú volt, hanem egy harmincéves, sebészetben jártas törpenövésű titkos ügynök) itt valami nincs rendben. Ha tükör lenne, a sofőr a jobb oldalon lenne, de itt a baloldalon van. És nekem is látszanom kéne, de nem látszódom! Ez mi a fene? 

Vette a bátorságot, és be, vagyis átlépett a másik buszba. A sofőr kinyitotta neki az ajtót, és Vazulka megpillantotta az új, tiltott világot. Ahová nem volt szabad földi embernek mennie. Vazulka Csömörön volt. Minden ugyanúgy nézett ki, mint a földi Csömörnél, kertes házak kerítéssel, kutyával, autók jöttek-mentek. Talán a forgalom volt kevesebb, igen. Alig volt mozgás. És mintha a házak se lettek volna olyan sűrűn egymás mellett. Egyértelműen érződött, hogy itt nincs reggelente dugó a városba vezető utakon. Pár ember sétálgatott az utcán, olyanok voltak, mint a földi emberek, semmi különbséggel. Vazulka besétált az Örs vezér teréig, és kiábrándultan jegyezte meg, hogy a kevés forgalomtól eltekintve ez az új világ teljesen olyan, mint a régi. Érthetetlen, mire fel vannak úgy oda ezért a többiek. Nincs itt semmi. Visszament a megállóba, hogy újra felszálljon a buszra. De a busz nem jött, ezt sejteni lehetett. Hiába várta, hogy beforduljon a sarkon. Átment egy másik megállóba, de ott sem járt sikerrel. Kezdett megérni benne a gyanú, hogy csapdába került. Valahogy ki kell innen jutnia. De előbb szállást kell találnia. Beült hát az egyik kocsmába, ahol hamar szóba elegyedtek vele a helyiek, mert kevés idegen járkált arrafelé, és mert alapból barátságosak voltak. Furcsa módon a bankkártyája működött ezen a helyen is, így tudott rendelni magának italt, és egy szendvicset hozzá. Ahogy tüzetesebben meg tudta nézni a beszélgetőpartnereit, meglátott bennük valami hasonlót. Valami ijesztően hasonlót magához viszonyítva. Ez pedig az álluk alatt végighúzódó, halvány forradás volt. A transzferanyag által okozott heg. Vazulka előtt összeszűkült a világ. Hirtelen minden világos lett neki. A busz nem oda vitte, ahová Pistike készült. Hanem a lázadók számára fenntartott Földre.
Izzadni kezdett a keze, mélyeket lélegzett. A többiek értették a helyzetet. Ők is átestek ezen, a csalódáson, a menekülési pánikon… hagytak időt, hogy összeszedje magát, és nem kérdeztek tőle semmit. A csapos odacsúsztatott neki egy címet és egy kulcsot. –Mától ez a tiéd. És visszafordult, hogy egy újabb betérő vendéget szolgáljon ki búzasörrel.
Vazulka új arca még sápadt volt, de már újra ment bele vér. Elvette a kulcsot, és elindult a címre, a Jávorfa utca végében álló házhoz, ami a mai naptól kezdve a haláláig fog lakni. Ahogy belépett a szépen berendezett házba, kitárta az állott levegő miatt az ablakokat, és leült az ágyra, egy régi érzés kerítette hatalmába: hazajöttem.

35-36. nap /1000 gyakorlás

Ó, igen. Amikor a tét megnő. Amikor minden egyre nehezebb lesz. Amikor elmaradást kell pótolni. De tényleg létezik elmaradás? Időzök itt egy picit. Tettem magamnak egy ígéretet, miszerint minden nap írok ezer szót. Nos, ezt megszegtem, mert a hétvégén nem voltam klaviatúraközelben. A szavak elmaradtak. Így mennyire hiteles ez az ígéret? Mennyire tartottam be? Nem hiszem hogy nagyon. Sőt. Semennyire. De pont ettől jó most írni. Háromezer szó? Úr Isten. Nagyon sok. Én meg lassan írok. És nem túl lelkesen, mivel nincs megint ötletem. De talán ennek így kell lennie. Írni, írni, és írni, majd még egy kicsit írni, míg végre elkapom a fonalat. Szóval most csak a töltelék szól. A zaj. A reklámnak álcázott műsor a reggeli rádióban. Amikor eladnak egy megrendezett jelenetben valakinek egy Lenovo fülhallgatót. Vagy a nap hallgatójának gratulálnak négyszer is, és mind a négyszer valami mást kap, különböző ajándékokat, utalványokat, apró szarságokat…csak az a fura, hogy ma reggel például nem is volt nap hallgatója. Nem vette fel a telefonját. És mégis mentek a reklámok, mert minden csak reklám. Át és átszövi az életünket az ezer csatornából ránk ömlő fogyasztói nyálka, hogy már álmunkból felébredve is tudjuk hogy Baumit-Az Életünk Színei, és hogy létezik Taleum orrspré, vagy mi, meg hogy meghűlésre a legjobb dolog egy kimondhatatlan nevű gyógyszar, amit rögtön felismerünk a patikában, mert belebotlunk az előtérben kihelyezett kartonreklámba! Minden reklám. Óriásplakátok mondják meg, hogy az emberek döntöttek: nem akarunk bevándorlókat. Mellette: akciós párizsi, csak a lidöl-ben. Ha távolabb nézel, ott van a kínai bank világító reklámja a belváros szívében, mint egy rákos sejt. Közhely a reklámokkal foglalkozni. Annyira mindennaposak lettek, olyan szinten eltompítanak, hogy már észre sem vesszük őket. Olyanok, mint a…mint a nem is tudom mik. Valami szokatlan dolog, ami megszokottá vált. Mint a nem köszönés a másik embernek az utcán. Mert egyre többen vagyunk, és nem ismerjük a többieket. Idegenek között utazunk, idegenek között megyünk egyik helyről a másikba, beburkolózva a fülünkbe üvöltő zenébe, a mobilunk képernyőjébe, a napszemüvegünk sötétségébe. Zombiként létezünk, érzéketlen egókként, amik annyira különbözőek, hogy ettől lesznek egyformák.

Van valami nagyon vonzó az éjszakai vezetésben. Amikor az útból csak a középen szakadozó vonalat látod. A széleken mély árok. És huszonöt méterenként egy-egy jelzőkaró. Vagy még az sem. Harmadrendű út, ami kis falvakat köt össze. Csillagos ég, a hold bevilágítja az utat. Nincs senki előtted, se mögötted. És kábé százzal mész. Tiszta, száraz idő. Nézed a fényszóró csóváját. Megjelenik egy csillogó szempár: őzike legel az út szélén. Majd a kanyart bevilágítja a szembejövő másik autós, te lekapcsolod a reflektort, ő egy kicsit később reagál. Miután elhaladtok egymás mellett, újra teljes világítás. Újabb egyenes szakasz. És egy hirtelen ötlettől vezérelve lekapcsolod az összes világítást. Még a helyzetjelzőt is. Csak a holdfény az, ami visszatükröződik az úton. Száguldasz a sötét éjszakában, kivilágítatlanul, mint a halál maga. Pár másodpercig jó kipróbálni ezt. Mert a sötétség veszélyes. Sötétben száguldani bajt jelent. A reflektorok fénye éket vág az éjszaka feketeségébe, mint a jégtörő hajó orra az egybefüggő sarki jégmezőbe; megnyílik előtted az út. De ha sötétben száguldasz, kivilágítatlanul, az út összezárul. És akadályokat görget eléd. Talán épp egy másik autós képében, akinek pont akkor jutott az eszébe kipróbálni ezt a veszélyes játékot, amikor neked is. Eltévesztitek a sávot, nem látjátok a kanyart. És végetek van.

Hát, még üres vagyok. Nincs újabb történet. Olyan érdekes ez! Hol van a történet? Itt. Mire várok? Hogy előjöjjön. De hiszen itt van! Rendben, de mégsincs itt, mert nem tudom leírni. Akkor hogy is van ez? Talán ez az a dilemma, amivel mindig küzdök. Sok apró történettel tudom csak beindítani a nagy történetet. Kellenek a gyújtósok, hogy lángra kapjanak a nagy hasábok.

Az biztos, hogy pihenni nem szabad. Kényelmesen elhelyezkedni a székben, hátradőlve, bámulni a képernyőt, ahogy szoktam…ó, nem. Ezt nem szabad. Ilyenkor szökik el az idő. És már egy óra eltelt. Már kettő. És nem történik semmi. Olyan, mintha arról ábrándoznék, de jó is lenne legyalogolni nyolcszáz kilométert. Ó, de hosszú út is az! De hamar meglesz. Minden nap negyven kilométer. Mi az nekem! Persze amikor minden nap másmilyen, az időjárás néha jó, néha nem, a kedv is hamar alábbhagy, és a negyvenből jó ha huszonöt lesz. Nem gyűlnek a kilométerek, nem teljesülnek az elvárások, és gyökeret ver a kétely: képes vagyok én erre? Ez olyan nehéz! Pedig nem az. Csak menni kell előre. Minden nap. Minden órában. Mindig az egyik lépést a másik után. Monoton, unalmas lépések. De másképp nem lehet. Talán így vagyok most az írással is. Az ígéretemet be akarom tartani. De ahhoz kitartónak kell lennem. Nem pedig elábrándozva üldögélnem a monitor előtt.

Azt hiszem, most a legjobb az lenne, ha vennék egy gyors, forró zuhanyt.

***********

Pillanatok. Pillanatok alatt elkalandozik az elmém. Egyik netes oldal után a másik. Könyv az ágyon. Hangszer szétszedve a konyhaasztalon. Apró dolgok a konyhapulton, mind eltevésre vár. Pillanatok. Annyi pillanat, ami mind azt kívánja, foglalkozzak csak vele. Ó, nem. Most nem. Majd nem. Már nem.

Egy jóleső délutáni alvás után, megebédelve és kellemesen eltelve tőle, elaludtam. Előtte elképzeltem, hogy majd a bal kezemben fogom tartani az épp olvasott könyvet, a takarót az államig fogom húzni, és a lámpát nem kapcsolom le, hogy olyan legyen, mintha a nyári nap besütne a résnyire lehúzott rolón át. A jobb kezembe került a könyv, de még volt bennem annyi erő, hogy az álom előtt áttegyem a bal kezembe. Tökéletes. Most elaludhatok.
Gyorsan elröpült egy óra. És rendkívül pihentető volt. Viszont a felébredés kissé eltért a megszokottól. A kezemet néztem, a jobb kezem, ahogy felemelve behajtom az ujjaimat, szétnyitom őket, megforgatok a kezem a csuklóm körül, tenyér, kézhát, sebhelyek régi forradásainak nyomai. Azért tért el kissé, mert a kezem nem volt az enyém. Tisztában voltam vele, hogy akaratommal mozgatom. Mégis olyan különös volt, az ébrenlét és az álom közötti szürke zónából figyelve ezt a természetes jelenséget. Egy kéz. Ujjak. Mozog. Az enyém. Mindez így együtt olyan nevetségesnek tűnt! Ez a kéz nem is az enyém. Mozog, mert mozgatni akarom, de nem én mozgatom, hanem az izmok és az idegek. Ki vagyok én, hogy mozgatni tudjak egy ilyen bonyolult dolgot, mint a kéz? Vérrel ellátni, hogy ne haljon el, nyirokkal átitatni, hogy ne száradjon ki? Növeszteni a bőrt rajta, hogy ne érjék sérülések? Mindezt a sok mindent én ugyan nem tudnám megtenni. Csak mozgatni akarom. És a kéz mozgatódik.  Most például állt egy ideig. Majd újra meg akartam mozdítani, és ennek hatására újra megmozdult. Olyan érdekes! Kisbabák csodálkoznak így rá a testükre. A felnőttek pedig természetesnek veszik, hogy uralják a testüket. Nagy tévedés. A testünk saját magát uralja. Az akarat az, aminek engedelmeskedik. Ha nem akarunk tőle semmit, nem fog semmit se csinálni, csak lenni. De honnan jön az akarat? Erős szó.  Az akarás vagyok, nem az akarat. Nincs alany. Nincs senki a testemben, aki akarna. Az akarás testi mozdulatokban nyilvánul meg. Összeszorított ököl. Csak nézem az ágyban fekve ennek a különös teremtménynek a kezét. A nézés vagyok, nem a néző. Talán egy percig is tarthatott ez az állapot. Nem az idő a fontos.

Sokkal nehezebbnek tűnik eredetinek gondolni magamat, mint csak hallott, látott dolgok átértelmezőjeként. Törekszem arra, hogy eredeti legyek, hogy egyéni, mégis sokkal jobban megnyugtat, ha ezektől megszabadulok. Persze nagy dolog nagy autóval, hatalmas házban, teletömött pénztárcával, bebiztosított jövővel élni. De ezek ránőnek az emberre, mint a tapló a fakéregre, beeszik magukat az életébe, és nem tudja ledobni ezeket a külsőségeket akkor sem, amikor pihenni vágyik, vagy csak egyedül szeretne lenni. Ott lógnak rajta akkor is, amikor egy szép tengerparton álldogál. Nincs menekvése tőlük. A birtoklott dolgok szép lassan birtokukba veszik azt, aki birtokolja őket.

Talán itt lesz végre az ideje, hogy elkezdődjön az írás. Mindig ezt gondolom. De lehet, hogy ez maga az írás? Ezek a gondolatok? Hát, fene tudja. Lehet hogy valami ütősebb zenét kéne hallgatnom, nem Deva Premal-t. Nagyon szép, nagyon békés, de nem mozgat meg túlzottan. Mit is hallgassak, ami úgy passzolhat egy olyan igazi történethez? Nyilván Iron Maiden lesz az. Szeretek azokhoz a zenékhez visszanyúlni, amiket kisbaba koromban hallgattam. Lássuk csak, melyik dal is legyen…oh. Isteni, ahogy elhallgat végre a meditatív transz, a béke akólhangulata, ÉS KILÉPEK A BIRKAÓLBÓL VALAHOVÁ, AHOL SZABAD LEVEGŐ ÉR! Nahát, hogy pont ez a mondat lett nagybetűs! /Iron Maiden-The Clansman/

A távoli hegyek felől köd ereszkedett a skóciai földre. Egy harcos áll a hegy tetején, tekintete a mezőt kémleli. Tudja jól, hogy az ellenség is ugyanezt a mezőt kémleli épp most. Pár óra, és leereszkedik a két sereg, hogy megütközzenek egymással. Nincs semmi, ami visszatarthatná, ami megállíthatná ezt a csatát. Szinte benne van a levegőben, mint a nyári zivatar felhőiben a villám; csak arra vár, hogy kicsapjon, fákat hasítson ketté, köveket olvasszon üveggé, erdőket borítson lángra! A feszültség kézzelfogható. Hideg, nyirkos napnak néznek elébe. Valaki gyors léptekkel igyekszik a csúcs felé, és megszólítja a hegy tetején álló harcost.
–Kinnard, gyere le a táborba, a többiek már indulásra készek.
Ő Quarry volt, az egyik leggyorsabb közülük.
-Megyek már. Egy utolsó pillantással felméri még a csatamezőt. A parancsán ezrek élete múlhat. Ezrek élete, akik örömmel mennek a halál elé, hogy feláldozzák magukat a szabadságukért.
A köd lassan betelíti az egész mezőt, és egy hirtelen jött vihar szinte egy pillanat alatt el is fújja. Egy hátizsákos, esőkabátos turista érkezik ugyanarra a helyre, ahol az előbb Kinnard vezér állt. Mobiljával panorámaképet készít. Feltölti az Instagramra. És folytatja az útját ugyanabba az irányba, ahol a harcosok táborhelye volt ezer évvel ezelőtt.

33-34.nap/1000 A vasútállomás

Valaki, akit szerettél, messze van tőled. Vajon most mit csinálhat, mivel tölti a napjait? Milyen az élete, a legapróbb rezdüléseit is figyelembe véve, vagyis inkább átérezve. Milyen volt a reggelije, mit evett ebédre, merre járt egész nap, mit gondolt amikor felkelt, mennyire volt szomjas a reggelije után, milyen ruhát vett fel, kikkel és miről beszélgetett?

Mindezek a kérdések egyre jók: hogy vágyódj ott lenni.
De tudod jól, hogy már nem szeret.
Már mást szeret. Lehet, hogy senkit sem. De téged már biztos nem szeret. Nem úgy, mint régen.

Az emlékek…na mindegy.

AZ írás is olyan, mint a vezetés. Nem megy jól, ha szól a zene. Ez többszörös tapasztalat eredménye. A zene egyszerűen mindent összezavar. Gondolatokat, figyelmet, és nem jó. Most csend van.

Bármit leírhatnék.

Bármit.

Mégse jön az ihlet.

Várok.

Igazából lehet, hogy még nem értem el a mélypontot. A történetek már nem jutnak olyan egyszerűen a fejembe…vagy ez csak belebeszélés? Mintha valami blokkolná őket. De nem tudom, mi.

Hát, egy történethez nem kell sok minden. A házaspárról is írhatnék, akiket a tévében láttam, és tandemmel bringázzák végig délamerikát. Nem érdekel, hogy nem így kell írni, tudod így is miről beszélek. Franciák voltak. Egy nő és egy férfi. És kerékpároztak. Dél Amerikában. Kábé ennyi. Ja, és felvette a pasi az útjukat kamerával. A csaj már elküldte volna ezerszer a faszba, látszott egy ilyen unott, fáradt arckifejezés az arcán. Olyan fiatalok voltak, tele tetterővel, és a srác kamerázási mániájával.

Egyedül élt. Nagyon nem volt rossz sorsa. Volt munkája, néha találkozott a barátaival, akik maximum páran lehettek. Nem volt sok ismerőse, legalábbis nem tartotta számon őket. Csak azzal volt elfoglalva, hogy…hogy…nem tudom. Nem is érdekel. Kit érdekel egy egyedül élő, párkapcsolatra képtelen faszkalap? Kit? Engem ugyan nem! Dögöljön meg! Leszarom! Sosem írok róla történetet, ezt garantálom! Szemét!

De akkor miről írjak? Mi történt? Nem érdekes. Nem akarok a saját életemről írni, mert azt nem szeretem. De mások élete sem érdekel, ha történetírásról van szó. De valamiből táplálkozni kel…na lássuk csak. Van azért már itt pár szereplő. A repülős nő, Nitara, a Diák, meg még biztos van pár szereplő…nem tudom őket számon tartani. Szeretem őket a magam módján, mert jó velük írni, de visszaemlékezni rájuk kész gyötrelem. Az a helyzet, hogy amit leírok, azt sokszor el is felejtem. A képek megmaradnak, de a szereplők nem.

Istenem.

Miért nem jön ihlet?

Fenébe, ez így nem lesz jó. Csak ülök itt, kattogtatom a billentyűket, és nincs történet. Lehet hogy nem is fontos. Írhatnék csupán szavakat is, nem? Alma, faszék, dió, készétel, állványzat, fonott kosár…hmm..ez tetszik. De nem lenne vége. Valamit ki kell találnom.

A professzor messze földön elismert viselkedéskutató volt. Tisztában volt az alapértékekkel, amik egy ember lelkében a devianciát ellensúlyozzák. Ezek a BÁTORSÁG, EGYÜTTÉRZÉS, KAPCSOLÓDÁS voltak. Nagyon sikeres orvos, és író is volt. Az emberi testet egy élőlénynek képzelte el, ami nincs teljesen az irányításunk alatt, de mi felelünk érte, hogy jó ételeket egyen, megfelelő társasági életet éljen igényei szerint, és fejlessze a fizikai és szellemi képességeit. Fontosnak tartotta a megelégedettséget is, miszerint amink van, az elég, erre több könyvében is kitért. Hazaérve egy-egy külföldi konferenciáról, az üres lakásban, egyedül, mégis olyan furcsán érezte magát. Mindent ismert már abból, ahogyan a test-lélek-szellem működik. Mégis érzett valami hihetetlen nagy belső ürességet, amikor a sok ismerős és kolléga közül kiszakadt a magánéletébe, ahol nem várta semmi, csak a négy fal és  az ágy, meg az asztal, rajta egy tévével. Sosem néz tévét. De mégis vett egy óriásit. Lehet hogy egyszer még feljön ide valaki. De nem jött fel senki. Soha. És a professzor szépen leélte az életét egy kis lyukban, míg a könyveit olvasóknak a  nagy többsége pont az ő könyvétől érzett javulást az életében, és változást. A professzor szépen leélte a nyomorult kis életét egy büdös lyukban, ahol feldobta a talpát. Az egyetem dísztáblát állított fel neki a nagyterem egyik oldalsó oszlopára, pont egy nem olyan feltűnő helyre.

Egy üvegfúvóról is lehetne írnom, épp itt van a kezemben, vagyis inkább mellette a kávéspoharam. Megint álmos vagyok, nem tudom, mi van velem. Talán nincs már több történetem. talán kifogytam mindenből. Vagy csak bánatos vagyok, nincs ami feldobjon. Nincs is kedvem tovább írni ezt.

*********************

Egy vasútállomás. Dél körül jár az idő, nyári hőség. Sehol egy lélek. Az állomás elhagyatott, a jegypénztár zárva, a menetrend az egyetlen frissnek tűnő tárgy ezen a helyen. Emberünk csak ül a peron falához csavarozott padon, és várja a vonatot. Már egy jó ideje csak várja. Lehet hogy még sokáig fogja várni. Szeret várakozni. Várni nagyon jó. Van idő megfigyelni az állomás előtti teret, sokkal alaposabban, mint általában. A rohanó emberek szokása. Nagyon régen nem látott már rohanó embereket. Csak üldögél itt, ennek az elhagyatott vasútállomásnak a peronján, a hőségben még a bogarak sem veszik a fáradtságot, hogy megmozduljanak. Minden alszik. A sínek rozsdás anyacsavarjai, amik a talpfákhoz rögzítik a hosszú fémvonalakat. A töltéskövek egyhangú szürkesége, és a sok apró olajfolt, amik a megálló szerelvényekből csöpögött rájuk. Valaki cigarettázhatott előtte, mert a pad szélén három csikk is hever a földön. Hmm. Talán nem volt kedve kidobni őket a kukába? Ennyire lusta lehetett? Jobban körbenézve láthatóvá vált, hogy egyetlen kuka sincs az állomáson. Elég rövidke kis megálló ez. Nem volt jó a saccolásban, de úgy huszonöt méter lehetett a peron, és ennek a fele az, ami fedett volt.

Felállt, hogy elvégezze a dolgát. A hátsó fal mellett van a budi, egy fabódé, nyikorgó deszkaajtóval, madzaggal a belső oldalán. Még vécépapír is volt benne egy kartondobozban. Vajon mit tettek ebbe a dobozba először? A címke szerint ködfényszórót. De neki most nem volt szüksége rá. Ez kisdolog volt. A budi falán pár helyen rajzszögek voltak, alattuk letépett papírdarabok, felismerhetetlenül összegyűrődve és megsárgulva. Árnyékos, békés és büdös hely.

Visszamegy a peronra, folytatja a várakozást. Ebben ő nagyon jó. Nincs nála óra, de nem is kell. A vonat egyszer jön. Hogy naponta? Nem. Egyszer jön. Hetente? Nem. Egyszer. Lehet, hogy már elment. Emberünket ez sem zavarja különösképpen. Beletörődött. Ugyanakkora esély van rá, hogy elment, mint arra, hogy még nem jött meg. A sínek felülete szép fényes. Erre nincs magyarázat, valamiért nem fogja a rozsda. Gyerekkorában szellemvonatokról meséltek egymásnak történeteket. Az éjféli vonat, ami elviszi őket, egy messzi és jó helyre, jó messze innen. De akkor már mind aludtak. Senki sem ment ki az állomásra megnézni az éjféli vonatot. Megmaradt legendának. De a sínek mégis fényesek. Emberünkben ez most megmaradt. Vajon miért ilyen fényesek? Lehet, hogy mégis járnak erre vonatok, csak nem tűnik fel neki? Próbaképpen letett egy aprócska kis követ a sínre. De nem történt semmi.

Emberünk figyelme most egy lepkére irányult. Egy óriási, két négyzetméter szárnyfelületű lepkére. Tarka barna-fekete-fehér minták voltak rajta. A szemközti virágra szállt rá, ami szintén hatalmas volt. Furcsa. Egészen a mai napig nem tűnt fel neki ez, olyan természetesnek tűnt. De most valami megváltozott. Feltámadt benne a kíváncsiság. A kő egy pillanat alatt eltűnt, nagy roppanás kíséretében porrá vált. Itt valami nincs rendben. Nem érezte a szelet, mert úgy képzelte, hogy ha jönni fog a vonat, akkor a szelét is éreznie kell. Hangot sem hallott, sem dübörgést. Minden olyan csendes volt, mint most. A kő mégis atomjaira hullott. A sínen egy apró lyuk maradt utána a hatalmas felszabadult energia következményeként. Kitett még egy követ, és visszaült a zöld padra. Kellemesen elhelyezkedett, és a magával hozott termoszból hideg tejeskávét öntött egy pohárba. Szép lassan szürcsölgette. A lepke óriási nyelvével szívogatta a virág kelyhéből a nektárt. 

Emberünk meg csak üldögélt. Szellő sem rezdült. Minden csendes volt. Arra várt, mikor fog az újabb kő is szétrobbanni. De nem robbant szét. A lepke továbbszállt, nagy lomha szárnyai kellemesen megmozgatták a levegőt. A kávé elfogyott, visszatette a poharat a termoszra, a termoszt a táskába, a táskát maga mellé a padra. Egy fekete kapucnis alak ült a pad másik végében. Emberünk ezen kissé meglepődött, mert nem hallotta, hogy jött volna valaki, sem azt, ahogy a padra nehezedett amikor leült. Egyszerűen csak ott volt a fekete kapucnis, fekete szoknyás alak. Fekete harisnya és fekete bőrcipő volt rajta. Nem lehetett látni az arcát a kapucniba varrt fátyoltól. Maga elé nézhetett. Kényelmesen, hátát a padnak nekidöntve várakozott ő is. Kezeit maga előtt összekulcsolta, vékony, fekete selyemkesztyűt viselt. Biztos temetésre megy, gondolta magában az emberünk, de nem szólította meg, mert meg akarta, de kirázta tőle a hideg. Volt valami nyugtalanító benne. Biztos nem a faluból jött, mivel ott ismert mindenkit. Lehet, hogy látogatóba jött? De akkor valaki csak említette volna a tegnapi táncházban. A pletyka gyorsan terjed. Mindegy. Üldögéltek tovább. 

Egyszerre a kő eltűnt. Ezúttal nem volt roppanás. Egyik pillanatban ott volt, a másikban már nem. Emberünk felállt, hogy megnézze, nem esett e le, csak úgy, oldalra. Fehér színével el kellett ütnie a többiek szürkeségétől. De nem találta. Visszaült a padra. Elővett egy szendvicset a táskájából, egy uborkás szendvicset. Csak uborkás szendvicseket evett, ha kirándulni ment. Igaz, hogy a vonatra várás nem olyan izgalmas, mint egy kirándulás, de hasonló. Az ég tiszta kék volt, nehéz, virágillatos volt a levegő. Nagyon jól esett neki a szendvics. Minden falatot jól megrágott, ahogy anyukája tanította neki a nagy szegénység idején. Mert akkor tovább tart. De már nincs anyuka, nincs nagy szegénység, nincs gyermekkor. Maga elé meredve majszolgatta az elemózsiáját.

Majd valahogy a fekete alak felé ugrott a tekintete. Odavonzotta valami. A selyemkesztyűs kéz egy fehér kavicsot tartott, félig emberünk felé fordítva. Azt a kavicsot, ami a sínen volt. A szendvics utolsó falatkái már nem estek annyira jól. Hogy volt képes észrevétlenül a sínekhez szaladni és visszaülni a padra? Legalább négy méter az út. Egy ilyet észre kellett volna vennie. Egyre furcsábban kezdte magát érezni. A fekete kapucnis alak lassan feléje fordította a fejét. A fekete fátyol mögött a mérhetetlen sötétséget lehetett csak látni. Egy pillanat törtészéig az arca közvetlen közelében érezte a fátyolt, megcsapta egy hideg fuvallat, és  valamit markolt, kirázta a hideg, de a fekete alak mintha mozdulatlan maradt volna. Lassan visszafordította a feketébe burkolózott fejét, és kezei újra össze voltak kulcsolva maga előtt. Itt valami nagyon nincs rendben. A kezében még mindig érzett egy szorítást. A jobb kezében. Valamit szorított. Lenézett, és a kis fehér kavicsot látta a markában. Nem így tervezte a napot. Azt gondolta, ma is várja egy ideig a vonatot, mint ezidáig számtalanszor. Nyugodt béketűréssel belenyugodva a dolgok megváltoztathatatlan menetébe. Ő vár, megissza a kávét, megeszi a szendvicset, a vonat nem jön, hazamegy. Ehelyett felébredt benne a kíváncsiság, vajon miért fényes a sín? Az első kísérlet után megjelent a fekete alak, és nem tudta megismételni a kő eltűnését. Most itt van a kezében újra a kis kavics. Még mindig nem merte megszólítani a baljós kisugárzású alakot. Inkább újra felállt a padról, hogy a sínre helyezze a kis kavicsot. Már átlépte a peron festését, amikor határozott erővel visszahúzta a könyökénél fogva egy kéz. A fekete alak állt mögötte, a szorítása nem volt fájdalmas, de nem engedett. Emberünket újra kirázta a hideg, ahogy bőrén érezte a selyemkesztyű lágyságát, és az alatta szorító ujjak acélkeménységét. Ki akart szabadulni, de nem lehetett. Miért akadályozza meg, hogy a sínre tegyen egy kis követ? Ettől még nem lesz semmi baj! A fekete alaktól való félelme, és a feltartóztatás sérelme feldühítették, és csak azért is a sínekre akarta tenni a kavicsot. Húzta a karját, a másik kezével ki akarta bontani az ujjak szorítását, már azon volt, hogy belerúg a feltételezhetően női alakba, amikor leesett a fejéről a kalapja, egyenesen a sínekre. A következő pillanatban a kalap kettévágva hanyatlott le az acél két oldalán.

A fekete alak ekkor elengedte emberünk kezét, és felemelte vékony kezével a fátyolt, ami eltakarta az arcát. Csak egész lassan lehetett kivenni az arc körvonalait, mintha a feketeség még mindig rátelepedett volna, mint a hajnali köd a földek felett. Elmosódottak voltak a vonásai, egyértelmű volt emberünk számára, hogy nem e világi lényt lát. Összepillantottak, és a jelenség eltűnt. Emberünk még mindig remegve a félelemtől, amit a kalap kettévágása indított be, lassan visszament a padhoz, felvette a hátizsákját, és elindult a faluja felé. Soha többet nem ment vissza a vasútállomásra.