A garay-műhelyben, egy sör társaságában.
Azon gondolkodtam épp, hogy mi valójában a szabadság.
Egyszerű a helyzet, egyszerű a jelenet: maradhattam volna otthon.
Sokszor inkább, de majdnem mindig inkább otthon.
Ugyanez a munkahelyre is igaz: a megszokott a biztos.
Vajon miért?
Hmm.
Amit ismerek, az már biztos, az biztonságot ad, abból az sül ki, amit már ismerek.
Mi a szabadság?
Egyetlen szabadság van: a választás szabadsága.
Semmi több.
Azt választhatom meg, hogy elindulok, vagy maradok.
Mozgás, vagy stabilitás.
Nem jó.
Mozgás vagy egy helyben maradás, mivel a mozgás is stabil dolog.
Abban áll a szabadságom, hogy megválaszthatom azt, amitől jól érzem magam.
És ugyanez igaz az ellenkezőjére is: azt is megválaszthatom, hogy mitől érzem szarul magam. Mi az, amitől a megszokott, szar-érzés következik be.
Igen, az ismerős büdös!
Bánat.
Mozdulatlanság.
Elindulás kedvének teljes hiánya.
Miért?
A sötét falak egyre közelebb érnek, beboritanak, nincs esélyem menekülni, belesüllyedek a sötét, nyúlós anyagba. A kanapén ülök, magam elé bámulok. Nincs mellettem senki. Nincs itt senki. Teljesen egyedül. Kintről beszúrődő forgalom-hangok. A fülemben halkan süvitő fülzúgás, eredete amúgy ismeretlen. Nézem a szekrényt, hallgatom a zúgást, néha dudál egy türelmetlen autós. Nincs semmi kedvem elindulni. Nincs semmi kedvem megmozdulni. Semmihez sincs kedvem.
Ledőlök a kanapéra.
Hagyom, hogy beboritson a sötét.
Hagyom, hogy elnehezüljön minden porcikám, teljes testsúlyommal nyomom a bőrt.
A lomizott kanapé bőrét az irodában.
Lassan megérkezem az akkori jelenbe.
A sötétség fáradtsággá alakul a kezdeti nyűgből.
Kiürülök.
A plafon fehérségét jégbe vájt lékként szakitja meg a mennyezeti ledlámpa hideg fénye.
Megmozditom a bakancsba burkolt talpamat.
Megmozditom a karomat.
Elforditom a fejem.
És hirtelen megmozdulok.
Hogy is mondjam...nem úgy mozdulok,mintha egy utazó lennék ebben a testben, egy szimpla utas valami húsrobotban, aki csupán szemléli azt, ami történik körülötte, lófaszt.
Hirtelen más vagyok, hirtelen mozgás vagyok, hirtelen megérzem, hogy igenis, tudok mozogni, meg tudok mozdulni, tervezem az utat, venni kell egy tejet és két kiló krumplit, hol fogom kikötni a bringám, ilyenek.
Az a fura, hogy ez csak úgy megtörténik azután, hogy beleereszkedtem a pillanatba: vagyis pihentem, nem feszültem.
Érdekes.
Nos, ha ez a helyzet, akkor két kérdés merül fel: ki volt az, aki nem akart megmozdulni? És ki volt az, aki megmozdult?
Mi lehet ennek a magyarázata...hmm.
Mert elindulhattam volna nyűgösen is.
Viszont az nem lett volna jó.
Valami történt volna, valami végzetes, vagy valami ilyesmi.
Ki tudja.
Az érzelmeket sokszor szimplán az időjárás, egy rossz ebéd, beállt nyakizmok befolyásolják.
Szervi magyarázatok.
Külső tényezők befolyásolása alatt álló "dolgok".
Magyarán: az érzelmeim nem a sajátjaim.
Tőlem független dolgok befolyásojlák őket.
Ezt hittem sokáig.
Amig nem vettem egy Magnum jégkrémet.
Furcsa módon ez a banális kis vásárlás feldobta a hangulatom.
Olyan jó érzés volt kicsomagoni az évek alatt egyre kisebbé zsugorodott klasszikus jégkrémet!
Beleharaptam a vanillia masszába!
És mi történt? Befolyásoltam ezzel a hangulatomat.
Szigorúan véve a jégkrém is egy tőlem különálló "dolog".
Viszont az én döntésem volt, hogy megveszem, az ötletgazda én voltam, de ha, teszem azt, egy idegen ember odalép hozzám és a kezembe nyom egy finom jégkrémet, akkor furán néznék rá, de a hangulatom attól is megváltozna.
A testem is egy különálló dolog.
Mozog, lélegzik, emészt, él.
A világban helyváltoztatást végző élőlény, mindenféle dologgal fel lehet kelteni az érdeklődését, az irigységét, az étvágyát, a jókedvét, a bánatát, ki lehet fárasztani, meg lehet pihentetni, tapasztalatokat szerez, interakcióba lép a többi élő és élettelennek tűnő más dolgokkal a világban.
Mire is akarok kilyukadni?
Korlátok.
Egyéni korlátok.
Saját magam által felállitott korlátokról szeretnék beszélni.
Szeretnék beszélni? Talán engedélyt fogok kérni saját magamtól, hogy na, gyerünk, beszélj csak!
Furcsa.
Sok sok korlát, a legtöbbje láthatatlan, vagy még csak oda sem jutok, hogy beléjük ütközzem, mert nem arra vezet az utam.
Mert bele sem gondolok, hogy arra is vezethet út.
El sem képzelem.
Hogy én arra is mehetnék.
Hivatkozás egy előző blogposztomra: az irigylésre méltó élet.
Miért irigylem mások életét, mások látszólag gondtalan életét?
Mert zavart érzek az én életem gondtalanságával kapcsolatban.
Magyarán hogy kurvára nem azt az életet élem, amit szeretnék!
Kétség: vagy azt az életet élem, amit szeretnék élni, csak nem hiszem el?
Egy helyben állva nem működik a dinamikus iránytű. Nem tudom bekalibrálni. Ebben a világban nincs fix mágneses észak, minden viszonylagos. A nyugvópontomtól melyik irányba indulnak, ha minden vektor a középpontomba mutat?
Ezért kell elindulni.
Akkor is, ha látszólag nincs célja.
Miért jöttem le ma ide például?
Lehet hogy zenélni fogok az openjamen.
Lehet hogy megiszom a sörömet, és majd máskor zenélek.
Ez egy csendes, nyugodt, zárt hely.
Tökéletes az elindulásra, és veszélyesen be is tudna ragasztani, mint azok a pincekocsmák, ahol minden vendég ismeri egymást, a falak sárgásbarnán csillognak a halk fényű lámpafényben.
Senki sem kérheti tőlem számon, ha mondjuk most fognám magam, és elindulnék haza.
Vagy megnézném a dürerkertet...azt inkább nem.
Csendre, izoláltságra, koncentrált figyelemre vágyom most.
Úgy érzem, megtaláltam azt a helyet, ahol nyugodtan tudok irni ezer szavas bejegyzéseket.
Érdekes ez a soronkénti mondatváltás-stilus. Szinte magától jön.
Kijelentések.
Súlyos mondatok.
Vagy súlyosnak tűnő, súlytalan kijelentések?
Számolok: mennyi az annyi, hány szónál járok?
816.
Nem csalódtam, az ezer szó mégis csak ezer szó!
Kimerülten folytatom. Ismeretlen emberek köszöntik egymást ismerősként, számomra ismeretlennek maradva. Illatok, hűvös pince, doh nélkül.
21:56.
Lehet inkább hazamegyek, hogy magányosan folytassam a játékot a ps4-en?
Vagy nézegetném a vicces-cicás képeket?
Nem.
Az első és legfontosabb, hogy olyan dolgot csinálok, amit szeretek.
Szeretkezek.
Irok.
Most irok, mert szeretem.
Zenélni is jó.
Az elbújásnál mindenképpen jobb.
Hány meg hány hétvége tűnt el az idő darálójában, leperegve az életem fonaláról üres gombolyaggá tekeredve a semmi feneketlen mélységében?
Visszahoznám?
Nem.
A pillanat mindig itt van, és csak ez a fontos.
Van valami rohadtul idegesitő ebben.
Az egyetlen idő, ami fölött rendelkezni tudok, az csak a pillanat, mindig csak ez, és ez, most meg ez, és igy tovább.
Visszaköszönnek a hajnal három órai gondolatok.
A határtalan, magányos, országút mellett a sötét estében parkoló, járó motorral az utasteret fűtő autóban ülő utasnak érzem magam hajnali háromkor.
Minden csendes, minden nyugodt, minden bizonytalan ami eddig olyan megnyugtatóan biztos volt.
Hajnali háromkor mutatja meg az igazi arcát a világ, a csendes, alvó arcát.
Olyan kérdések merülnek fel, amik felrúgják a valóságom.
Nyugtalanitó kérdések.
A legtöbbjük egyszerű.
Mint például ez:
-Mit akarsz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése