Egyre több olyan, apró kis semmiségnek tűnő jelenségre figyeltem fel mostanában a környezetemben, ami aggodalomra adhat okot. Néha olyan, mintha valami megmozdulna a látóteremben, amikor amúgy minden mozdítható dolog mozdulatlan. Vagy a mellettem ülő nő, a metrón, rám néz, de amint odanézek, hogy elkapjam a tekintetét, már nem néz.. És a feje meg sem moccant. Vagy az a különös érzésem támad, hogy valaki követ, de hátranézve senkit sem látok az utcán.
Néha a megszokott tárgyak kis késéssel realizálódnak a fejemben, mint amikor rácsodálkoztam egy székre, hogy mi is ez, vajon mi lehet?
Egy kemény burok vesz körbe estefelé, ami csak arra jó, hogy elálmosítson; mindig ugyanazokat a lapokat nyitom meg a gépen, minden mozdulat ugyanannak a felvonásnak ezerszer elismételt koreográfiája szerint zajlik, aminek egyetlen célja, hogy függő állapotban legyek tartva, mentesülve mindennemű aktív, alkotó szándéktól.
Valami félelmetesen nagy, és egyben apró erő folyton és soha azon munkálkodik, hogy álomban maradjak, ott legyek tartva, mint egy engedelmes barom a legelőn.
És újra itt vannak az apró jelenségek, amik ezen a rutin-burkon átrágják magukat, hogy felfigyeljek rájuk, bár szándékaik nem tiszták előttem.
Megannyi post-it cetli a parafatáblára szúrva, rajtuk a valóság kvarchomokjának részecskéivel, magyarán az emlékeztetőimmel. Valamelyiken csak annyi van: fibonacci 60/40. Egy másikon Nitara-ról egy szkeccs. A járás elmélete. A gitárhangolás ábrája a lefogott bundokkal és üveghangokkal. Egy 2017-es iron man verseny távjai. Changing the habits.
Megváltoztatni a szokásokat.
Minden ez ellen szól, mindenem ez ellen szól, a szokásaim rabja és őre is vagyok egyszerre.
Hogy harcoljak saját magam ellen?
