Zon üres álmának végét a csőlakása mennyezeti neonja szakítja félbe. Központilag kapcsolták fel, hogy az adott gyáregységhez tartozó munkások egyszerre kezdjék a napjukat. Már elég régóta van itt, a Városban, a csőlakása automatikusan tisztán tartott belső tere pontosan ugyanolyan, mint megérkezése első éjszakáján. Hány éve is lehetett? Öt? Tíz? Tízezer? A neon fehér fénye késként mélyed fáradt szemébe, de ő nem hunyja le. Meredten bámulja a fényt, a Nap jut róla eszébe. Annak volt ekkora fénye, még mielőtt a Felhők elborították az eget. Álmaiban látta ezt a fényt először, ébren még sohasem. Ahhoz repülnie kellene. Egy kibaszott űrrepülőn, mint amilyen az Uraknak van. Esélytelen vágy. Elhangzik az első figyelmeztetés búgó jele, ideje összeszednie magát és útnak indulnia, mielőtt késő lesz. Felkönyököl a szűk életterét teljesen elfoglaló ágyon, oldalra kiteszi a lábait, és ásítva kiegyenesedik a zsebkendőnyi szabad területen. Az ágy összehajtja magát, és visszahúzza magát a falba, ezzel egy időben egy kis téglalap alakú asztal emelkedik ki a földből, amire Zon ráül. -Ma nem kell reggeli. mondja maga elé. Az önműködő bútordarab érzékeli ezt, és visszahúzza magát a padlóba, teret hagyva Zonnak az öltözködéshez. Kinyújtott karjaival a szoba közepéről el tudja érni a falakat, jobb kezével rátenyerel egy érdesebb felületre, ami vállmagasságban van neki. A kinyíló ajtó mögött ott lóg a zsákba bújtatott egyenruhája, a hét első napja van ezek szerint. Vagyis inkább a mosodai ciklus újabb kezdete. Zon kiveszi a zip-záras-vállfás zsákból a kezeslábasát, cipőjét. Meztelen testére ráhúzza az elasztikus ruhadarabot, befűzi a cipőjét, és visszateszi a zsákot a szekrénybe, ami egy halk sziszegéssel visszaváltozik homogén, törtfehér fallá.
A második figyelmeztetést megelőzve kilép a kerek, zsilipszerű ajtón, amihez be kell görnyesztenie a hátát, és nagyot kell lépnie. Mintha bebújna valahová. A függőfolyosón szép lassan szállingózni kezdenek a lakók, mind ugyanolyan egyenruhában, álmos szemekkel bámulnak maguk elé, alig hallatszik beszéd. Mindenki egy irányba halad, Zon is elindul, tenyerével lezárva az ajtó biztonsági rendszerét. A kék színű tömeg befolyik a tágas metrókocsiba, és a mágnestalpakon suhanó szerelvény megkezdi útját a Központ felé. Itt nincsenek ülőhelyek, a szó szoros értelemében. A kezeslábas alakul át a testet megtartó függőszék-szerűséggé, ahogy a mennyezeten szabályos távolságokban elhelyezett mágneskarok magukhoz vonzzák az anyagát. Így a munkások úgy utaznak, mintha valami sűrű anyag venné körül őket, lassan himbálózva néznek ki a fejükből.
A megérkezés szinte észrevehetetlen. A ruha egy alig érezhető impulzussal figyelmeztet, hogy a viselőjének a saját lábát kell ezentúl használnia. Páran elégedetlen-fáradtan morognak pár hangot, érthető szó nem hagyja el senki száját. A Központ hatalmas, kör alakú csarnokának a közepén bukkan fel a holografikus padlóból a szerelvény, a tömeg hangtalanul kilép a gigantikus térbe, és szétszóródnak a szélrózsa minden irányába (igazából nem is hiszem el, hogy bele tudtam szőni ezt a képet, a szélrózsa minden iránya? Kalózos, ókori filmekben beszélnek így). A falakon belépve minden munkást egy külön nyaláb ragad meg, és szállítja el az Álomszékéhez.
Minden nap másik Álomszék, ugyanabban az egyhangúan semmitmondó, sötétfekete egyenszobában, amiből milliónyi is lehetne a Központban.
Ma csak ennyit tudok írni, nagyon fáradt vagyok.
485 szó.
2019.09.01 20:10
Az álmok egybefolynak, mint a napok. A napok, mint az álmok, semmitmondóak, felejthetőek. Mi értelme van egyáltalán élnie Zon-nak? Él, mert nem tud mást, nem depressziós, mert nem ismer mást, mint szobanövényként létezni.
Azzal a kivétellel, hogy ebben a világban még szobanövények sincsenek.
Vannak azért eltérések, bár erről Zon nem tud.
Vannak olyan napok, amikor emlékszik az álmaira.
Távoli, meseszerű országokra, repülésre a felhők felett, kalandokra a társakkal, aminek a végén ott várja őket a kincs, finom lakomákra, jó italokra!
Ezeket az emlékeket véletlenül fedezte fel, amikor nem vette be a tudattörlő gyógyszerét munka után.
Jogos amúgy a kérdés, hogy miért nem a csőlakások ivóvíz ellátását vegyítik ezzel a gyógyszerrel?
Túladagolásmentes, a hatás elérése után már nem töröl plusz emlékeket, vagyis a használója nem lesz agyatlan szivacs tőle...
Jó, akkor nem a gyógyszerben van. Az ivóvíz fontos, inni kell. Abban lesz a gyógyszer.
Immúnissá vált valamitől?
Akkor már a kezdetektől fogva annak kellene lennie.
Igen, Zon immúnis a tudattörlésre!
És beletörődött, hogy nem beszél az álmaiban látott dolgokról senkinek, mert egyrészt úgyse figyelne rá senki, másrészről meg úgyse figyelne rá senki.
Szóval Zon mégse úgy él, mint egy növény, ez kurvára nem tetszett amúgy sem.
Inkább örömben, békességben él, mármint amikor álmodik.
A köztes időt pedig átvészeli.
Az álomgyárban minden álmára emlékszik, mert folytatólagosak.
Mint ez a novella is, amit épp most folytatok Zon-ról.
Lehet hogy meg kéne írnom Zon álmait?
Előre akarok szaladni.
Azt akarom, hogy újra találkozzon Echo-val, és újra megmentse Zon-t, és elszökjenek a világból a negyedik falat áttörve...
-Ez már rég megtörtént. Ahogy itt állsz az íróasztalodnál, hallgatod az Opeth-et, és ütögeted a billentyűzetet. Ez már mind, régen megtörtént. Minden egyes leütés. Minden egyes leütést követő kattanás. A szavak formálódása a Blogger felületén. Az automatikus mentések a bevitelt követően. A történet magába csavarodik, eltűnik, és újrakezdődik a saját valóságodban. Ahogy állsz, jársz, beszélsz, eszel, gondolkodsz. Ott vagyok melletted. Itt vagyok mögötted. -szólt Echo
-Félelmetes? Ez csak egy szó. Leírod, mert valami majd csak lesz. De nem lesz. Üres szavak. Sok-sok üres szó, amit eddig leírtál. Ideje van beváltanod őket, hogy megláthasd, mennyi ér belőlük valamit is! -szólt másodjára is Echo.
A koponyám börtönében élnek a meg nem fogalmazott történetek, az el nem énekelt dalok, a meg nem valósult tettek.
A koponyám sötétjében a külvilág felé törnek a történeteim, a dalaim, a tetteim.
Minden nap ott a lehetőség alkotni valamit.
Akár ezer szót, bejegyzésekként.
-Ne szórakozz a teátrális végszavakkal, itt nincsenek végszavak. Zsíros izzadtság borítja a kánikulától izzadó alkarod. Alkarom. Írd le Zon álmait. Írd le az álmaid. -szólt harmadjára is Echo.
Na jó, kínszenvedés folyamatosan nézni a word countert, hogy mikor jön össze az ezer szó. De még így is jobb, hogy erről írok, mintha nyavajognék a freeblogos ősi recuerdo-mon!
Félek kissé meglépni az Echo-val közös menekülést. De tudom, hogy máshogy nem lehet. Az Álomgyár békés egyhangúsága elég ideig tartott fogva, saját magam tartottam itt magam. A történeteim vérszegények lettek, Zon álmai elsekélyesedtek.
El kell innen menni, és világot látni.
