Ezer szó ezer napig, 74. nap, cím: nincs cím.

Egy óra.
Kell egy órányi zene.
Valami sötét.

Egyszerű dolgok.
A tej a tehénből átszivattyúzóik a tejipar végtelen fellegvárába.
Még egy sima nejlonszatyor is a lehetőségek véletlen együttállásának a következménye.
Mit tudhattak a középkor emberei a tengereket lepraként elárasztó mikroműanyagról?
Vagyis az akkor még nem létező problémáról.
Ahogy növekszik egy társadalom, úgy nőnek a vele-belőle származó problémák is.
Nemsokára nem lesz probléma például, hogy autót vezessünk.
Nekem most sem probléma egy tesla-t vezetni, mert nincs.
Az emberiség nagy részének még autója sincs.
Azoknak pedig, akiknek van, szintén nem probléma a vezetés.
Viszont a luxusautók és a technológia által megvezetett kevesek, akik jelenleg ezt megengedhetik maguknak, egy olyan világot szeretnének, ahol az autók önnmagukat vezetik. Mert úgy kevesebb lenne rá az esély, hogy valami ócska tragacs nekimegy a kimondhatatlanul drága ékszeresdobozuknak valamelyik főúton.
Add át a kormányt.
Feküdj el, helyezd magad kényelembe míg tart az út.
Nem szükséges tudnod az útvonalat, sem azt hogy mi alapján juttat el oda a kocsid.
Időben ott leszel.
Nem fogsz elkésni.
Egy élő bábuként utaztatnak téged az önvezető, önműködő város gépei.
Egy hatalmas barbie ház lakója vagy, az életed egy játék.
Egy kísérlet.
Kapsz pénzt.
Vehetsz dolgokat.
Elutazhatsz bármerre.
Drónkamerák őrzik a biztonságodat.
Önjáró.
Okos.
Valami kibaszottul nem stimmel, nem érzed?
Több lehetőség van, több út.
Szűkítek: béke.
Szűkebben: szellemi fejlődés.
Legszűkebben: továbbfejlődés.
Nem  érdekel a házad.
Sem a drága autód.
Az értékes tárgyaid sem hoznak lázba.
A családodban sokasodó gyerekek is hidegen hagynak.
Az egyetlen dolog, ami több mint te, az nem ilyen külső dolog.
Amit birtokolhatsz, az már nem a tiéd.
Paradox, mi?
Továbbfejlődés.
Radikális kitörés az évezredek óta magát ismétlő hatalmi harcból és a továbbörökített hatalomból, ami újabb harcokat szülne csak.
Kinek van több? Ki hatalmasabb a másiknál? Kinek van kevesebb? Ki lehet a rabszolgánk? Melyik népet tartsuk függőségben, mennyire félemlítsük meg a saját népünket, hogy folytatódhasson ez a globális kereskedelmi őrület, mert a banán zölden kezdi az útját, és gázok által érve kell kerülnie sárgán a spár polcára hétfő reggel, nyitás előtt?

Rizsa.

Talán minden történet egy rizsával kezdődik.
Ma nincs kedvem ezer szót írni.
De ilyet már jó párszor írtam.
No, mennyinél vagyunk.
Tuti még nem léptem át az 500-at, ez a 21. perc a zenében.

366.

Atyaég.

Oké. Az a helyzet, hogy nincs semmi ötletem. Fáradt vagyok, és a laptopon írok, a konyhában. Egész nap hideg és esős idő volt.

A sok ps4-től fáj a jobb csuklóm.

ok.
itt szünet.
majd folytatom
********************************************************
Van úgy, hogy nincs miről írni.
Másnap, iroda, vagy inkább bázis.
Van úgy, igen.
Pont ilyen nap ez a mai is.
Mit lehet tenni?

Az írás elkezdésekor fennáll az a probléma, hogy szeretnék mondani valamit.
valamit kifejezni azzal, amit leírok.
Közben ez nem is fontos.
Hiszen ezek az ezer szavas bejegyzések nem mások, mint ujjtornák.
Lényegtelen, hogy mit írok le, hogy mennyi ideig tart a süketelés, csak az a fontos, hogy szaporodjanak a szavak, és értelmes egésszé álljanak össze. Ha közben születik is egy-egy jó törénet, akkor az csak hab a tortán. Szóval akkor mi is jutott eszembe?
Mi is jutott?
Eszembe?
Volt pár kép. A kormányt fogtam, a szél az arcomba fújt, haladtam a járdán, és kívülről elég fura képet festhettem, mert(ezt tényleg így kell írni?)a kezemben egy autókormány volt.
Na nem.
Talán...á nem.
Nem emlékszem, abban a pillanatban kellett volna leírni, amikor az eszembe jutott.
Most már késő.
Sajnos.
És miért írok minden mondatot külön sorba?
Nem tudom.
Különösebb okom nincs rá.
Akkor most a végéig egy bekezdés lesz.
Vagy mégsem!
Jó érzés kattogtatni a billentyűket. Valami több-ség, valami jobb-ság érzés az, ami áthat. Meg a fájdalom a jobb vállamban és a jobb csuklómban. Azok ilyenkor felerősödnek, nem tudom az okát. Lehet hogy az önkifejezés pszihoszomatikus tüneteket produkál bennem, rajtam.
A reggelizőcsészéjét elmosogatta, és kiment a frissen gereblyézett udvarra. A távoli hegyeket NEM látta. Ez amúgy egy zen kolostor belő udvara. Sajnos falakkal körbevett, szűk és apró kis terület volt. Mint egy remetelak. Ahol ő lakott egyedül.
Most ki kell mennem a wc-re.
*************************************************************
Van úgy, hogy a világ gondjairól folyó, hevült vita során nem veszi senki észre, hogy a konyhában elolvad a tűzön hagyott kotyogós kávéfőző.

A húzódzkodás hármas szabályát követem: Mindig csak hármasával léphetek tovább. Nincs négy, vagy öt, esetleg hét felhúzás; csak három, hat, vagy kilenc. Már kevésnem tűnik a három-három, befelé és kifelé fordított tenyérrel végzett gyakorlat, így átváltottam a hatra. Ami nehéz, de nem annyira. Mégis több, mint a semmi. A korsó addig jár a kútra, amig be nem törik a kiscsikót. Ellentétes érzelmű emberek ugranak egymásnak a golyó formájú tárgyat rugdosó embereket figyelve közben. Az m1 lepcsesszájú seggnyaló riporterének háromrétegű rinocéroszpigment nőtt a rusnya, gödrös pofájára.

Emlékek. Rajzok. Jelenetek. Kis könyveket félig megtöltő gondolatkezdemények. Összefüggéstelen egészségtelenséget alkotó apró csírák. Évek visszapörgetése három lap alatt. Apró nyomok a fehér papírokon, vajon kinek hagyom hárta őket? Ez nem is kérdés. Magamnak.

No, hány szó ez idáig?
804 szó.
Pihenek megint.
***********************************************************

Azt mondtad, hogy a jelenben kell élnem. Hogy érezzem a létet, azt, aki vagyok. A pillanatot lássam, mert csak az valódi. Múlt, jövő...mindkettő semmi. Azt mondtad, itt kell élnem. Folyton ezt teszem. Belenézek az ismerős arcba, és látom magam előtt a fehér koponyáját évekkel a temetése után, és virágot viszek a sírra, és meggyászoltam már, könnyem sem folyik. Most mégis, ebben a pillanatban ott van előttem az arca. Élő arca. Beszélő arca. Ott van velem szemben az, aki a legfontosabb nekem. Akivel a legtöbb időt töltöttem idáig. Nem tudom hogy mit hoz a műtét. Hogy mi lesz. Felkészülni a halálra? Faszt. Itt élek. Itt írok. Lélegzem. Még egyet. És még egyet. Nem tudok mást csinálni.
Nem tudok mást.
Csak itt lenni.
Most.

A jövő ábrándja, egy arc. Egy arc, amit még nem ismerek fel. Egy arc, ami mögött egy ember van. Kapcsolatom ezzel az emberrel. Szeretetem felé. A tekintetének mélysége. Hangjának dallamossága. Beszélgetéseink sora. Mindez csak fantázia, a jövő.
Viszont most őrá gondolok.
Arra a lányra, nőre, asszonyra, akit még nem ismerek.
Fantáziálok az érzésekkel, arctalan masszának tűnik még, mit látok akkor belőle?
Mit érzek belőle?
Vagy másképp: mit nem?
Mi az, amit nála nem érzek, de jó hogy nem érzem?
Ez az egy biztos: nem fájdul meg kurvára a fejem, amikor vele vagyok.
Ó.
Éljen, éljen!
A fejfájás rossz ómen egy párkapcsolatban.