Ryushika Ryushika

k

i

Sátánnal a fotófülkében

Ez volt a 3. alkalom. Valahogy nem tudtam sehová tenni ezt a képet. Egy bőrdzsekis kar húzza a Sátánt, vagy tartja a Pakacot? Sátán tekintete kifelé, a bőrdzseki gazdája felé néz, Pakac pedig csíkos, betmenes melegítőjében tiszta, élénk tekintettel néz a kamerába.

Az alagútban beindult egy mozi:megyek előre, bal oldalamon a Pakac, kettőnk közt a Sátán, de csak a perifériáról látom őket, tekintetem az aluljáróban elhelyezett fotófülke irányába tekint. Ez most a legfontosabb, elkészíteni az iskolai fotót, a különleges, semmihez sem hasonlító fotót.
Hogy a fiam együtt legyen a dobermanommal.

Két órával ezelőtt realizálódott bennem, hogy Pupu ráunt a Sátánra, elég hamar. Egy-két év aktív kutyaiskola, büszke sétáltatások. Majd elmaradoztak a futtatások a népligetben, és már csak itthon végezte el a dolgát. Csorgott a pisi a gangról lefele.
És Pakacra is hasonlóképp unhatott rá. Amíg kicsi volt, olyan volt mint egy kis majom. De ahogy kijött az ellenállás belőle, már egyre kevesebbet szeretett otthon maradni vele.

Annyit mondtam a képnek: oké.
A Dísztárgy nem váltott ki belőlem reakciót, Nyunyuci békésen pihen emlékeimben.

Tömjének

Pár tömjénről írt tapasztalatom, amiket a FloraSense boltban kaptam mintaként, és otthon, szénkorongon füstöltem el.

Dakkarai tömjén

• Mentolos!
• Nagyon jól passzol a fenyőhöz, fenyőfaerdő
• Hideg lesz tőle a lakás

Etióp tömjén I.o.

• Szauna-szerű fenyőillat
• Nagyon édeskés
• Szemmagasságban szálló füst
• Elsőre megfájdult tőle a fejem, ami másnapra elmúlt

Oman-Al-Hojari tömjén

• Karakteres fenyőfüst
• Citrusos
• Egész szobát betöltő, erős füst
• Nem tapasztaltam fejfájást

Fekete tömjén

• Mintha aszalt meggy égne a fenyőn
• Tömény kutyaszőr-szag

Luban tömjén

• Fanyar, barátságos illat
• Semmi extra.
• A faszén illata, fenyőszag alig érezhető.
• Tiszta a füstje

Szomáliai tömjén

• Kartonpapírszagú
• Füst-citrus
• Kellemes, nem tolakodó.
• Idáig ez hasonlít leginkább a füstölőre

Opoponax(édes mirha)

• Török büfé odaégetett rizseshúsa
• Állot húgyszag
• Buggyant gombapörkölt
• Émelygős

SOrStalanság

Ma nem mentem iskolába. A makulátlanul felsikált márványpadló kékes sugárzásának már a gondolata is taszított. Vagy a cipőtlen talpak halk surrogása volt az, ami kiverte nálam a biztosítékot? Éreztem, hogy többé nem. A mai naptól kezdve többé nem teszem be a lábam az iskolába.

Nem gyermek fejjel, kényszerűségből kerestem fel azt a helyet. Életem folyamatait körforgásba rendeztem már addigra, számomra ez amolyan hobbinak minősült.

Hobbiból meg akartam érteni Istent.

Az ember nem a másikban csalódik, hanem a róla kialakított elvárásaiban. Az iskolával kapcsolatban is voltak előre elképzelt képeim. Az elmélyült kutatók, komoly fordítók alakjait kerestem. De helyettük kapuzárási pánikkal küzdő, ezohippi, háztartásbeli-unalomtól menekülő nőket láttam. Úgy éreztem magam, mintha egy jógaórára járnék.

Az oktatók pedig időhiányra hivatkozva hadarva adták le a tananyagot.

Az igazgatónő a nyakában viselt, szent fa kérgéből készült nyaklánca miatt védve van az alvilági lényektől, saját maga mondta.

És amikor kértem, a könyvtárosok nem adták ki a wifi kódjukat...igen. Ez lehetett az utolsó csepp, az eltaszítás kézzel fogható bizonyítéka, amikor megtagadod a wifi kódodat a rászorulótól.

És Istent kisfiú képében imádják az aranyszínű teremben, ahol egy Kojak-fejű öreg szobra ül, az isteni szoborral szemben. A bentlakó diákok arcán árnyakat véltem felfedezni, a pompás külső mögött kerestem a romlottságot, meg akartam győzni magam, hogy itt valami átverés van.

Egy dologra jöttem csak rá, mégpedig arra hogy ez nem az én utam.

Tegnap nem mentem iskolába. Hosszú vonatozásaim zenehallgatással teltek a déli határon fekvő sörfőző városig. Az irodalom tanárnőm biztatására vágtam bele munka mellett a levelező tagozatba.

Naivan azt képzeltem, hogy megtanítanak jól írni.

Mi sem állt távolabb a valóságtól.

A kis csoport nagy része másoddiplomás képzésként, csak egy plusz papír miatt vállalta be a képzést. Én minden óráról késtem, mert lenn, a lépcsőfordulóban finom, szegfűszeg illatú cigarettákat szívtam, miközben csodáltam az egyetem gyönyörű, zöldellő kertjét.

Mindig hétvége volt. (Akkor már dolgoztam.)

A padon, napsütésben ülve, jóízűen falatoztam az otthon gondosan becsomagolt rántott húsos zsömlémet. Nem felhőzte be semmi gond, bú az elmémet. Egyedül sétáltam az arborétumban, magamba szívtam a hely több száz éves szellemét.

Elképzeltem, hogy már évek óta ide járok.

Hogy ismerek mindenkit.

És nekem már nem is kell olyan komolyan vennem a tanulást.

Meglepetésként ért, hogy egyéni feladatom (ami Hans Jürgen Frölich:Pincelakók-c. Könyvének elemzése volt) süket fülekre talált. Félreértés áldozata lettem, mert nem volt egyéni választás. Adott mű. Adott kérdésekre adandó megfelelő válaszok. Pontozás, kreditek, unalom.

Részegen sétáltam a parlamenti sátrazók között, és arra gondoltam, hogy milyen nevetséges minden.

Tegnapelőtt nem mentem iskolába. Követtem szakközepes osztálytársaimat át a nagy folyón, villamosoztunk. Finom, automatás kávékat ittam, nagy hotdogokat ettem az alagsori folyosón. Lenyűgözött a hely tudományossága, a külön megrendelt rottring ceruzák a műszaki rajzhoz, a piacképes tudás, aminek majd a birtokosa leszek. Addig is sörözgettünk üres óráinkban a libellában, jegyzeteltem a hátsó padok valamelyikében ülve, élveztem az idő múlását.

Majd hatalmas falba ütköztem, egy idáig még nem tapasztalt akadályba.

Elfelejtettem, hogy kell tanulni.

A második félév vége felé már úgy mentem be a kapun, mint egy ellenségek által megszállt területre. A kezdetben kellemes időtöltésnek induló diáklét a beadandó dolgozatok lázas másolásává korcsosult, a képletek áthatolhatatlan hálóvá nőttek a szemem előtt, a visszautasított rajzfeladatok a szobám sarkában álltak, csőalakban összetekerve mint egy megvert hadsereg megtépázott zászlói.

És megszületett bennem először a gondolat, hogy otthagyom az iskolát. Emlékszem, a sóhajok hídján üldögéltem. Csoporttársaim egymásról másolták a házikat. Készültek a matek zárthelyire. Előttem is nyitva volt a füzet, már írtam is bele pár feladatot, de lehet hogy csak nyitva volt előttem, miközben bámultam a lent sétáló többi egyetemistát a zárt ablakon keresztül. A kreditjeim épp hogy elegendőek voltak, hogy ne bukjam ki. A matekot magántanárral gyakoroltam, akivel a vége felé már csak filozofálgattunk. Olyan hiábavalónak tűnt minden.

Inkább munkába álltam.

Négy napja jártam utoljára az iskolában. Tizenhárom éven át voltam diák, kisgyerekből felsőssé váltam, majd újra kis gólya lettem hogy technikussá váljak. Azt hittem, csak követnem kell a többieket. Hogy majd ők megmutatják az utat. Csak ne én legyek az első. Csak ne kelljen a táblához kimennem.

Mára már elmúltak a félelmek; nincsenek beadandó dolgozatok, jövőbeli megmérettetések. Mégis minden napom megmérettetések, feladatok, és apróbb félelmek sorozata.

De ezekből nem viszek át semmit a holnapba.

Ha egyvalamire megtanított az iskola, az a házi feladatok el nem végzése volt.

Mert /és most jön a komoly hangvételű, drámai hatású lezáró-mondat/ amit ma megtehetek, azt nem hagyhatom holnapra.

Anilogue 2017

Összegyűjtöm most ebbe a kis posztba azokat a rajzfilmeket, amik megtetszettek a 15. Anilogue animációs fesztiválon.
Részben feljegyzés ez magam számára, mert hajlamos vagyok elfelejteni a szép dolgokat.
Hogy emlékezzek rájuk.
Részben pedig pár saját véleményt engedek szabadjára pár alkotással kapcsolatban.
Hogy kedvet csináljak neked a megnézésükhöz.

Még egy dolog: a legtöbb filmhez csak az előzeteseik fellelhetőek, mert még versenyben vannak.
Vagy valami jogi dolog áll a háttérben.
De ez nem fontos.
Na, lássuk akkor.

Az első a To Build a Fire, Fx Goby munkája. Jack London azonos című novellája alapján készült. Az ragadott meg benne, hogy milyen rövid idő kell az átfagyáshoz. Szöveg nélkül, a Yukon csontfagyasztó hidegében.

A következő a Nothing Happens, Uri Kranot és Michelle Kranot munája. Itt egy kivégzésre gyűlnek össze az emberek. Először egy hegedűs, majd a bőgős. Kezet fognak, rágyújtanak. Majd jönnek a többiek is. A kocsit húzó asszony. A suhanc, a szerelmespár, az ijesztő fura alak a háttérben, az anyuka...mind kaméleonszerű szemekkel néznek a kivégzendő ember felé, a vászon másik oldalán ülő közönségre, rám. Egyre többen lesznek, és csak néznek. Majd eldördül egy lövés, az egyik nő elfordul, az idős bácsi leveszi a kalapját, a suhanc körbenéz mintha keresne valakit és lelép oldalra. A hegedűs előveszi a hegedűjét, a bőgős kicsomagolja a bőgőjét, és a szétszéledő emberek aprót dobálnak a hegedűtokba.

Morning Cowboy Fernando Pomares-től. Ebben a vonalrajzolt emberek manga-szerűsége fogott meg. Honnan került elő a ló az irodaház lépcsőjén? Űrhajóslány a bárpultnál? Ellovagol a világból a kedvesével, mint a Brazil végén Sam Lowry...féltem, hogy rossz vége lesz ennek is. Szerencsére megúsztam egy tükörből visszanézéssel, a ranchon, ahol ugyanaz az öltözőtükör állt, mint az unalmas életbeli hálószobában.

Call of Cuteness Brenda Lien-től. Macskahorror, agresszív cicatulajdonosok cukiságkényszere a megkínzott, néha megnyúzott macskák szemszögéből.

The Burden (Min Börda) Niki Lindroth von Bahr-tól. Szomorkás, kifejezéstelen arcú bábok a mindennapi életből, egy űrben úszó outlet-szigeten. Ha elkapott a hangulata, akkor a klór-lopó nyulas Bath House fenn van teljes terjedelemben tőle.

Wendesday with Goddard Nicolas Ménard-tól, Isten-t kereső, hatalmas kezű főhősünk találkozik a nagylábúlány-szerelmével, akit elfúj tőle az Úr...ezt nem moziban láttam, mégis megfogott a spontanitása.

The Bald Future Paul Carbon-tól, a kopaszság miatt meg nem valósuló, jövőbeli sikeres élet gyászdala...vagy valami ilyesmi. Pörgős, vicces.

The Full Story Daisy Jacobs-tól, ebben az fogott meg, hogy többféle technika keveredett, az élő szereplők belesimultak a történetbe, ami egyébként nem ennyire pörgős, mint a trailerben. A srác visszaemlékszik a gyerekkorára, amit az eladni kívánt lakásban töltött.

Manivald Chintis Lundgren-től. Ebben a mosógépszerelő farkas elcsábítja az anyja figyelő tekintete alatt klasszikus zongoraműveket játszó rókát, majd az anyát is, mire a rókafiú otthagyja az anyai házat hogy a farkashoz költözzön, de a farkasnak családja van két gyerekkel és az ajtóból lekoppintja. Végül beáll egy vándorzenekarba az abszint-ivó nyúl helyett.

Black/Czern Tomasz Popakul-tól, az idei Anilogue számomra legnyomasztóbb kisfilmje. Az ISS-en dolgozó asztronauta páros férfi tagja épp visszatér nyugodt űrsétájáról, és bemond egy számot társnője kérdésére felelve. A kérdés pedig az aznap felrobbant atombombák száma volt. Egyre csökken. A kis gekkó sikeresen tojt egy tojást, hatalmas áttörés! A kutatónő próbál a feladatára koncentrálni. Japánt még nem találta el egy bomba sem. Hívják a földi irányítást. De senki sem felel. Nagyon agresszívan kontrasztos, fekete fehér alkotás.

Dinner for Few Nassos Vakalis-tól, a görög szekció legütősebb filmje. A kincsekből, díszekből, támfalakból ételt előállító gépből lakmároznak a malac-urak, míg a végén őket felfaló, éhes cicákból összeállt tigris szobáról szobára jár egy folyamatos újraszületés-sorozat keretén belül, amit a gépet kezelő hentes irányít...kérdés, hogy mikor dől össze az egész ház.

The Holy Chicken os Life & Music Christos Lefakis-től, ez is a görög válogatásban volt, és magáért beszél, vagyis inkább énekel. Nem tudom, mi fogott meg benne...talán a kétfejű csirkesége!

Hogy pontosan mit is gondolok a Hegyek és Vizek könyvéről, az folyamatosan változik bennem. A megtekintése után úgy voltam vele, hogy dúdolgattam kínomban a Republic-tól a Repül a bálná-t, mert már annyira elképesztő volt hogy minden heppiendes lett a rózsaszín, szárnyaló bálnapuszikkal meg újjászületésekkel együtt.
Mi a franc lett a patkányos nővel, aki az emberek világába szállt, még az özönvizes katasztrófa előtt, átváltozva rút banyából kacér nővé? Mit gondol a fiú, aki a vörös delfin képében az emberi világot megfigyelő főhőslány hibájából megfullad, de a másik világban a lány feltámasztja őt bébidelfinként? Miért kapja vissza az "emberi" alakját a főhőslány, amikor a fiú tiltott feltámasztásának folyományaképpen özönvízszerű katasztrófát zúdít a világra, elűzve az otthonából a népét, majd ezt látva beleolvad a halott nagyapjából kialakult fába, menedéket adva a víz elől menekülőknek, csak hogy a szerelme, aki időközben hatalmas szárnyaló bálnává cseperedett, visszarepülhessen egy vízoszlopon keresztül az emberi világba, ahol mindent el fog felejteni, ami a lány világában történt vele?
És a végén, amikor a fiú az emberi világban partot ér, már visszakapva emberi alakját, feltekint a hozzá közeledő lányra, akiről elvileg már semmire sem emlékszik...ha csak a megfulladása előtti időkre emlékszik, akkor csak annyi maradt meg benne, hogy kimentett egy vörös delfint a halászhálóból. Legmerészebb álmaiban sem képzelte, hogy az a delfin igazából egy 16 éves istenlány a másik világból! Ki tudja, lehet hogy nem is szereti az embereket, és a lányhoz sem fog vonzódni emberi alakban, de ezt nem mutatták meg. Mézesmázos heppiend, a lány vadóc, segítőkész, de a végére friendzone-olt barátja az istenvilágból örökre a fekete macskáival kártyázó lélekszertáros szolgája lesz, a népe a fa ágain fog élni ezek után mivel az összes földet elárasztotta az özönvíz, az emberi világban egy szál ruha nélkül egy olyan fiú felé sétál a tengerparton, akit valószínűleg nem fog érdekelni hogy ki is ő...
Magyarán a lány helyrehozta a hibáját: feltámasztotta az őt megmentő fiút, de cserébe lerombolta az istenvilágot, lemondott isteni hatalmáról, lepattintott egy őérte saját magát feláldozó istenfiút, de még előtte a nagyapja halálát is előrébb hozta az istenfiú kígyómarásának semlegesítése miatt.

Viszont szép volt az animáció.

A végére pár rövidfilmet beszúrok, az első Ami Lindholm-tól az Irresistible Smile, egy légiutaskísérő tűrőképessége határához ér, amikor szerencsétlen véletlen folytán beáll a megnyugtató csend

A következő egy timelapse; Jan Andersson-tól az Illustrated City - történet a falba nyíló ajtóról és az őt ostromló graffitikről, remek zenei aláfestéssel, terrorral és szabadsággal

A következő a Nightshift; Samppa Kukkonen, Sara Wahl és Simo Koivunen munkája. A denevér sajátos "bosszút" áll az őt állandóan felébresztő szomszédjain

Treevil Aiju Salminen-től. Igazából az angol magyarázat mindent elmond: When a woodsman goes for some trees, strange things start to happen. (és Wunderbaum)

up2017.12.29: A Forsaken Forest Anna Beata Barańska-tól