The War of Art

Úgy gondolom, jó elfoglaltságot adok magamnak azzal, ha lefordítom Steven Pressfield könyvét, a War of Art-ot.

Létrehoztam egy új blogot, ha valaki szeretné követni: https://amuveszhaboruja.blogspot.hu/

A forgatókönyv

(köszönet érte a lánynak, aki novellákat ír)

Laci a kihalt Zselic utcán sétál, jobb oldalán szántóföld húzódik. Egy kis kitérőt tesz, nem akar olyan hamar ott lenni, ahová indult. Bevásárolt pár apróságot, amit karácsonykor szokás: szaloncukor, aszalt szilva, csoki, testápoló, dezodor...pár filléres cucc a Lidl-ből. Bal kanyar, és már ott is van a kétszintes szülői háznál, a Nyílhegy utca 35-nél. A kapu tetején kihúzza a kallantyút, és benyit az elhanyagolt kertbe. Évek óta rossz a zár, nincs aki megcsinálja. A kert is tele volt nyáron parlagfűvel, elhajlott növényi testek hevernek a fagyott földön. A sárgálló, félig elszáradt fenyőfára mintha csak az emeletről hajították volna rá az égősort, arra már nem futotta hogy áramot is vigyenek ki hozzá.

Felmegy a lépcsőn az emeletre, benyit a fekete zsírfoltokkal bepiszkolt ajtón, vigyázva, hogy nehogy ott fogja meg ő is, ahol a foltok jelezték a benn lakók ajtóbehúzási szokásait....már feszülnek arcán a ráncok, fogait egymáshoz szorítja ahogy megteszi első lépését befelé.

A konyhából épp a Rock Fm szól egy elemes rádióból, a P-Mobiltól a Lámpagyár...”te vagy a fény-az éjszakában-gyere dolgozz-a lámpagyárban” így a régi refrén, halkan, a teljes sötétségben. Becsukja az ajtót, nem veszi le a cipőjét, mert még belelépne valamibe. Elindul a zene irányába, a két méternyi előszobának drasztikus véget vető kiskonyha felé, leül az asztal melletti két szék egyikére.

-Anya. Merre vagytok. Kérdéseknek alig beillő kijelentő mondatokban beszél. Nem jön válasz, így kicsit hangosabban folytatja, maga elé, félig lehajtott fejjel mondva ki a szavakat.

-Anya! Apa! Az ajándéktasak még mindig a kezében van, leteszi az asztal mellé a földre, ott még van hely. A szemközti szobából mozoszkálás hallatszik, valaki közeledik a belső szobából egy gyenge lámpát tartva kábé térdmagasságban. Az anyja az. Laci arcát keresi a fényével, de görcsbe áll a szorítás, és így a lámpa a saját arcát világítja meg alulról, mint amikor a kisgyerekek ijesztgetik egymást este a nyári táborban elalvás előtt...csakhogy itt szó sincs viccelésről. Anyja számára ismeretlen fogalom a vicc.

-Te vagy az, Laci? kérdi a sötét alakot. -Valamit el kell mondanunk. Nagy a baj. Lekapcsolja a rádiót, így hirtelen drámai lett a csend.

-Mi történt. Laci unott, élettelen hangon anyja felé fordítja a fejét, még mindig ül. Nincs üdvözlés, nincs ölelkezés.

-Nyugodj meg Laci, nem vagyunk betegek. Gúnyosan kiejtett szavak ezek, Laci ugyanis nem arról híres, hogy bármi is érdekelné.

-Anya, mondd már el, mi a baj... nagy sóhajtással fejezi be ezt a hosszú, fáradtságos és felesleges mondatot, elege van belőle, hogy a ritka látogatásai is ugyanolyan játszmákat hoznak ki az otthoniakból, mint amikor még itthon lakott velük ebben a...házban. Az anyja leengedi a lámpát, és lehajtja a fejét, láthatólag a nyugalom jegyeit mutatja, de nála sosem lehet tudni. Laci feláll, és bemegy a szobába, az anyja utána.

A veranda ajtajában megjelenik az apja, épp egy hosszabbítót dug át a résnyire nyitott ablakon, amibe beledugja a szobában lévő hosszabbítókat, kígyózó kábelek vezetnek a plafonról csüngő, fonott kosárból készült lámpához. A szokásos kék kezeslábasa van rajta, amit az autószerelő műhelyben használ. Lacit nem lepné meg, ha a karácsonyi vacsorán is rajta maradna. Nagy ARAL felirat, fekete olajfoltok a zsebeknél. Felgyullad a fény. Laci keresztbe font karokkal áll az asztal mellett, az apja a szoba közepéről nézi őt üres tekintettel. Nem köszönnek egymásnak. Itt nem szokás.

-Nincs villany, csak ennyi. A szomszédból jön. szólal meg az anyja, a zseblámpát köténye zsebébe csúsztatja.

-Azt látom. De miért nincs. Laci tekintetét végighordozza az értelmetlen porcelánfigurákon, amiket még a szocialista ipar munkásainak volt szokás adni ünnepnapokon...vonyító farkas, egy Tátra szuvenír, kisbusz, mindenféle állatkák és porfogók.

-Hát, Áronka...kezdte a mondókáját az anyja, már a tekintetével a plafont fürkészve, várta a hatást a szünettel.

-Kiengedték?! Esett le Lacinak, mert erre vérszemet kapott. Két kézzel markolta a szék háttámláját, ujjai végei elfehéredtek erős szorításától.

-Majdnem fél éve. válaszolt az anyja, kezét a szája elé emelve, nehogy elnevesse magát, szerencsére Laci háta mögött állt, ő pedig mereven nézte a konyhaasztalt, így nem láthatta.

-Nem mondtátok! Laci fojtott hangon, szinte sziszegve mondta ki ezeket a szavakat. Forrt benne a harag.

-Sosem jössz haza. így az anyja, tettetett komolysággal.

-Attól még szólhattatok volna! Lacinak hirtelen nehezére esett így folytatni a lélegzést, be kellett szippantania egy adag hörgőtágítót. A készülék halkan sziszegett, ahogy a szájához emelte.

-Azt mondta, fizeti a csekkeket. Protekciója van a postán, szerzett náluk pecsétet. Az anyja most egy kicsit megsajnálta a fiát. De csak kicsit. Már el is múlt.

-Anya, ti még mindig így éltek? Lacinak eszébe jutott, hogy a porallergiája miatt mennyit szenvedett ebben a lakásban. Amihez csak hozzátett Áron. A kivételezett, a kis kedvenc, akinek mindent megbocsátottak. A testvére. Áronka.

-Minden rendben lesz. Karácsony után jönnek visszakapcsolni. Az anyját már nem érdekelte semmi, kezd hatni a Xanax. Bárgyú vigyort eresztett meg a feléje forduló Laci felé.

-Megyek és elrendezem. Hol van most? Nem akart újból fulladozni, így visszafogta a látható haragját. Már majdnem olyan hűvösen kérdezte, ahogy általában szokott beszélni. De ez csak a felszín volt. Félretolta az anyját, megindul a bejárati ajtó felé, mire az apja eléáll. Hatalmas testével elállja a menekülési útvonalat.

-Hőőhe! Hagyd ezt abba, mindjárt itt vannak Kláráék. Segítsetek inkább! kész csoda volt, hogy ez a tagbaszakadt állat, ez az alkoholista ősbunkó vadparaszt ki tudott adni magából két értelmes mondatot egymás után. Laci szemei elkerekedtek a meglepődéstől, és haragjáról elfeledkezve elkezdte pakolni a tányérokat a vitrines szekrényből a sárga abroszos asztalra. Az anyja ezalatt behúzódott a sarokba, második fenyőfaként állt a terítés alatt, és egyre üvegesebb tekintettel nézte a két férfi munkálkodását.

Amikor elkészültek, Laci leült az asztalhoz. Végigjáratta szemét az öt négyzetméteres kiskonyhán, a zsíros falakon, az erkélyajtóra is vetett egy pillantást, ahová múltkor ki kellett zárni a két idegbeteg kutyát, mert jöttek a digisek telefont szerelni. Az anyja kiállhatatlan részletességgel tudta elmagyarázni, hogy melyik rendelőintézetet, apeh-kirendeltséget nem tudta már megint elérni a telefon hibája miatt, nem mintha lett volna bármi dolga is az adóhatósággal vagy betegsége lett volna. Lett volna...de sokszor hallotta már, hogy mi lett volna, mi lehetett volna...ráragadt ez a szó. Ez a semmitmondó lehetőség, egy elhazudott, vagy elsunyult jelenbeli döntés következménye, amire a jövőben csak úgy gondolnak vissza, hogy de jó lett volna. Igen. A mérgező szó, amit örökségül kapott ebből a lakásból, de annak már lassan húsz éve is van már. Hogy repül az idő. Közhely ez is.

Azon már meg sem lepődik, hogy az apja valahonnan aranyszínű füzért szerzett, és az ideiglenes áramforrásként üzemelő hosszabbítókat tekeri be vele, mint valami modern girland. Az anyja az előbb három gyertyát tett az asztalra, olyan tartóban, aminek van egy kis füle, hogy a mutatóujját bele tehesse az ember és úgy tartsa meg maga előtt...a fényük megvilágítja Laci arcát. Várakozó üzemmód. Karba tett kéz. Elővegyen egy cigit?

Már késő. Kopogás hallatszik, anya kinyitja az ajtót az elegánsan öltözött, ötvenes házaspár előtt. Karácsonyi vacsorához illő, de nem túl kötött viselet, sportos inkább. A nordic walking és a félmaraton szele csapja meg Laci orrát, facebook posztok alapján kialakult előítéletek. Az apja eltűnt a hátsó szobában. Nagyon kicsi lakás ez, csoda hogy egyáltalán el lehet tűnni benne...eltűnni. Igen. El akar tűnni. Lacika nem akar itt lenni. Lacika inkább most elhúzna a büdös francba, mint kisiskolás korában, csak úgy neki a mezőnek, amíg össze nem esett. A zsebében markolássza a piros marlboro-s dobozt és az olcsó, sárga műanyag "Cricket" öngyújtót. Beszéd. Párbeszéd az ajtóból. Az udvarias bevezető mondatok.

-Boldog Karácsonyt! mondja Klári.

-Köszönjük, nektek is! így anya.

-De jól nézel ki! Csinos vagy. kissé hevesebben mondta az első mondatot anya, egyszerre tompa és vidám is a nyugtatótól.

-Köszönöm. Ez Victoria Beckham nadrág ám.

-Tényleg? De jó!

Klári a testvérét csak egy olyan szereplőnek látta mindig is, akinek el lehet mondani az aktuális életeseményeit, random módon, ömlesztve akár. Úgysem tudja követni. Klári igazából lenézte anyát, nem ok nélkül, mert eléggé lassú és önző módon kicsinyes is volt. Laci egyikőjüket sem szerette, de ha választania kellett volna kettejük között, inkább az anyja mellé állt volna. Volna...

Most biztos megpuszilják egymást, majd anya Zolinak is ad egy puszit.

Laci nem láthatta őket, mert az ajtó előtt volt egy fedett lépcsőházi rész is, ott beszélgetnek amíg levették a cipőiket.

Majd bejönnek.

Laci teljesen tapétává válik, előtte köszön azért a nagynénjének és a férjének, de olyan távol van tőlük, volt tőlük és lesz tőlük, hogy az egyetlen, számára is elfogadható viselkedést választja: semmivé válik a vacsoraasztalnál. Az apja is előkerül onnan, ahonnan.

És leül mindenki az asztalhoz.

Klári szólal meg elsőnek a leves közben: -Milyen hangulatos ez a sok gyertya. Most ez a divat. Ezek a füzérek is jók.

Ezt csak úgy mondja. Mellékesen. Laci kiérzi belőle a csípősséget. Anya csak zavartan mosolyog, valahol ő is tudja, hogy csipkelődik vele a testvére, vagyis tudná, ha nem tompította volna le magát előre. Az apja bepálinkázott, szürcsölve eszik. Zoli meg mint egy hal, szinte oldalra nőttek a szemei, a kopoltyúi helyén, kimért mozdulatokkal eszi a levest, hiába, karót nyelt mérnök volt mindig is, sosem látta mosolyogni.

-Áronka itthon van? így Klára.

-Nem, elment valahova. válaszolt anya, miközben szed még egy keveset a tányérjába.

-Nem veszi fel nekünk a telefont. mereven nézi apát, anyát és Lacit, egyikről a másikra ugráltatva a tekintetét. Félretolja a tányérját, valami bekattanhatott nála, láthatólag szócsatára készül, mintha három bűnözővel ülne szemben a bíróságon, akik összebeszéltek hogy falazzanak a negyedik társuknak.

Még mielőtt folytathatta volna, Zoli hideg tenyerét érezte a vállán, a puha, élettelen ujjak érintése nyugalmat sugárzott.

-Klára, ezt hagyjuk most. Szenteste van. mondta kimérten.

Anya kavargatja kanalával a levet. Nézi az örvényt. A krumplidarabot, az úszó olajfoltocskát. Nem néz másfelé. A xanax tompító hatása hirtelen éleslátássá változott, áttekintett több év több olyan döntését, amik ide vezettek. Hogy szétszakad a család, még jobban, és ennek a szakítóerőnek saját neve is van: Áronka.

-Mennyivel tartozik? kérdezte a pártól.

Belenézet a testvére szemébe, haragot, szomorúságot látott benne.

Zoli pontytekintetéből nem lehetett kiolvasni semmit, sosem értette hogy Klári mit szerethet ebben az alakban.

-Ezt majd máskor beszéljük meg. Klára, meg akartad mutatni a fotókat. szólt a hal.

Semmi becézés, csak formálisan, mindig csak Klára, semmi Klári...elhessegette magától a neheztelését amit emiatt érez, lassan már húsz éve, amióta házasok. Ilyenkor az a legjobb, ha visszazökkenünk a kerékvágásba-gondolta Klári, és tettetett meglepettséggel eljátszotta azt, mintha valóban megfeledkezett volna a fotókról.

-Jaj, tényleg! Novemberben jöttünk haza. Hol is voltunk előbb, Svájcban vagy Kanadában?

Befizettek egy körutazásra Kanadában, és Svájcban is. Zoli sosem beszélt arról, honnan van ilyen utakra pénzük minden évben kétszer is akár.

-Svájcban. Na, vedd elő azokat a képeket! szeretne túl lenni rajta, vagy csak hamarább akar lelépni ebből a nyomortanyáról?

-Nem lehetne felkapcsolni a villanyt? a retiküljében kotorászik, és kezdi kiverni a hideg veríték, hogy elhagyta a képeket a manikűrösnél, amikor kipakolt pár dolgot...

Anya a villany említésekor félrenyelt, apa csak nézte ahogy hármat-négyet köhög, majd adott neki egy pohár bort.

-Itt van a tabletemen is, mutasd azon. Zoli átnyújtja a tabletét Klárának. Egy robotba is több élet szorult, mint ebbe a pacákba. Anya nagyot sóhajt, a bor pont jól esik.

-Remélem, most nem merül le.

Anya és apa összenéz, remélve hogy az egyetlen fényforrást tápláló dugaljat nem kell feláldozniuk a tablet-töltőnek.

És klári belekezd a darálásba.

-Ezzel a hajóval vittek ki minket a vízeséshez. A kék esőkabátot is ott kaptuk. Na, ezen látszik Zolin, hogy mennyire fáradt volt aznap. Nem aludt szinte semmit. Hiába szóltam neki előző este, hogy ne egye meg azt a húst. Furcsa íze volt nagyon a szósznak, amivel leöntötték. Na nézzétek, ezt láttuk a hajóról...

Viszonylag hamar elmentek, fél óra épp elég volt arra, hogy egyenek egy kis süteményt a leves után, kávét nem mert késő van. Elvileg készült töltött káposzta is, de anya nem erőltette. A búcsúzás után elenged egy nagy sóhajtást a bezárt ajtónál. Idegesítette az a tudat, hogy mennyivel többet ért el a testvére, mint ő. Hogy mindig több volt nála. És irigyelte az utazásait, nagyvonalúan kisatírozva belőlük a halszemű Zolit. Évente csak kétszer találkoznak, ilyenkor és nyáron, a születésnapjukkor. Ikrek voltak. Egy petéjű ikrek.

-Lajos, töltsél valamit! -szólt, és megindult az asztal felé. Apa tölt egy kupica pálinkát neki.

Hirtelen dübörgés hallatszik a tetőtéri lakrészből, ajtó csapódik, nehéz bakancsok dübörögnek lefelé a ház oldalához toldott vaslépcsőn.

Apa bajszára odatapadt egy darab a valahonnan előkerült töltöttkáposztából, teli szájjal, kenyeret harapva odaszól, csak úgy maga elé, fel sem pillantva a tányérról:

-Nne, megjött a bankár.

Anya arcán egy ideges mosoly futott át, ami apró vicsorgássá változott, hadarva mondta apának:

-Hagyd ezt abba! Tedd el a késeket inkább! -élénken emlékezett a múltkori esetre, amikor ki kellett hívnia a rendőröket a saját családjára.

A nehéz bakancsok gazdája benyit az ajtón.

-Boldog karácsonyt! -az egyik kezében egy átlátszó frissentartó fóliába csomagolt, régi játékmackót tart, a másik kezében sárga szemeteszsák anyagból készült, hatalmas szaloncukrot. Dróttal van elkötve a két vége, a közepén látszik az FKF logó. A kétszáz kilós, szumóbirkózónak is beillő Áronka vizenyős tekintete végigsiklik az ünnepi asztalon, a fenyőfán, láthatólag megnyugodott hogy a nagynénje nincs itt.

-Drága kisfiam, boldog karácsonyt! -szólt hozzá tettetett melegséggel az anyja, a belső szoba felé hátrálva.

Laci karba tett kézzel ült, az öccse neki balról állt, de nem fordította felé a fejét, csak összehúzott szemével nézett rá.

-Fel sem fogod, mit csinálsz velük? -vádlóan ejtett ki minden egyes szót. Levakarhatatlan pióca volt, akit egyszer megtalált, azt teljesen tönkretette. A szülei neki adták a nyugdíjukat, amikből testépítő szereket vett és plüssmackókat. Kláráék csak reménykedhettek, hogy nem fog újra kölcsönkérni tőlük valamit. Vagy erőszakkal elvenni. Egy szörnyeteg lett belőle.

Áronka hisztériás rohamot kapott, leejtette a szaloncukrot, amikből villáskulcsok halmaza zuhant szét, a plüssmaci-múmiáját erősen magához szorította széttetovált jobb karjával. Elcsukló hangon, testéhez képest hihetetlenül magas hangon, szinte sikoltva válaszolt a bátyjának:

-Mi a fasz bajod van? Befizettem a csekkeket. -itt egy kis szünetet tartott, az arca elvörösödött a dühtől, a mondandóját már sírva fejezte be -Kussoljál, te elmentél!

Lacit nem lepte meg ez a jelenet. Többször volt már tanúja ennek, vagy ehhez hasonlónak. A forgatókönyv mindig ugyanaz. Áronka volt a jó gyerek, ő a rossz. A szülei mindig neki adtak igazat, mindenben. Vagyis az apjukat nyugodtan ki lehet venni a képből, ő alig volt otthon, vagy a kocsmából jött hazafelé, vagy bement aludni a tévé elé. Az anyjuk pedig nem haragudhatott rá, mert az öregnek eljárt a keze. Ezért inkább Lacira haragudott, amúgy is az apja arcát örökölte. Legalábbis anya szerint. Ahogy keresőképes lett, elköltözött ebből a bolondokházából egy haverjához. Az öccse pedig elkezdett egyre dagadtabb lenni, elfoglalta a padlásteret és berendezkedett hosszú távra.

Ki nem állhatta őt, testvéri kötelékek ide vagy oda.

Aprót mozdított a fején, hogy kissé a hatalmas test felé nézzen az arca, és mély, batman-hoz illő hangon ezt válaszolta:

-Te is ezzel tennéd a legtöbbet. -majd visszaállította tekintetét a kezdeti pozícióba.

Áronka segélykérőn meredt az anyjára, aki már szinte eltűnt a szobaajó mögött, az apja csak ette tovább az aprókáposztát, teljesen lekötötte a zabálás.

Levegőért kapkodva teátrálisan megfogta a saját nyakát, de a plüssmackó útban volt, így inkább kitárta a karjait; a lendülettől viszont elrepült a mackó, és levert pár mikrózható edényt a hűtő tetejéről. Végül ordítva kifakadt:

-Többet engem nem láttok! Beugrom a kútba.

Kipréselte magát az ajtón, és nagy dobogó léptekkel elkezdett lépcsőzni lefelé, sokkal lassabban, mint ahogy szeretett volna távozni. Anyában valami bekattant, rettegő tekintete meglágyult és könnyes lett, hatalmas kisfia után szaladt, utánakiáltott a kertben: -Áronka, várj. Áronka, beszéljük meg! De Áronka nem figyelt rá. Keresgél a zsebében, magában motyog, már máshol jár. Anya még megismétli párszor az előbbi mondatokat, hatástalanul. Majd visszajött a lakásba.

Laci kevergeti a kávéját, az apja az utolsó falatokat kanalazza, anya tartja most keresztben a karjait, és hátával a nyitott konyhaajtónak dől.

Egy végtelen hosszú öt perc múlva kocsiajtó csapódik, és Áronka elhajt a kis Ford Fiestával, apja céges kocsijával.

Anya próbálja elérni telefonon, remeg a keze amivel a füléhez szorítja a kagylót.

-Nem veszi fel. Hova mehetett? Édes kisfiam, Áronka... -arcán újból végigfut egy gyors mosoly, az idegek játéka.

Laci éles tekintetét nem kerülik el az apró részletek. Tudja jól, hogy az anyja elég erősen bipoláris személyiségű. Egyszer hideg, számító és gúnyos, máskor elkeseredett, bűntudatos, megalázkodó.

-Fenyegetőzik, szard le. Dobjátok ki inkább. -mondta Laci, csak úgy maga elé; annyiszor volt már erről szó, és nem lett belőle soha semmi.

Bemennek a tévéhez, anya ül le elsőnek és inni kezd. Laciék is leülnek, együtt nézik az üres, fekete képernyőt.

-Annyira mások lettek. Mit rontottam el? -anyjának ez most egy rendkívül tiszta pillanata volt, talán az utolsó lehetőség, hogy Laci felfedje előtte az igazságot, ezért ezt válaszolta:

-Semmit. Csak szörnyet szültél.

Az apját láthatóan zavarta ez a beszélgetés, vagy csak elege volt már a napból és inkább már aludna, mert felmordult:

-Hööhe! Hagyd már abba, az isten faszát. Szenteste van!

Lacit teljesen letaglózta, hogy az apjától három mondatot hallott egymás után, ez új rekord! Őszinte csodálattal nézett rá egy pillanatig, elvett egy poharat magának, és töltött hármójuknak a vörösbor maradékából.

Apja egy hajtásra megitta, majd felállt, hogy meggyújtsa a fán lévő csillagszórókat. Mintha újra azon a karácsonyi estén lennének, amikor még nem volt vitatkozás, nem volt gyógyszer, gyűlölködés, széthúzás...csak a sercegő hang és a puskaporos illat amik a csillagszórókból jöttek.

-Igaza van Klárinak. Egész kellemes ez a félhomály. -mondta anya, aki már nem akart irigy lenni a nővérére. Belefáradt.

Apa felteszi a törékeny, lehelletvékony falú üvegből készült csúcsdíszt a fára. A mozdulatai egész finomak, óvatosak.

Anya előkotor a fiókos szekrényből egy zseblámpát, azzal világítja meg a kagylófényű, hosszú tőr formájú díszt a fa tetején. A szoba falait elvarázsolja a rájuk eső, sejtelmes fény.

Laci végül feláll, és odamegy a szüleihez.

Anya áll középen, énekelni kezd...

-Kis karácsony, nagy karácsony,

Kisült-e már a kalácsom,

Ha kisült már, ide véle,

Hadd egyem meg melegébe.

...mint régen.

Lie úr a szellemvárosban

A kikötőváros a tó partján!

Zöldellő táj volt egykor.

Lie itt született egy kis halászbárkán.

Akkor még csak pár család élt az összekapcsolt hajókon, összetartó kis csoportok. Amit fogtak, abból éltek, a maradékot eladták a piacon.

És ennek egy pillanat alatt vége szakadt, jött a mindent átszövő kommunizmus.

Családját az állam elköltöztette egy közeli lakótelepre, az újonnan épült halfeldolgozó üzem mellé.

Hatalmas mennyiségű halat telepítettek be a tóba, ahonnan még hatalmasabb mennyiségeket halásztak ki.

Az átellenes parton gumiüzem ontotta a vízbe a tonnányi mérgező anyagot.

Jó pár év kellett, mire nyilvánvalóvá vált, hogy a tóban nem maradt élet.

Bezárt a halfeldolgozó, Lie, családjával együtt földművelő lett.

Egy állami gazdaságban.

A hatalmas hozamot ígérő hivatalnokok teletömték a vetést gyomirtó szerekkel, a föld ontotta magából a gabonát, a rizsföldek a látóhatárig terjeszkedtek.

Kíméletlenül kisajtoltak minden életet a földből is, jó pár év kellett hozzá, és teljesen elhasználódott, nem termett meg benne semmi.

Lie ekkor már az ötvenes éveiben járt.

Egy terjeszkedő, sivatagi táj közepén.

A gyerekei elvándoroltak tőle, a felesége korán meghalt.

Ő mégis ragaszkodott a szülőhelyéhez, ha már ez a sorsa, hát itt fog meghalni.

Engedélyt kapott, hogy konyhakertje legyen, berendezkedett a lassú elmúlásba.

Évek teltek lassú egyhangúságban.

Az egyik napon hatalmas gépek érkeztek. Beszántották a határt, felparcellázták a földeket, betonnal burkolták a szikes talajt. Munkások hada költözött az elhagyott halfeldolgozó üzem lakótelepébe, és csak jöttek és jöttek. Felépült egy szálloda a párt embereinek, kikötő a hajóiknak, majd még egy szálloda, még egy hatalmas háztömb, és ki tudja még hány meg hány épület. Vasútvonal, repülőtér, autóutak. Lie házát szép lassan körbenőtte a turizmus, a tehetőseknek épült tóparti luxusvillák tömbökbe sűrített kínai változatai. Távoli vidékekről jött, ismeretlen beszédű emberek. A házát körbeölelő apartmanegyüttes tulajdonosa megengedte neki, hogy addig, amíg elkészülnek az épületek, Lie maradhat ahol van, és juttatás fejében éjjeliőr legyen.
Az építkezés sosem fejeződött be.

Lie juttatásai szép lassan elapadtak.

Az üresen álló házak között él még ma is, és őrzi a semmit.

(alapsztori: http://www.origo.hu/utazas/hirek/20180216-egy-aggastyan-el-a-kutyajaval-az-ures-luxus-lakoparkban-kinaban.html)