Openjam, zeneszületés

igazából talán teljesen mindegy.
A zene ami kibontakozik, magát alakitja.
Többször volt már alkalmam megfigyelni ezt a folyamatot, és részt is vettem benne, de minden egyes újabb alkalom valóban új.
Mi történik?
Nyilván van egy fő téma.
De az hogyan befolyásolódik?
Vajon tényleg a gitáros alakitja?
Előbb ő.
De most már a billentyűk mögött ülő hölgy.
Percekig tart, mig megszületik, felnő és elhal a szám.
Egy teljes élet.
Gyorsan születik. Szinte észre sem veszem, és már él is.
Minden egyes megszülető zeneszámnak van egy alaptermészete, egy fővonal, ami meghatározza őt.
A többiek tudnak ezen alakitani, de megváltoztatni nem.
A fővonal adja a témát, amihez diszitésként aggatódnak rá a többiek szólamai, hangjai, zörejei.
Kihangositás nélkül a doromb itt elveszne.

75. nap/1000, a szabad választás szabadsága

A garay-műhelyben, egy sör társaságában.
Azon gondolkodtam épp, hogy mi valójában a szabadság.
Egyszerű a helyzet, egyszerű a jelenet: maradhattam volna otthon.
Sokszor inkább, de majdnem mindig inkább otthon.
Ugyanez a munkahelyre is igaz: a megszokott a biztos.
Vajon miért?
Hmm.
Amit ismerek, az már biztos, az biztonságot ad, abból az sül ki, amit már ismerek.
Mi a szabadság?
Egyetlen szabadság van: a választás szabadsága.
Semmi több.
Azt választhatom meg, hogy elindulok, vagy maradok.
Mozgás, vagy stabilitás.
Nem jó.
Mozgás vagy egy helyben maradás, mivel a mozgás is stabil dolog.
Abban áll a szabadságom, hogy megválaszthatom azt, amitől jól érzem magam.
És ugyanez igaz az ellenkezőjére is: azt is megválaszthatom, hogy mitől érzem szarul magam. Mi az, amitől a megszokott, szar-érzés következik be.
Igen, az ismerős büdös!
Bánat.
Mozdulatlanság.
Elindulás kedvének teljes hiánya.
Miért?
A sötét falak egyre közelebb érnek, beboritanak, nincs esélyem menekülni, belesüllyedek a sötét, nyúlós anyagba. A kanapén ülök, magam elé bámulok. Nincs mellettem senki. Nincs itt senki. Teljesen egyedül. Kintről beszúrődő forgalom-hangok. A fülemben halkan süvitő fülzúgás, eredete amúgy ismeretlen. Nézem a szekrényt, hallgatom a zúgást, néha dudál egy türelmetlen autós. Nincs semmi kedvem elindulni. Nincs semmi kedvem megmozdulni. Semmihez sincs kedvem.
Ledőlök a kanapéra.
Hagyom, hogy beboritson a sötét.
Hagyom, hogy elnehezüljön minden porcikám, teljes testsúlyommal nyomom a bőrt.
A lomizott kanapé bőrét az irodában.
Lassan megérkezem az akkori jelenbe.
A sötétség fáradtsággá alakul a kezdeti nyűgből.
Kiürülök.
A plafon fehérségét jégbe vájt lékként szakitja meg a mennyezeti ledlámpa hideg fénye.
Megmozditom a bakancsba burkolt talpamat.
Megmozditom a karomat.
Elforditom a fejem.
És hirtelen megmozdulok.
Hogy is mondjam...nem úgy mozdulok,mintha egy utazó lennék ebben a testben, egy szimpla utas valami húsrobotban, aki csupán szemléli azt, ami történik körülötte, lófaszt.
Hirtelen más vagyok, hirtelen mozgás vagyok, hirtelen megérzem, hogy igenis, tudok mozogni, meg tudok mozdulni, tervezem az utat, venni kell egy tejet és két kiló krumplit, hol fogom kikötni a bringám, ilyenek.
Az a fura, hogy ez csak úgy megtörténik azután, hogy beleereszkedtem a pillanatba: vagyis pihentem, nem feszültem.
Érdekes.
Nos, ha ez a helyzet, akkor két kérdés merül fel: ki volt az, aki nem akart megmozdulni? És ki volt az, aki megmozdult?
Mi lehet ennek a magyarázata...hmm.
Mert elindulhattam volna nyűgösen is.
Viszont az nem lett volna jó.
Valami történt volna, valami végzetes, vagy valami ilyesmi.
Ki tudja.
Az érzelmeket sokszor szimplán az időjárás, egy rossz ebéd, beállt nyakizmok befolyásolják.
Szervi magyarázatok.
Külső tényezők befolyásolása alatt álló "dolgok".
Magyarán: az érzelmeim nem a sajátjaim.
Tőlem független dolgok befolyásojlák őket.
Ezt hittem sokáig.
Amig nem vettem egy Magnum jégkrémet.
Furcsa módon ez a banális kis vásárlás feldobta a hangulatom.
Olyan jó érzés volt kicsomagoni az évek alatt egyre kisebbé zsugorodott klasszikus jégkrémet!
Beleharaptam a vanillia masszába!
És mi történt? Befolyásoltam ezzel a hangulatomat.
Szigorúan véve a jégkrém is egy tőlem különálló "dolog".
Viszont az én döntésem volt, hogy megveszem, az ötletgazda én voltam, de ha, teszem azt, egy idegen ember odalép hozzám és a kezembe nyom egy finom jégkrémet, akkor furán néznék rá, de a hangulatom attól is megváltozna.
A testem is egy különálló dolog.
Mozog, lélegzik, emészt, él.
A világban helyváltoztatást végző élőlény, mindenféle dologgal fel lehet kelteni az érdeklődését, az irigységét, az étvágyát, a jókedvét, a bánatát, ki lehet fárasztani, meg lehet pihentetni, tapasztalatokat szerez, interakcióba lép a többi élő és élettelennek tűnő más dolgokkal a világban.
Mire is akarok kilyukadni?
Korlátok.
Egyéni korlátok.
Saját magam által felállitott korlátokról szeretnék beszélni.
Szeretnék beszélni? Talán engedélyt fogok kérni saját magamtól, hogy na, gyerünk, beszélj csak!
Furcsa.
Sok sok korlát, a legtöbbje láthatatlan, vagy még csak oda sem jutok, hogy beléjük ütközzem, mert nem arra vezet az utam.
Mert bele sem gondolok, hogy arra is vezethet út.
El sem képzelem.
Hogy én arra is mehetnék.
Hivatkozás egy előző blogposztomra: az irigylésre méltó élet.
Miért irigylem mások életét, mások látszólag gondtalan életét?
Mert zavart érzek az én életem gondtalanságával kapcsolatban.
Magyarán hogy kurvára nem azt az életet élem, amit szeretnék!
Kétség: vagy azt az életet élem, amit szeretnék élni, csak nem hiszem el?
Egy helyben állva nem működik a dinamikus iránytű. Nem tudom bekalibrálni. Ebben a világban nincs fix mágneses észak, minden viszonylagos. A nyugvópontomtól melyik irányba indulnak, ha minden vektor a középpontomba mutat?
Ezért kell elindulni.
Akkor is, ha látszólag nincs célja.
Miért jöttem le ma ide például?
Lehet hogy zenélni fogok az openjamen.
Lehet hogy megiszom a sörömet, és majd máskor zenélek.
Ez egy csendes, nyugodt, zárt hely.
Tökéletes az elindulásra, és veszélyesen be is tudna ragasztani, mint azok a pincekocsmák, ahol minden vendég ismeri egymást, a falak sárgásbarnán csillognak a halk fényű lámpafényben.
Senki sem kérheti tőlem számon, ha mondjuk most fognám magam, és elindulnék haza.
Vagy megnézném a dürerkertet...azt inkább nem.
Csendre, izoláltságra, koncentrált figyelemre vágyom most.
Úgy érzem, megtaláltam azt a helyet, ahol nyugodtan tudok irni ezer szavas bejegyzéseket.
Érdekes ez a soronkénti mondatváltás-stilus. Szinte magától jön.
Kijelentések.
Súlyos mondatok.
Vagy súlyosnak tűnő, súlytalan kijelentések?
Számolok: mennyi az annyi, hány szónál járok?
816.
Nem csalódtam, az ezer szó mégis csak ezer szó!
Kimerülten folytatom. Ismeretlen emberek köszöntik egymást ismerősként, számomra ismeretlennek maradva. Illatok, hűvös pince, doh nélkül.
21:56.
Lehet inkább hazamegyek, hogy magányosan folytassam a játékot a ps4-en?
Vagy nézegetném a vicces-cicás képeket?
Nem.
Az első és legfontosabb, hogy olyan dolgot csinálok, amit szeretek.
Szeretkezek.
Irok.
Most irok, mert szeretem.
Zenélni is jó.
Az elbújásnál mindenképpen jobb.
Hány meg hány hétvége tűnt el az idő darálójában, leperegve az életem fonaláról üres gombolyaggá tekeredve a semmi feneketlen mélységében?
Visszahoznám?
Nem.
A pillanat mindig itt van, és csak ez a fontos.

Van valami rohadtul idegesitő ebben.

Az egyetlen idő, ami fölött rendelkezni tudok, az csak a pillanat, mindig csak ez, és ez, most meg ez, és igy tovább.
Visszaköszönnek a hajnal három órai gondolatok.
A határtalan, magányos, országút mellett a sötét estében parkoló, járó motorral az utasteret fűtő autóban ülő utasnak érzem magam hajnali háromkor.
Minden csendes, minden nyugodt, minden bizonytalan ami eddig olyan megnyugtatóan biztos volt.
Hajnali háromkor mutatja meg az igazi arcát a világ, a csendes, alvó arcát.
Olyan kérdések merülnek fel, amik felrúgják a valóságom.
Nyugtalanitó kérdések.
A legtöbbjük egyszerű.
Mint például ez:
-Mit akarsz?

Ezer szó ezer napig, 74. nap, cím: nincs cím.

Egy óra.
Kell egy órányi zene.
Valami sötét.

Egyszerű dolgok.
A tej a tehénből átszivattyúzóik a tejipar végtelen fellegvárába.
Még egy sima nejlonszatyor is a lehetőségek véletlen együttállásának a következménye.
Mit tudhattak a középkor emberei a tengereket lepraként elárasztó mikroműanyagról?
Vagyis az akkor még nem létező problémáról.
Ahogy növekszik egy társadalom, úgy nőnek a vele-belőle származó problémák is.
Nemsokára nem lesz probléma például, hogy autót vezessünk.
Nekem most sem probléma egy tesla-t vezetni, mert nincs.
Az emberiség nagy részének még autója sincs.
Azoknak pedig, akiknek van, szintén nem probléma a vezetés.
Viszont a luxusautók és a technológia által megvezetett kevesek, akik jelenleg ezt megengedhetik maguknak, egy olyan világot szeretnének, ahol az autók önnmagukat vezetik. Mert úgy kevesebb lenne rá az esély, hogy valami ócska tragacs nekimegy a kimondhatatlanul drága ékszeresdobozuknak valamelyik főúton.
Add át a kormányt.
Feküdj el, helyezd magad kényelembe míg tart az út.
Nem szükséges tudnod az útvonalat, sem azt hogy mi alapján juttat el oda a kocsid.
Időben ott leszel.
Nem fogsz elkésni.
Egy élő bábuként utaztatnak téged az önvezető, önműködő város gépei.
Egy hatalmas barbie ház lakója vagy, az életed egy játék.
Egy kísérlet.
Kapsz pénzt.
Vehetsz dolgokat.
Elutazhatsz bármerre.
Drónkamerák őrzik a biztonságodat.
Önjáró.
Okos.
Valami kibaszottul nem stimmel, nem érzed?
Több lehetőség van, több út.
Szűkítek: béke.
Szűkebben: szellemi fejlődés.
Legszűkebben: továbbfejlődés.
Nem  érdekel a házad.
Sem a drága autód.
Az értékes tárgyaid sem hoznak lázba.
A családodban sokasodó gyerekek is hidegen hagynak.
Az egyetlen dolog, ami több mint te, az nem ilyen külső dolog.
Amit birtokolhatsz, az már nem a tiéd.
Paradox, mi?
Továbbfejlődés.
Radikális kitörés az évezredek óta magát ismétlő hatalmi harcból és a továbbörökített hatalomból, ami újabb harcokat szülne csak.
Kinek van több? Ki hatalmasabb a másiknál? Kinek van kevesebb? Ki lehet a rabszolgánk? Melyik népet tartsuk függőségben, mennyire félemlítsük meg a saját népünket, hogy folytatódhasson ez a globális kereskedelmi őrület, mert a banán zölden kezdi az útját, és gázok által érve kell kerülnie sárgán a spár polcára hétfő reggel, nyitás előtt?

Rizsa.

Talán minden történet egy rizsával kezdődik.
Ma nincs kedvem ezer szót írni.
De ilyet már jó párszor írtam.
No, mennyinél vagyunk.
Tuti még nem léptem át az 500-at, ez a 21. perc a zenében.

366.

Atyaég.

Oké. Az a helyzet, hogy nincs semmi ötletem. Fáradt vagyok, és a laptopon írok, a konyhában. Egész nap hideg és esős idő volt.

A sok ps4-től fáj a jobb csuklóm.

ok.
itt szünet.
majd folytatom
********************************************************
Van úgy, hogy nincs miről írni.
Másnap, iroda, vagy inkább bázis.
Van úgy, igen.
Pont ilyen nap ez a mai is.
Mit lehet tenni?

Az írás elkezdésekor fennáll az a probléma, hogy szeretnék mondani valamit.
valamit kifejezni azzal, amit leírok.
Közben ez nem is fontos.
Hiszen ezek az ezer szavas bejegyzések nem mások, mint ujjtornák.
Lényegtelen, hogy mit írok le, hogy mennyi ideig tart a süketelés, csak az a fontos, hogy szaporodjanak a szavak, és értelmes egésszé álljanak össze. Ha közben születik is egy-egy jó törénet, akkor az csak hab a tortán. Szóval akkor mi is jutott eszembe?
Mi is jutott?
Eszembe?
Volt pár kép. A kormányt fogtam, a szél az arcomba fújt, haladtam a járdán, és kívülről elég fura képet festhettem, mert(ezt tényleg így kell írni?)a kezemben egy autókormány volt.
Na nem.
Talán...á nem.
Nem emlékszem, abban a pillanatban kellett volna leírni, amikor az eszembe jutott.
Most már késő.
Sajnos.
És miért írok minden mondatot külön sorba?
Nem tudom.
Különösebb okom nincs rá.
Akkor most a végéig egy bekezdés lesz.
Vagy mégsem!
Jó érzés kattogtatni a billentyűket. Valami több-ség, valami jobb-ság érzés az, ami áthat. Meg a fájdalom a jobb vállamban és a jobb csuklómban. Azok ilyenkor felerősödnek, nem tudom az okát. Lehet hogy az önkifejezés pszihoszomatikus tüneteket produkál bennem, rajtam.
A reggelizőcsészéjét elmosogatta, és kiment a frissen gereblyézett udvarra. A távoli hegyeket NEM látta. Ez amúgy egy zen kolostor belő udvara. Sajnos falakkal körbevett, szűk és apró kis terület volt. Mint egy remetelak. Ahol ő lakott egyedül.
Most ki kell mennem a wc-re.
*************************************************************
Van úgy, hogy a világ gondjairól folyó, hevült vita során nem veszi senki észre, hogy a konyhában elolvad a tűzön hagyott kotyogós kávéfőző.

A húzódzkodás hármas szabályát követem: Mindig csak hármasával léphetek tovább. Nincs négy, vagy öt, esetleg hét felhúzás; csak három, hat, vagy kilenc. Már kevésnem tűnik a három-három, befelé és kifelé fordított tenyérrel végzett gyakorlat, így átváltottam a hatra. Ami nehéz, de nem annyira. Mégis több, mint a semmi. A korsó addig jár a kútra, amig be nem törik a kiscsikót. Ellentétes érzelmű emberek ugranak egymásnak a golyó formájú tárgyat rugdosó embereket figyelve közben. Az m1 lepcsesszájú seggnyaló riporterének háromrétegű rinocéroszpigment nőtt a rusnya, gödrös pofájára.

Emlékek. Rajzok. Jelenetek. Kis könyveket félig megtöltő gondolatkezdemények. Összefüggéstelen egészségtelenséget alkotó apró csírák. Évek visszapörgetése három lap alatt. Apró nyomok a fehér papírokon, vajon kinek hagyom hárta őket? Ez nem is kérdés. Magamnak.

No, hány szó ez idáig?
804 szó.
Pihenek megint.
***********************************************************

Azt mondtad, hogy a jelenben kell élnem. Hogy érezzem a létet, azt, aki vagyok. A pillanatot lássam, mert csak az valódi. Múlt, jövő...mindkettő semmi. Azt mondtad, itt kell élnem. Folyton ezt teszem. Belenézek az ismerős arcba, és látom magam előtt a fehér koponyáját évekkel a temetése után, és virágot viszek a sírra, és meggyászoltam már, könnyem sem folyik. Most mégis, ebben a pillanatban ott van előttem az arca. Élő arca. Beszélő arca. Ott van velem szemben az, aki a legfontosabb nekem. Akivel a legtöbb időt töltöttem idáig. Nem tudom hogy mit hoz a műtét. Hogy mi lesz. Felkészülni a halálra? Faszt. Itt élek. Itt írok. Lélegzem. Még egyet. És még egyet. Nem tudok mást csinálni.
Nem tudok mást.
Csak itt lenni.
Most.

A jövő ábrándja, egy arc. Egy arc, amit még nem ismerek fel. Egy arc, ami mögött egy ember van. Kapcsolatom ezzel az emberrel. Szeretetem felé. A tekintetének mélysége. Hangjának dallamossága. Beszélgetéseink sora. Mindez csak fantázia, a jövő.
Viszont most őrá gondolok.
Arra a lányra, nőre, asszonyra, akit még nem ismerek.
Fantáziálok az érzésekkel, arctalan masszának tűnik még, mit látok akkor belőle?
Mit érzek belőle?
Vagy másképp: mit nem?
Mi az, amit nála nem érzek, de jó hogy nem érzem?
Ez az egy biztos: nem fájdul meg kurvára a fejem, amikor vele vagyok.
Ó.
Éljen, éljen!
A fejfájás rossz ómen egy párkapcsolatban.

Éjszakai járat

Az éjszakai járat csendben várja a végállomáson, hogy az első ajtajánál matató sofőr elfoglalja helyét a vezető ülésben, és beguruljanak a megállóban várakozó pár ember elé. Vasárnap van, hajnali két óra felé jár az idő. Virág illatú, hőség utáni, hűvös nyári hajnal. A felszállók hálásan elfoglalják a helyeiket, végre ülhetnek a kimerítő este után; hazafelé tartva, vagy éppen onnan távolodva, megannyi céljuk felé. A hátsó részt megtölti nevetéssel három vidám, öltönyös fiú, mellényzsebükben összegyűrt virágok, a jelek szerint esküvőben voltak. A busz komótosan elindul a felüljáró felé, a nátriumlámpák sárga fénye rézarany színűvé festi a száraz, néptelen járdákat. Idős úr száll fel aktatáskával a víztoronynál, az első sorban foglal helyet és szórakozottan nézi a hosszan a semmibe vesző vasúti síneket, majd egy pillantást vet a balról távolodó kis templom felé. A sofőr fülkéből halkan szól a rádió, egy régi sláger, női hang, a nyárról és a szerelemről énekel. Befordulnak a négyemeletes sorházak közé, a kis udvarokat gondozott sövény választja el egymástól. Tiszta, csillagos az ég, nincsenek felhők. A kerék belehuppan egy kátyúba, a kaszni rázkódva nyikorog. Üres megállókat hagynak el, egy lélek sincs az utcán. Az autópályán áthaladva piros és fehér fényű bogaraknak látszanak az éjjeli sztrádázók. Tízemeletes házak erődítményei között vezet az út, az öltönyös társaság itt száll le, egy kivilágított kerthelyiség felé botorkálnak elgémberedett lábakkal. Majd a néptelen út sarkán, a szupermarketnél várakozókkal együtt felszáll egy srác. Hátra megy, a társaság hűlt helyére. A busz sziszegve bezárja az ajtókat, és egy jobb kanyarral ráfordul a fasorra.

Miután leült, előveszi a mobilját, hogy megkeresse azt a számot, amit ilyenkor szeret hallgatni. Egy mix, kicsit lassú, de nem annyira, hogy elaludjon tőle. Nézi az elsuhanó fákat csak sejtető árnyakat az ablakon át.
Egy rövid rezgés, hang nélkül. Képernyő kioldás, egy újabb üzeneted van! -újságolta boldogan az app. Válaszolt a lány, akivel pár napja már beszélgetnek. A körforgalom után kertes házas részen halad tovább az út. Válaszok váltják a kérdéseket, és újabb kérdések keresik a válaszaikat, apróságok, de fontos apróságok ezek. Valamiért mindig ilyenkor élénkül fel a beszélgetés közöttük. A kereszteződésnél lévő pizzázónál felszáll egy lány, és elöl foglal helyet. Egy pillanatra megtorpan minden, mert a busznak fékeznie kellett. A fiú felnéz a billentyűkről, egy halk káromkodás hallatszik az üvegfalon túlról, és folytatódik a pötyögés. A lány válaszaiban fáradtság van, egy céges rendezvény volt az étteremben, és rendbe kellett tenni a dolgokat mielőtt elengedte őt a főnöke. Most épp hazafelé tart az éjszakai járaton, ahol is lefejelte az előtte lévő ülést, mert valamiért satuzott a busz. Ezt olvasva a fiún apró borzongás fut végig, kémlelni kezdi az utasokat, de majdnem mindenki a telefonjába merül. Rákérdez, hogy hány féle pizzát lehet kapni abban az étteremben. A lány nem érti, hogy jön ez ide, de legalább tízfélét, válaszolja. Akkor nézz csak hátra, lehet pont egy buszon ülünk, így a fiú. A telefont a jobb kéz magára hagyva hátrasimította a haját, és a lány meglátja az őt figyelő szempár gazdáját hátul, miközben ő mosolyogva feláll, és elindul felé, az első sorokba. A fiú leül mellé, és kölcsönösen megnyugtatják egymást, hogy ezt egyikőjük sem hiszi el, mert hogy ilyen nincs, de a telefonjaikat már csak akkor veszik elő, amikor számot cserélnek, utána a lány leszáll a dombtetőn lévő megállóban. A busz folytatja az útját, újra erdős részen áthaladva, most már csak két utassal. A fiú arcán ragyog a mosoly, miközben a végállomáson újra felveszi a fülest, és elindul a kamion depó felé. Az aktatáskás úr int a buszsofőrnek, aki viszonozza az idős gyógyszerész köszöntését, és egykedvű nyugalommal figyeli utolsó két utasát, ahogy egymással ellenkező irányban távolodnak a járműtől.

Az éjszakai járat újra üres, a sofőr is elindult a pihenőbe, minden csendes.
És kezdődik minden elölről.

(az írásban segítségemre lévő zenék: Om - Meditation is the Practice of Death és Nostalgia for a Time You’ve never known - Synthwave & Synthpop Mix)

Éjszakai Járat vázlat

A busz éjjel két óra hét perckor indul Újpestről.
Lila majmok.
Írni, írni, írni, mindenképpen csak írni.
Március óta nem írtam, elég sok idő telt el. Le kell győznöm újra a falat.
Már itt magasodik előttem, megint fel kell másznom rá, nincs esély arra hogy megússzam.
Az éjszakai járat....
nem.
ma nem.
ma nem írom meg.
lehet hogy holnap sem.
lehet ez lenne a legjobb novella a világomban.
de valahogy nem.
 ha mégis, akkor erről szólna.

996A(nem fontos)
esti út újpest-központból a cinkotai autóbusz garázsig
fáradt szemű utasok
narrátor nem azonosul, 3. személy
a megállók tiszta csendje
mik történnek az út során?
időpont: szombatról vasárnapra virradó éjjel, 2 óra (02:07-kor, de ez nem fontos)
újpest központban többen felszállnak. burger king-es kajászacskó, sörösdobozos emberek hazafelé a bulikból.
az árpád üzletháznál (2. megálló) három fiatal, jókedvű fiú.
a víztoronynál (4.megálló) egy idős bácsi, még nem tudom  miért, talán berendelték éjjeli műszakra?
át a felüljárón, a végében a kis templom, a vezető elmélázik...lehet ő lesz a narrátor? nem.
tovább a négyemeletes élhető panelek felé, kertváros.
majd átmegy az m3-ason a széchenyi útnál, lenézve látnak az utasok pár magányos autót.
majd beveszi magát a busz a tízemeletes dzsungelbe (14.megálló, páskomliget u.)
irány a 16ker, szentmihályi út.
kik vannak a buszon?
milyen este van?
látszik a hold.
valaki várakozik a sarki aldinál.
pár gondolat a várakozótól, nem tudjuk ki ő.
fiatalember.
a gusztáv utcánál felszáll egy fiatal lány is.
az aldi-s résztől kezdődik egy monológ a fiú és a lány részéről, előtte a buszvezető elmélkedik az utasairól.
elhaladnak a volt ikarusz telep mellett, a centi mellett, a veres péter útnál valaki leszáll.
maradjon fenn a fiú és a lány?
itt sokan leszálltak.
alig van pár ember.
a fiú és a lány nyomkodják a telefonjukat, egymással csetelnek, de nem tudják.
szóba kerül hogy merre járnak,
a fiú közlékenyebb, megtudjuk miért van a buszon este.
a lány is egy buszon van, épp tart hazafelé a munkából(pizzériában dolgozik)
az éjszakai járatok száma nem sok a városban, rövid barkóbázás után kiderül, hogy ugyanazon a buszon ülnek.
ki fordul a másikhoz? a fiú nagyon megörül, a lány ezt nem hiszem el arcot vág, de feloldódik a helyzet, megörülnek egymásnak.
átül hozzá a fiú, és beszélgetnek. a lánynak le kell szállnia, megbeszélnek egy találkozót.
a fiú nagyon örül.
az ablakon át integetnek egymásnak, a busz ráfordul az erdei útra, és újra a sofőr monológját halljuk.
a végállomásnál száll le a fiú, az idős bácsi, a fiú a kamiontelepre, az idős bácsi a gyógyszergyárba, a sofőr pedig várja az újabb kört.


Az éjszakai járat magányosan várakozik az újpesti végállomáson. Csend üli meg a belső teret, a sofőr halkan matat az első ajtó mellett, álmos arccal benyit a fülkébe, beindítja a motort és a megálló felé kezd gurulni. Hajnali két óra felé jár az idő. A szombat éjszaka kellékeit kezükben tartó utasok szállnak fel a járatra, ami egyenesen a pokolba viszi őket!

Az éjszakai járat hangtalanul várakozik az újpesti végállomáson. Sorfőrje matat a kulccsal az első ajtó mellett, elfoglalja a helyét az ülésben és begurítja a buszt a megállóba. Páran szállnak fel, valakinél sörösdoboz van, egy másiknál pokolgép.

Az éjszakai buszjárat csendben várja a végállomáson, hogy az első ajtajánál matató sofőr elfoglalja helyét a vezetőülésben, és beguruljanak a megállóban várakozó pár ember elé. Vasárnap van, hajnali két óra felé jár az idő.

Az utasok némelyike az este kellékeivel száll fel; sörösdobozokkal és kibelezett nyulakkal.
Az utasok között van, aki még az esti kornélt szorongatja.
Pár utasnál sörösdoboz van, az esti buliknak emléket állítva.
Valakinél kajás zacskó.
A végállomáson páran szállnak fel, valakinél sörösdoboz van, másvalakinél katyusa.

Az utasok álmosan-félig ittasan szállnak fel.

A megállóban összehányták a jcdeaux hirdetőtábláját, de lehet hogy le is szarták.

A felszálló utasok csak páran vannak, a többség a belváros felé tartó járatra vár, valaki sörösdobozzal a kezében épp elhelyezkedik, amikor észreveszi hogy nincs rajta ruha.

A megállóban állók többsége a belváros felé tartó járatra vár, csak páran szállnak fel.
A megállóban várakozók közül csak páran szállnak fel, a többségük a belváros felé tartó járatra vár.
A busz a megállóban állók közé hajt, és felrobban.

Az üzletháznál három vidám, jókedvűre ivott fiatal száll fel.
Az Árpád üzletháznál a busz felvesz három, jókedvűre ittasodott srácot.
Három ittas, de jókedvű fiú is felszáll a következő megállóban.
Az üzletháznál három fiatal srácot vesz fel a busz, már jókedvűre itták magukat.
Három migráns várakozik az üzletháznál, és átlépik a busz határzárát, bejutva az anyaországba, ami a busz tere.
Az üzletháznál három, buliból hazafelé tartó srácot vesz fel a busz, elhelyezkednek a hátsó üléseken, és hangosan nevetnek.
A hátsó üléseken hangosan nevető fiatalok kerozint öntenek szét, és felgyújtják az üléseket.

A busz halad szépen, komótos kilencven kilométer per órás sebességgel.

Egy idős bácsi száll fel a víztoronynál, vajon hová mehet?
És hogy kerül vaj a buszra?
Egyedül áll a megállóban. Szűkre összehúzott szempillái mögül kémleli a távolban megjelenő buszt. Gyors, de mégis lassúnak ható lépésekkel felszökken a sofőr mögötti ülésre, és maga elé bámul.
Kibámul az ablakon, szemléli a felüljáró alatt húzódó síneket, hallgatja a buszsofőr fingásait, és a halkan szóló rádiót.
A kisrádió ban death metál szól, alig átszűrődve az utastérbe.
A buszsofőr kabinjában lévő rádió hangja alig hallatszik át az utasokhoz.
A víztoronynál egy néni száll fel. 

Lassan átérnek a kis templomhoz, ahol görögtűzben égő koponyák vannak leszúrva egy-egy karóra a bejárati kapu mellett, vörös fényük messziről észrevehető.

A buszvezető halkan dúdolgatja a Kreamtorium legújabb albumát, heggesztőszemüvegéből nem lát ki, a sötét éjszakában vakon futó kék szörnyeteg szimplán emlékezet alapján tájékozódik.

Az élhető panelek.
A lakhatásra alkalmas panelek.
A családias hangulatú panelek.

A busz a négyemeletes panelok mellett halad el, ahol sokkal családiasabb a lakóközösség.

A négyemeletes panelokat elhagyva száguld az éjszakai járat a tízemeletes kaptárok közé.
Egy felüljáró.
Az autópályán piros fények és fehér fények követik egymást.

Az este egy nyári este.
Enyhe szellő fújdogál.
Virágillatú, hőség utáni friss este.

Épp telihold van.

Van amikor elkezdek azon gondolkodni, hogy mi a francnak csinálom ezt a munkát, ami egyre személytelenebb lesz, egyre kevésbé emberi, az arcokat is elfelejtem, lehet kezd megölni az egész? Felemészt teljesen? Unom az egészet. Unom . Unalmas az egész. Unom ezt az egész munkát. Utálom az embereket.-gondolkodott félhangosan a buszvezető, de inkább én.

Az Aldinál felszáll egy fiú, leül az egyik üres székre a busz hátuljában.
Előtte várakozik.
A főút melletti szupermarket megállójában.
És később felszáll a lány is!
Nem veszik észre egymást.
Hátul nevetgél a három srác, minden utas ül.
Majd a György utcánál, ott, igen! A corners pizzériánál felszáll a lány!
Ó, és egymással csetelnek tinderen, de nem tudják!
Vagy ne nevezzük meg min, mondjuk facebookon?
Nem, tindereznek.
Nem, nem akarom népszerűsíteni.
Vibereznek, igen!

Az első rész csak bevezetés. Hangulat. A környezet felépítése.

Az igazi jelentősége a fiú felsállásával kezdődik, és a kamionteleppel ér véget.

És kezdődik egy újabb kör.

A szipermarketnél várakozó fiú belépett az éjszakai járat mikrouniverzumába, helyet foglalt a random módon összedobált szereplők között az egyik ülésen, és nyomkodni kezdte a telefonját, mint ahogy azt egy normális ember teszi. A telefonnyomkodás nem elítélendő dolog, ezzel szabadulunk meg a ránk tornyosuló társadalmi csapdától, miszerint ennyi embertársunkat ép ésszel felfogni egyenlő magával az őrülettel. Így inkább úgy teszünk, mintha levegő lenne a másik, a  fülünkben szól a zene, és ortopéd  halálugrást idéző fejlógatással temetjük bele magunkat a telefon figyelemelvonó fekete lyukába.
Legyen neve a fiúnak?
Hülyeség. Hisz van neve.
De nem lesz leírva.
Így az olvasó beleképzelheti magát, mert ez egy rövid novella lesz, basszameg!
Nem utazik sokat, és felszáll a lány!
A fiú mit visel?
A lányon mi van?
zek sem fontosak.
Felesleges szűkítések,
Hadd öltöztesse fel az olvasó őket úgy, ahogy akarja, a vége megoldást ad.
Szeretem magam elé képzelni, ahogy a lány a busz elejében, a fiú pedig a végében egymással csetelnek, mégsem tudják hogy egy azon buszon vannak.
On the buses, Buttler, ma jó napom van! Szólt az ellenőr, abban az elbasott angol sorozatban.
Majd valamelyikük szóba hozza hogy épp haza felé tart az éjszakai járaton.
Nem kell barkóba, nem kell szöveg, mind elveszi az értékes helyet.
A narrátor tudósít. Vagy a tudósító narrál?
Ugyanazon a buszon ülnek!
Micsoda filmbe illő véletlen!
A lány mellé ül, pár megállót együtt mennek, végül a lány leszáll, a fiú tovább megy, integetnek egymásnak.
Lesz rendes randi is.
Az kurvaisten.
A végállomáson a fiú a kamionparkolóba megy felvenni a munkát.
Az idős bácsi pedig a gyógyszergyárba, idegmérget készíteni a hamász számára vegyi fegyvernek.
A bácsi a gyárba megy.
Fontos, hogy gyógyszertár legyen, mert ha nem is mondom a cinkotai végállomást, ebből sejteni lehet majd.

Kevés szó az elején a környezetért.
Többet a kibontakoztatásra.
A lezárás is kevés  legyen.
Itt az éjszakai járat cupido szerepét játsza.
Na. Most már csak egybe kell gyűrni, hogy ne legyen hosszú.

Hogy könnyen emészthető legyen.

Ellenállás, tudom hogy figyelsz, nézd ahogy dolgozom.

Mi kell ahhoz, hogy egy novella megszülessen?
Először is: egy jó zene.
Talán az :  Éjszaka a földön-c. filmből egy betétdal jó is lesz.
Nem. Nem az igazi.
Ó. Igen.
Pink Floyd-Echoes

Az éjszakai buszjárat csendben várja a végállomáson, hogy az első ajtajánál matató sofőr elfoglalja helyét a vezetőülésben, és beguruljanak a megállóban várakozó pár ember elé. Vasárnap van, hajnali két óra felé jár az idő. Virágillatú nyári este van, a nappali hőséget leadó betont hűvös hajnali levegő hűti.

Hmm. nem az igazi a zene. ide sokkal csendesebb zene kell.
Ó, igen.

Az első bekezdés marad.
Mostantól írás.

Az éjszakai buszjárat csendben várja a végállomáson, hogy az első ajtajánál matató sofőr elfoglalja helyét a vezetőülésben, és beguruljanak a megállóban várakozó pár ember elé. Vasárnap van, hajnali két óra felé jár az idő. Virágillatú, hőség utáni, hűvös nyári hajnal. A felszállók hálásan elfoglalják a helyeiket, végre ülhetnek a kimerítő este után; hazafelé tarva, vagy éppen onnan távolodva, megannyi céljuk felé. A hátsó részt megtölti nevetéssel három vidám, öltönyös fiú, mellényzsebükben összegyűrt virágok, a jelek szerint esküvőben voltak. A busz komótosan elindul a felüljáró felé, a nátriumlámpák sárga fénye rézarany színűvé festi a száraz, néptelen járdákat. Idős bácsi száll fel aktatáskával a víztoronynál, az első sorban foglal helyet és szórakozottan nézi a hosszan a semmibe vesző vasúti síneket, majd egy pillantást vet a balra távolodó kis templom felé. A sofőrfülkéből halkan szól a rádió, egy régi sláger, női hang a nyárról és a szerelemről énekel. Befordulnak a négyemeletes sorházak közé, a kis udvarokat gondozott sövény választja el egymástól. Tiszta, csillagos az ég, nincsenek felhők. A kerék belehuppan egy kátyúba, a kaszni rázkódva nyikorog. Üres megállókat hagynak el, egy lélek sincs az utcán. Az autópályán áthaladva piros és fehér fényű bogaraknak látszanak az éjjeli sztrádázók. Tízemeletes házak erődítményei között vezet az út, az öltönyös társaság itt száll le, egy kivilágított kerthelyiség felé botorkálnak elgémberedett lábakkal. Majd a néptelen út sarkán, a szupermarketnél várakozókkalegyütt felszáll egy srác. Hátra megy, a társaság hűlt helyére. A busz sziszegve bezárja az ajtókat, és egy jobb kanyarral ráfordulnak a fasorra.
Miután leült, előveszi a mobilját, hogy megkeresse azt a számot, amit ilyenkor szeret hallgatni. Egy mix, kicsit lassú, de nem annyira, hogy elaludjon tőle. Nézi az elsuhanó fákat csak sejtető árnyakat az ablakon át.

Egy rövid rezgés, hang nélkül. Képernyő kioldás, egy újabb üzeneted van! -újságolta boldogan az app. Válaszolt a lány, akivel pár napja már beszélgetnek. A körforgalom után kertez házas részen halad tovább az út. Váaszok váltják a kérdéseket, és újabb kérdések keresik a válaszaikat, apróságok, de fontos apróságok ezek. Valamiért mindig ilyenkor élénkül fel a beszélgetés közöttük. A kereszteződésnél lévő pizzázónál felszáll egy lány, és elöl foglal helyet. Egy pillanatra megtorpan minden, mert a busznak fékeznie kellett az elévágó terepjáró miatt. A fiú felnéz a billentyűkről, egy halk káromkodás hallatszik az üvegfalon túlról, és folytatódik a pötyögés. A lány válaszaiban fáradtság van, egy céges rendezvény volt az étteremben, és rendbe kellett tenni a dolgokat mielőtt elengedte őt a főnöke. Most épp hazafelé tart az éjszakai járaton, ahol is lefejelte az előtte lévő ülést, mert valamiért satuzott a busz. Ezt olvasva a fiún apró borzongás futott végig, kémlelni kezdte az utasokat, de majdnem mindenki a telefonjába merült. Rákérdezett, hogy hány féle pizzát lehet kapni abban az étteremben. A lány nem értette, hogy jön ez ide, de legalább tízfélét, válaszolta. Akkor nézz csak hátra, lehet pont egy buszon ülünk, így a fiú. A telefont a jobb kéz magára hagyva hátrasimította a hajat, és a lány meglátta az őt figyelő szempár gazdáját hátul, miközben ő mosolyogva felállt, és elindult felé, az első sorokba. A fiú leült mellé, és kölcsönösen megnyugtatták egymást, hogy ezt egyikőjük sem hiszi el, mert hogy ilyen nincs, de a telefonjaikat már csak akkor vették elő, amikor számot cseréltek, és a lány leszállt a dombtetőn lévő megállóban. A busz folytatta az útját, újra erdős részen áthaladva, most már csak két utassal. A fiú arcán ragyogott a mosoly, miközben a végállomáson újra felvette a fülest, és elidult a kaiongarázs felé. Az aktatáskás bácsi intett a buszsofőrnek, aki viszonozta az idős gyógyszerész köszöntését, és egykedvű nyugalommal figyelte utolsó két utasát, ahogy egymással ellenkező irányban távolodnak a járműtől.
Az éjszakai járat újra üres, a sofőr is elindult a pihenőbe, minden csendes.
Húsz perc múlva újból kezdődik egy újabb kör.

(update:https://lapsangblog.blogspot.com/2019/05/ejszakai-jarat-az-eles-valtozat.html)