2024/01/30 Szörp

 A hídról lelépve kellemes csevej fogadott. A medence körül egy rögtönzött színdarabot fognak előadni, de még mindenki a megérkezéssel van elfoglalva. Kívülállónak érzem magam-kívülállónak éreztem magam, és most újra azt érzem. Nem tudom, mit keresek itt. Nem tudom miért vagyok itt. Nem tudom, mi az, ami ezeket az embereket, és a barátnőmet velük együtt, idevonzotta Gangához, az advaita bölcs tanítóhoz. Minden olyan mellékesnek tűnik. Minden olyan idegen. A beszéd, az italok...furcsa. Benn a házban ott...a házban...ott van valami fontos...
-Szia Feri, gyere igyál egy szörpöt! A hang irányába nézek.

2024/01/29 Rohanás

 A híd vége felé mefordultam, és visszaszaladtam az üszkös, égett tájba.

Nemis. Csak elhátszottam a gondolattal.

2024/01/28 A ház

Van valami különös és megmagyarázhatatlan, vagy inkább megmagyarázhatatlanul különös abban, amikor egy anyagi értelemben nem kötött testtel átlép valaki egy másik dimenzióba. Ahogy átléptem a buborékból embernagyságú oválissá húzott kapun a híd közepén, a fekete-szürke, harcok porától ködös világ átváltott szikrázóan napsütéses, eukaliptusz erdő illatát hordozó dögmeleg Augusztussá. Rögtön feltűnt, hogy izzadok. Hogy lehet ez? A fehér szerelésem is eltűnt, helyette a khaki színű rövidnadrág volt rajtam és az Inv cipő, meg egy szintén olivazöld sapka. A decathlonos sportfelső kellemesen elvezette a hátamról az izzadtságot, és a jobb kezemben valamiért a Panasonic FZ30-as gépemet tartottam. Hirtelen minden világos lett. Ez a múlt jelene. A híd végén ott volt a ház, persze innen még nem lehetett látni a dús növényzet takarásától. A parkolóban épp most kanyarodott be Laksmana és Akasha. Satsangra jöttem én is, mint ők. Átfut a fejemen hogy visszafordulok, csak úgy próbaképpen. De valami azt éreztette velem, hogy nem lenne szabad. Majd utána rögtön: miért ne lenne szabad, mi történhet? És visszamentem a hídon. Kicsit meglepődtem, mert ahogy haladtam, úgy vált elviselhetetlenné a hőség, és fojtogatott a levegő. Mivel ennek a felét se gondoltam tréfának, így felhagytam ezzel, és elindultam a ház felé.  

2024/01/27 A Gömb

A környék merőben eltért attól a képtől, ahogy visszaemlékeztem rá. Az egymástól legelőtávolságnyira álló kis házikók, kopár kőkerítések, a homokos, sárga föld mind a helyén volt. Viszont a házak már alig álltak, lövésnyomok tarkították a falaikat, a tetők elszenesedett gerendái mint rothadó halcsontvázak, úgy meredtek a füstfelhő mögött megbúvó Nap felé. Benéztem a távolabb lévő Neelam házába, ő adta nekünk kölcsön a régi toyotáját...mikor is...nekünk? Emlékeim regisztereiben kutatok, de még nem áll össze a kép. Ez a ház is félig leégett, a falon meglátok egy véres kéznyomot, az erőszak emléke érződik mindenen. Körbenézek a dombtetőn, keresem a harcolókat, de nem látok semmi mozgást. Elindulok a település széle felé a főúton. Az egykor olyan szép fák fekete csonkokká váltak. Nem látok sehol kiégett járműveket, eldobott ládákat, de még szemetet se. Kezd olyan érzésem lenni, milyen meglepő, hogy egy túl részletesen kidolgozott díszlettel van dolgom, ahol a káosznak nem hagytak helyet. Végül elérem a bekötőutat, és befordulva már látom is a kis lugason átvezető ösvényt a hidacskával, annak a túloldalán pedig a földig lerombolt házzal. Nem tudom, miben reménykedtem, mert egy kis csalódottságot érzek. Egy ideig álldogálltam az üszkös bokroknál, amik a valaha virágzó lugas bejáratát jelentették. A hidacska alatt a patak mintha motorolajjal lenne tele. Minden elpusztult. Elhagyott már rég a feladás érzése, mely visszavinne a tengerparthoz, a vágyott zúgáshoz, a kék éghez és a napsütéshez...nem. Nekem dolgom van itt. De mi lehet az? Körbejártam a házat, a belső medencét, a nagy konyhát, itt volt egy másik szoba igen...álldogálok benn a házban, ahol a satsangokat tartotta Ganga. És nem érzek semmit. Ez egy díszlet-világ. A füstölgő romok sosem hagyják abba a füstölgést, a felhők sosem mennek el teljesen a nap elől, a szél sosem fúj erősebben vagy gyengébben. Hát akkor mégis mi lehet az, amiért erre vezetett az utam? Itt nincs semmi.
Visszafelé a kishídon át hagyom el a telket. Valami beszédfoszlány megcsapja a fülemet amikor a híd közepén áthaladok. Megállítom a lépésem a levegőben, és fülelni kezdek. Angolul beszélgetnek az emberek. Többen lehetnek, valahol üvegpohár koccan üvegpohárhoz. A hátam mögül hallatszik. Megfordulok a híd közepén, és kutatom merről jöhet a hang. Valahonnan a jobb cipőpmmel egy szinten észreveszek valamit, egy lebegő, színes buborékot. Lehajolok hozzá, és a hang egyre erősebb lesz. Miért nem esik le a földre? Alácsúsztatom a tenyerem, és felemelem szemmagasságba a gömböt. Átnézve rajta a házat látom, de teljesen épen, és embereket. Belenyúlok a gömbbe két ujjal, és embernagyságúra húzom szét, átlépek rajta.

2024/01/26 Ganga

A réten sétálok, a zakóm hanyagul átvetve a bal vállamon, jobb kezem a mezei virágokat érinti ahogy elhaladok köztük. Végtelen hosszú ez a mező. Visszanézek az alagút felé, de már olyan messze vagyok, hogy csak egy kis fekete foltot látok a domboldalban, a lyukat, amin keresztül kiléptem onnan. Majd eszembe jut, hogy honnan tudom mennyi időt meditáltam ott benn? Arra jutok, hogy egyszerűen csak tudom. A nap nem jár magasan, kellemes kora nyári idő van körülöttem. Nem sietek sehová, és megnézek minden növényt nagyon alaposan. Van úgy, hogy egy fajon belül is annyira különböző lehet két virág, hogy szinte észrevehetetlen a különbség az avatatlan szemlélő számára, az én figyelmemet viszont nem kerülik el a legkisebb részletek sem. Egy idő után feltűnik, hogy a nap csak akkor mozdul meg, amikor én is mozgásban vagyok. Nagyon érdekes jelenség, ami megmagyarázza hogy miként nem lett már éjszaka ebből a sok megállásból és növényfigyelésből. Kipróbálom milyen az, amikor csak megállok, mintha figyelném a szokásosat, de most a rendkívülire koncentrálva. A szél lelassul, majd megáll. A hullámzó rét egy impresszionista olajfestménykény a megdermedt időben. Újra magam alá teszem a zakót, és meditálni kezdek, most csak tíz órán át. Bármi mozgás csak akkor érződik, amikor a szememet mozgatom, de ennyit elég is tudnom. Az előttem lévő kavicsot nézem félig lehunyt szemmel. A többszáz évszázadnyi meditálás meghozta a kellő rutinomat, és tíz óra úgy elrepült, mintha csak vettem volna egy nagyobb sóhajtást. Természetesen a nap még mindig ugyanott volt, de már fújt a szellő ahogy megindultam. Kövessek-e bármilyen irányt? Már nem látszódott a domboldal, minden irányban egészen a horizontig csak a rétet láttam. Se rovarokat, se madarakat nem voltak itt, se másféle állatok. Lassan kezdett besötétedni. Mivel aludnom nem szükséges és amúgy is a nappalt szeretem jobban, ezért elkezdtem tiszta erőből sprintelni, és a nap egy fél óra alatt újra az égen volt. Természetesen a második napon sem találtam semmit a növényeken kívül, bár mintha lassan elkezdtek volna más fajok is megjelenni. 
Sok nap telt el.
Majd az egyik reggel megláttam az eukaliptusz erdőt, és a tenger felé vezető utat.
Besétáltam a kis bokrok közé, ismerős ösvényeken jártam. Ez Alfambras. Direkt nem az óceán felé vettem az irányt, hanem az ugatós kutyák felé, a kis házak közé tartottam, mert valamelyikben ott lesz Ganga Mira, bár már az egész annyira abszurdnak tűnik hogy kezdtem úgy érezni az egész amit itt átélek az nem több egy álomnál...és valamiért ilyenkor átváltok múltidős elbeszélésbe. A fejem fölött elhúz egy repülő, fehér csíkot húzva maga után a magasban. Határozott léptekkel folytatom az utam a hanyagul szétszórt házakból álló tanyák felé.

2024/01/25 A téglák és a napfény

Hiába megyek már órák óta a folyosón, egyetlen oldalágat vagy bármi ajtót se lelek. Olyan érzés ez, mintha egy több tucat kilométer sugarú kör lenne ez a folyosó, és csak azt hiszem hogy vége lesz egyszer, de sosem lesz vége. Szerencsémre a testem teljesen felhagyott az olyan dolgok kívánásával mint a víz, élelem, vagy alvás-így nyugodtan folytathatom az utamat. Napok óta mehettem már, bár óra nem volt nálam és napfény se szűrődött be. Vagy hetek óta? A gondolataim folyamatosan moziznak nekem. Egyszerre furcsa, bizsergő érzést kezdek érezni a jobb talpamnál, hát kilyukadt a cipőm. Ennek örömére le kell hogy üljek. Csak ülök és várok, kinyújtott lábammal pont elérem a szemközti falat. Ilyenkor, a régi életemben már kerülgetett volna a para hogy teljesen egyedül vagyok és meg fogok halni. Most valahogy nem jönnek elő ezek. Levettem a cipőmet amikor leültem ábrándozni, és most már talán elég idő eltelt hogy újra mozgásba lendüljek. Ujjaimmal keresem a cipőtalpon lévő lyukat, és nem találom. Ellenben a talp teljesen új volt. Erre mi lehet a magyarázat? Sétálni kezdek. Majd kocogni, futni, végül sprintelni. Teljes erőmből futok, mégse veszem nehezen a levegőt, a téglafalak egy homogén barna masszává folynak össze az oldalamon....napokig futok teljes sebességgel, amikor is újból érezni kezdem a talajt a lában alatt, mert mindkét cipőm kilukadt. Újra leülök, és próbaképp elkezdek meditálni. Figyelmemet a tantienen tartom, egyenesen ülök, fenekem alatt az összehajtogatott fehér zakómmal. Csodálatos, megnyugtató ürességet érzek, a téglák lemorzsolódó darabkáinak a zaját figyelem. Évtizedekig meditálok ebben a pózban. Próbaképpen ötven év után körbejáratom a tekintetem a folyosón, hátha van valami változás, de semmi. Úgy döntök még tovább szükséges folytatnom a zazent. Háromszázezer évig meditálok. Egy, a fejemre hulló tégla hoz vissza belőle. A folyosó teljesen el van torlaszolva, a lámpák már rég nem égnek, a boltívek beomlottak. A réseken át beszűrődik a napfény. Kikászálódom a körém gyűlt törmelék közepéből, leporolom magam és felhúzom a cipőim. Egy hirtelen ütéssel méteres lyukat ütök a meggyengült téglafalba, és kilépek egy szikrázó napsütésben úszó rétre.

2024/01/24 Hazugság

 Egy pillantást vetek a kávégépre, a kollégáimra, a sok telefonos eszközre amik mind szarok, és egy gyors mosoly kíséretében úgy bebaszom az üvegajtót, hogy az ajtó helye azonnal a folyosó téglafalává változik. -Visszatérni a kezdetekhez? Hazugság. Engem nem vertek át. 

És elindultam a folyosón tovább, mert tudom hogy a végén a Kondorfa utcát fogom megtalálni.

2024/11/23 Bungi

 A folyosónak nem akart vége szakadni. Ismertem ezt a kezeslábast viselő fiút. Ez én voltam tizenvalahány évvel ezelőtt. Az arcát nem látom, csak a cigaretta füstje gomolyog utána. Egyszerre csak megáll egy oldalajtónál, a folyosó a végtelenségbe megy tovább. Rám néz, napszemüveg, kapucni és sál van rajta, és csal ennyit mond: -Visszatértünk a kezdetekhez -és belép az ajtón, amiben felismertem a volt szerelőirodát.

2024/01/22 Kék kezeslábas

 A fehér szoba szemközti fehér falán kinyílt egy fehér ajtó, és belépett egy fekete, hosszú bőrkabátos fekete ember,  fekete napszemüveggel. Ökölbe szorított kezeit felém nyújtotta, és atyai hangon megkérdezte, hogy a piros vagy a kék tablettát választom-e. Kicsit csalódottan néztem rá, mert ezt a jelenetet kívülről fújtam a matematikai kifejezés nevét viselő sci-fi akciófilmből. Unottan nyúltam mindkét tabletta felé, és egyszerre bekaptam őket. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és a fekete alak eltűnt, mintha sosem lett volna ott. Ugyanúgy álldogáltam a fehér szobában, mint előtte. A fehér falon újra kinyílt egy ajtó, és egy kék kezeslábast viselő fiú jelent meg benne. -Gyere ki, vége a mozinak. szólt, és intett hogy kövessem. Kimentem a szobából, és egy keskeny téglafolyosón találtam magam. A fiú már távolodott, de szabad kezével integetett felém, mutató és középső ujja közé fogva egy piros djarum cigit, aminek kellemes szegfűszeg illatú füstje volt. A másik kezében egy sárga-fekete stanley szerelőládát vitt. Elindultam utána.

2024/01/21 Fehérség

Valahogy ez az áramszünet...vagy nem is annak mondnám ami okozta a sötétséget, mivel nem pusztán a világítás ment el a szobában, hanem olyan érzésem volt, mintha maga a szoba is elment volna. Megszűntek a falak, a padló, nem hallottam az órám ütemes kattogását az asztalomon, szó szerint a semmiben álltam. Az egyetlen dolog ami biztos volt ebben, az a boríték volt a kezemben...vagyis már az se. Próbáltam összeszorítani az ujjaimat, nem éreztem őket. Meg akartam tapogatni a lábam, benyúlni a zsebembe, de nem volt mivel. Nem láttam, nem hallottam, üvölteni akartam de nem volt szájam amivel kiadhattam volna a hangot. Hihetetlen gyorsan jöttek ezek a felismerések egymás után, az érzelmek viharában a hideg rettegés maradt ismerősen velem, már ha lehetett volna olyat állítani hogy énvelem volt, mert én nem voltam. A végtelen magány és tehetetlenség szakadékában zuhantam egyre gyorsabban, elmém feloszlott és a tudatom is egy cirkuszi zsonglőr pálcán pörgő fehér tányérjához hasonlított, amikor ennek az egésznek vége lett, és egy vakítóan fehér szobában találtam magam. Álltam a fehér padlón, fehér hosszú ujjú ing és nadrág volt rajtam, fehér kesztyűs kezemmel megtapogattam a fehér bőrcipőmet. Vártam.

2024/01/20 Mozgólépcső

A levél sercegett az ujjaim között, ahogy kihajtottam. Vastag, fekete írással írták, szép szabályos betűkkel, mintha tust és sablont használtak volna hozzá. Így kezdődött: "Akit ma a mozgólépcsőn láttál, az volt az igazi barátnőd. Akiről azt hitted elhagyott és előtte vele éltél, az volt a hamis. Az életed egy hazugság.. " Nem bírtam tovább olvasni, mert elment az áram.

2024/01/19 Lipton Tea

 A feltépett borítékból előhúztam egy barna színű papírt, és mielőtt elolvastam volna a tartalmát úgy gondoltam hogy kimegyek a konyhába inni egy jó nagy pohár Lipton Yellow Label teát. Mostanában ez az egyetlen tea, ez a kommersz, a legalja porból készült söpredék tea amire egyszerűen rákattantam, mint a vak szerelmes lány a bántalmazó párjára; az első alkalom olyan jó volt, annyira tiszta volt a fejem tőle, hogy azóta is azt az érzést keresem-hiába. Már csak megszokásból iszom ezt, olyan vagyok mint a láncdohányosok. A forró víz feketére színezte a három filterből álló teám, hozzáöntöttem egy kis tejet és lassan kortyolgattam. Azt akartam, hogy ezek a pillanatok hosszúak legyenek. Minél hosszabbak, annál távolabb van a pillanat, amikor elolvasom a levelet 

2024/01/18 Hideg szoba

A biztonságom újra darabjaira hullott, az ismerős falak idegenül viselkedtek, a polcaim és a rajtuk lévő sok apróság, gyűjteményeim, képeim és emlékeim mintha egyszerre szűntek volna meg hozzám tartozni. A boríték ott világított az ágyon, szinte elhomályosult a környezete, csak a rajta lévő írásra tudtam fókuszálni. Hiába kereste állati agyrészem az ösztönös menekülést valami ismertben, valami barátságosban, a szobám teljesen átváltozott egy hideg fotóvá, egy bemutatóteremmé, ami hűen ábrázolja hogyan és milyen körülmények között éltem idáig benne. Menekülni nem volt értelmes. Odaléptem az ágyhoz, és feltéptem a borítékot.

2024/01/17 Boríték

 Nagyon érdekes amikor az ember élete felfordul, de úgy teljesen. Lassan forgattam a borítékot az ujjaim között. Valaki volt itt, amíg nem voltam itthon, és elrejtette ide, a kislámpám búrájába az ágyam mellé, hogy amikor pont ebben a helyzetben fekszem kényelmesen, akkor vegyem észre. Amikor a legnagyobb nyugalomban vagyok. Amikor nem számítok arra hogy...hirtelen betörik az ablak, és egyben sötét is lett azonnal. Valami van a fejemen, valaki van a szobában! Lépéseket hallok, halk lépéseket, nem tudok mozdulni, mintha megbénított volna valami, kiáltani sem tudok, egy fekete zsák van a fejemen és alig kapok levegőt! Meg fogsz halni, mondja egy rekedtes hang, és érzem ahogy felemelnek és az ablakpárkányon tuszakolnak kifelé határozott, erős kezek. Le van bénulva a szám, mintha hat adag lidokain injekciót szúrtak volna bele a nyelvembe, a végtagjaim mint lusta kolbászok a padláson úgy lógnak ki belőlem, már félig kinn vagyok, az utca felett lógok és egy utolsó lökés...a fejem az ágy szélén koppan. Elaludtam, és most a földön felszem. Letörlöm a jéghideg iszonyat harmatcseppjeit a homlokomról, és kimegyek a konyhába inni egy kis vizet. Ilyen esetben legalább egy üveg bort volt szokásom meginni, de egy ideje már józan életet élek. Megvakarom a tarkómat, micsoda őrült lidércnyomás! Visszasétálok az ágyhoz. Csak álmodtam az egészet. Hogy is gondoltam komolyan hogy a nyitva hagyott lakásomba becsempésznek egy borítékot, és pont akkor lepnek meg, amikor elkezdeném olvasni? Nem vagyok én annyira fontos senkinek, egy szürke kis dolgozó vagyok a nagy hangyabolyban.
Leülök a széles franciaágyam alacsony szélére, a matrac puhasága pontosan annyira kemény, amennyire szeretem. Kiropogtatom a nyakcsigolyáimat, és felhajtom a takarót, itt az ideje pihenni végre. Az ágyam közepén szinte fehéren izzott a kegyetlen valóságban jelen lévő tény, ami egy boríték formáját vette fel, kissé gyűrötten, és rajta volt a nevem és a mai dátum. Azonnal felpattantam, és egy nagy lépést hátráltam az ágytól.

2024/365/16 A lámpa

A békés, biztonságos lakásom hirtelen ijesztővé vált számomra. Üvöltött a csend. A szemem lassan hozzászokott a sötéthez, mivel moccanni sem moccantam, a lámpát sem kapcsoltam fel, csak álltam és figyeltem. Jobbra volt a fürdőszoba, lassan elindultam hogy belessek oda. Semmi különös nem volt ott, egy zuhanytálca, vécé, mosdó. Minden a helyén volt. Balra a hálószoba volt, oda is benéztem, az ágy ugyanúgy volt ahogy hagytam, idegenkezűségnek nem látszott nyoma. Szemben volt a konyha, ami nappaliként is szolgált. A makulátlan rend köszönt vissza rám a polcokról, mindennek meg volt a helye és minden pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Végre kifújhattam magam, felkapcsoltam a lámpákat. Főztem egy kis sajtos-olivás makarónit, leöntve bolognai szósszal. A laptopomra átvezettem azokat az eseményeket, amiket érdemesnek tartottam a napközbeni utazásaim során lejegyezni, majd foglalkoztam egy kicsit a munkámmal is, mert holnap dolgozni fogok. Ezek után befeküdtem az ágyba, és elkezdtem nézni egy sorozatot, a kedvencemet, egy izgalmas történetet a fantasy világ tájain kalandozó négyfős csapatról és az elf máguslányról, akinek ezer éves élethossza van, és egy tíz éves vándorút neki szinte semmi. Kerestem a távirányítót, de nem találtam a helyén, és felkapcsoltam a kis falilámpát hogy megkeressem. Furcsa fénnyel, tompán világított. Megnéztem mi lehet az oka, és egy borítékot találtam a lámpabúrába rejtve, rajta a nevem és a mai dátum.

2024/365/15 Az ajtó

 A lift meg sem mozdult, nem hívta le senki a földszintre. Régen éreztem már ilyet, de a fülemben elkezdett lüktetni ütemesen egy ér. Teltek a percek, hallgatóztam, hátha meghallom a lépéseket ahogy egyre feljebb jönnek a lépcsőn, de semmit sem hallottam. Lassan elkezdtem lesétálni, befordultam a jobb oldali folyosóra és a harmadik ajtó, ami a beugróban volt, már hívogató közelségbe került. Alig vártam, hogy elfordíthassam a kulcsot, és magam mögött bezárjam. Megfogtam a kilincset, és kirázott a hideg, mivel az ajtó nyitva volt. Végigfuttattam a tekintetem az illesztéseknél és a zárbetéten, hátha felfedezek valami idegenkezűségre utaló nyomot, de semmit sem találtam. A lakásban sötét volt. Becsuktam magam mögött.

2024/365/14 Stalker

Már annyira megszoktam az arctalan tömeget, hogy egyfajta biztonságérzetet adott. Ott voltam közöttük, az utasok között, a gyalogosok között; utaztam amikor nem volt csúcsforgalom és utaztam akkor is amikor az volt, sétáltam a tömött aluljárókban reggel fél nyolckor, néztem a sok siető embert vajon merre mehetnek? Illatoztak, bűzlöttek, mocskos munkásruhák, tiszta kosztümök, lógó rongyok amik több százezret értek a tiniknek hogy úgy nézzenek ki mintha ők hordták volna szét. Hangoskodó részegek, ideges telefonálók, türelmetlen futárok, banyatankot húzó nyugdíjasok, kabátjukat a karjukon hordó zsebesek, telefonba zombuló masszák a villamosokon zötykölődve. Lassan esteledik, egyre kevesebb ember van már a járműveken. Néha mintha újra látnék valakit aki nem a saját világában van, mint az az ember pár órával ezelőtt a metróban, de nem. Ő felismert engem. Nem tudom ki lehetett, de ahogy rám nézett, láttam. Tudja ki vagyok. 

A következő pár napot munkával töltöttem, és újra eljött az utazásokkal teli szünidőm, amikor is a hobbimnak hódolhattam. Megfigyeltem, jegyzeteltem, rajzoltam...és próbáltam rájönni, hogy mi az, ami miatt ez most mégse olyan felszabadult mint ezelőtt. Mintha valaki figyelne. Akasztják a hóhért, gondoltam, idáig én figyeltem másokat, és nem volt semmi baj, de most valaki engem figyel és rögtön kényelmetlenül érzem magam emiatt. Lehet hogy az arctalan tömeg ezernyi karaktere közül is többen érezték hasonlóan kellemetlenül magukat, amikor én csináltam velük ugyanezt? Ez más volt. Nem láttam ki lehet, csak éreztem. Amikor pont akkor kapja el valaki a tekintetét amikor odanéztem, talán engem nézett? Az utcán sétálva ki lehet az, aki pár emberrel mögöttem vagy mellettem halad? Hogy nézett ki az az ember ott lenn a föld alatt? Idő előtt abbahagytam a játékomat, és hazaindultam. Egy forgalmas utcára nyílt a bérházam kapuja, nem jött be utánam senki. A liftbe beszállva a magány ijesztő de biztonságos érzése járt át, ahogy az üres folyosón keresztül láttam a távoli bejárati üvegajtót. A záródó liftajtókon át még pont elcsíptem, ahogy egy ismerős alak benyit az előtérbe és elenged egy széles mosolyt felém. Megnyomtam a kettővel fölöttem lévő emelet gombját, és halkan lementem egy emeletet a lépcsőn hogy lássam, ugyanoda megy-e a lift ahol én kiszálltam.  

2024/365/13 Séta

Az utcán szembejövő emberek közül egyik sem nézett rám, de én figyeltem őket. Előrebiccentett fejjel merültek a telefonjaikba, vagy a fülükbe dugott szarjaikon keresztül hallgatták a zenét vagy maguk elé beszéltek azokhoz, akik szintén a füleikben voltak.

2024/365/12 Az utazó

Egész jó hogy van egy történet, amit folytatni lehet. Érdekes belegondolni, belegondolnom. Mintha lenne otthon egy gyerekem. Vagy egy növényem, igen az jobb. Egy növény, aki/ami növöget, fejlődik, és kiszakítja az ablakot, átbújik a redőnyön és az égig meg sem áll, mint a paszuj.

Pár megálló volt csak a célomig. Volt idő, amikor céltalanul lődörögtem a városban, egyik buszról a másikra szálltam, csak hogy ne kelljen az utcán lennem. A járatokon meleg volt. Szó sincs róla hogy hajléktalan lettem volna. Egyszerűen szerettem a folyton változó tömeget. Apró beszédfoszlányokat kaptam el. Érdekes külsejű embereket láttam. Az ablakon kinézve mindig volt valami, amiért megérte felszállnom az adott járatra. Elmerültem ebben a sok apró, érdekes dologban. Volt egy füzetem is, amibe beleírtam, belerajzoltam azokat a dolgokat, eseményeket, amik épp megragadták a figyelmem. Persze ez az életstílus önmagában nem volt túl kifizetődő. Inkább a szabadidőm hasznos eltöltésének nevezném. Olyan munkám volt, amivel kevés idő alatt tudtam sokat keresni. Reggel későn keltem, este későn feküdtem. Nem kötött az, hogy beérjek bárhova is dolgozni. Szabad voltam az ilyen földhöz kötött szemétségektől mint főnök vagy fizetés. Persze nem volt ez mindig így, én is benne voltam a mókuskerékben, karrier, spórolás, aggódás a jövő miatt. Amikor felszálltam nagy ritkán a tömegközlekedés valamelyik járművére, szinte azonnal bezártam magam a telefonom világába, a fülemben szólt a zene, teljesen izolálódtam és alig vártam hogy leszállhassak az emberbűzből. Kocsival jártam dolgozni, saját házam volt, feleségem, terveztük a babát. Így visszagondolva azokra az időkre, a sok stresszre, az értelmetlen hajtásra, szinte sajnálom magam. Lassan megérkeztem a célállomáshoz.

2024/365/11 Az napi történetek kezdete, a metrós ember

0:50 - Hát, a tizedike kimaradt sajnos.

22:25 - Jó, most határoztam el. Mától kezdve egy éven át minden nap le fogok írni egy történetet. Volt már ilyen? Lehet hogy volt már. Vagy...igen. Emlékszem, beleuntam hamar. Hogy lehet minden nap leírni egy történetet? Lehetséges hogy van olyan nap, amikor nem történik semmi érdekes?

Fontosabb az, hogy mi a célom ezzel. Elsőre a szokás kialakítása, az írás kiszorult mostanában az életemből. Minden nap írni, bármiről. Viszont nem akarok ujjgyakorlatokat, vagy napló írást. Persze az is érdekes lehet pár év múlva hogy miket gondoltam, de ezek a gondolatok nagyrészt mind ismétlődő mintázatok körül forognak.

Nos. 

Hmm.

Ez nem is olyan egyszerű.

Volt valaki a metrón. Nem bújtam a telefonomon a sok szarságot, már nem volt kedvem ugyanazt csinálni, mint amit mindenki más csinál a kocsiban. Utazás közben kinéztem az ablakon. Valamelyik megállóban kicsit tovább állt a szerelvény. Ott állt ez a csávó. Faszi. Pali. Fickó. Srác. Tök mindegy. Ott állt a fal mellett, a többi ember csoportosult az ajtóknál, várták hogy kinyíljanak az ajtók hogy felszállhassanak, és a szerelvényben is toporogtak az emberek hogy leszállhassanak a faszba.
Ez az...ember pedig nem izgult. Jobbra nézett, balra nézett, és nem szállt fel a metróra. Vajon mit akarhatott? Nem volt nála telefon, se újság, se semmi. Csak úgy állt ott, teljesen hétköznapi ruhában, nem nézett ki metrós alkalmazottnak, se semmilyen civil szerv emberének. Csak úgy állt ott, a fal mellett, és nem tett mást, csak jobbra és balra nézett, komótosan.
Mintha keresett volna valakit a tekintetével.
Majd miután végre mindenki fel és leszállt a szerelvényből és elindultunk, találkozott a tekintetünk. Meglepet arckifejezés suhant át az arcán, ami vékony mosollyá változott, és egy rövidet biccentett felém. Még láttam, ahogy lazán eltolja magát a faltól, és zsebre dugott kezekkel elindul a kijárat felé.

Vagy mégis egyszerű.      

2024/365/10 kihagyott nap

2024/365/9 megint csak öt perc

 Hihetetlen hogy újra a nap végén fennmaradó öt percet tudom csak írásra szánni. Nem is veszem észre, de a napi teendők...micsoda teendők? A szétesett figyelmem segítségével kifolyik a kezemből az idő. Már csak három perc. Ma lefejeltem egy szagelszívót, kis seb és sok vér. Mára ennyi.

2024/365/8

A próba remekül sikerült, nagyon tetszett, szuper dalokat játszottunk.

Csak az a helyzet, hogy a Taskam felvevőt nem indítottam el...

2024/365/7 Kriptaágy

Hihetetlen hideg van a hálószobában. Pont a sarokban van ez a szoba. Befekszünk a 15 fokos ágyba. A vacsora melegít. Idétlen videókat néz facebook-on a párom, én pedig blogot írok. De inkább olvasok egy kis mangát. A kriptahideg ágyban.

2024/365/6 Valami lent

 Alig öt perc maradt megint a napból. Egy új billentyűzetet koptatok, kellemes kattogások.

Visszatérő probléma hogy elmegy a napom a gép előtt ülve. Mintha ez egy ilyen szent hely lenne, ahol egyetlen dolgom, hogy elmúljon az idő.

Ma megérkezett a Coraline könyv, már nagyon várom. 

Vannak olyan pillanatok, amikor belegondolok hogy a jövőbeli énem miket fog gondolni arról, amiket leírok, ezekről a sok magambabeszélésről.

Sokkal jobban szeretek történeteket olvasni, kitaláltakat leginkább, de legesleginkább a valóság átköltését.

Bár mi is a valóság, bármi is lehet.

2024/365/5 Maci, az óriás snaucer

A lakásban elégett a nulla vezeték, Maci és a párja felmentek a szomszédokhoz mert nagyon ugat, a párja érdeklődő. Bányász történetek a beomló tárnákról kifejtés után. Kutyaséta közben vagyunk, és szorít az idő, mindjárt éjfél.

De ma is írtam valamit.

2024/365/4 Körben táncoló halászlé

 Első szó. Fontos? Ki emlékszik még? Én nem. Talán mama? Vagy antagonisztikus pszeudoinfernum? Valami egyszerű lehetett. Gőgicsélés, majd utánzás, de egy ideig elég volt a gügyögés is.

Utolsó szó? Fontos? Ki emlékszik már? Én nem. Talán Isten? Vagy mama? Valami egyszerű volt. Hörgés, majd halkan utoljáró lehelet, de egy ideig elég volt a gügyögés is.

Na de addig is mi a franc a körben táncoló halászlé, ami a címben is van? Mit akartam ezzel mondani? Két dolgot. A halászlevet, és annak a körbetáncolását. Vagy a hajászlével a kézben körtáncot járni? Miért halászlé? Miért körtánc és nem tangó?

Fura.

Global Vibes 2023 beszámoló

A kecskeméti, számomra kisebb kultikummá nőtt Global Vibes dorombfesztivált Mark Growden nyitotta, a san francisco-i Jaw Harp Choir vezetője ha jól értettem. Rövideket muzsikált különböző dorombokon, és mindegyik dalt külön-külön megnevesített ismerőseinek ajánlotta. Ő is a Hotel Uno-ban szállt meg mint mi, de sajnos későn kapcsoltam amikor szembe jött másnap reggel és nem gratuláltam neki a játékért.

Majd jött Páli Tibor a Terebes zenekarból, és párszor leesett a kalapja ahogy a pedáloknál próbálta állítani az effektjeit az egyéni előadása közben, amiben volt susogás, szinti ritmusok, és alig vártam hogy vége legyen mert bevallom őszintén, nem tetszett. Egyszerűen ő ezekkel az elektronikus kütyükkel az alábbi cikkben leírt zenészek második csoportját gazdagítja, a lelkes amatőrökét. 

A cikkben idézik Catlin Magi-t, mint Artist-ot, és bár ez a szintezés a cikkíró magánvéleményét tükrözi, ha Páli Tibor mégis idetévedne a blogomra a keresőalgoritmusok fura összjátékának hatásából, akkor ajánlom figyelmébe hogy mi az a technikai tudás, amit elérendő célnak állíthat maga elé:

Eme kis kitérő után jött kedvenc zenészem, akit még a váci utcai 1000tea-ban ismertem meg mint felszolgálót ezer évvel ezelőtt, Paizs Miklós. Számomra ő egy nagyon jó dorombjátékos, és szerintem a Belga is addig volt csak jó amíg ő is köztük volt, de amit ezerrel felülír a Korai Öröm.

Utána jött a jól összekovácsolódott Révülés Doromb Trió, akik most is rászolgáltak a nevükre

Majd következett Even Westeng Norvégiából, akinek az elején volt egy kis technikai problémája a dobgépével, de a végére annyira belelkesült hogy még szaltókat is vetett tánc közben.

Utána következett a Ping Pong Harmonix Orchestra Franciaországból, lenyűgöző elektromos tekerőlant kezeléssel, szájdobolással és szakszofonjátékkal, nagyon egyben voltak.

A szabad színpadon egy fehér trikós srác eljátszotta a Saltarellót először furulyán, majd belekezdett dorombbal is, de nem nagyon jött össze neki, így virtuozitásba csapott át. Utána a megszokott torokéneklő srác jött, most sámándob nélkül, és most is meglepődtem mennyire magas hangon beszél és milyen mélyről jövően torokénekel.

Utána a Zoord dübörgött egy jót, bár az elején el lett cseszve a hangosítás, de hamar megoldották.

Végül egy Entrópia Architektúra-szerű produkció jött, a Vatafaka, ami brutalitásával lenyűgözött: a kétméteres óriás ember ököllel veri a műanyag hordókat, majd csörömpöl az asztallal és felmegy az emelvény tetejére hogy ott üsse az olajoshordókat, miközben körben állnak a dobosok, csodálatos volt.

Az este zárása pedig a Korai Elecrtic-é volt, Paizs Miklós dorombjátékával aláfestve

 

2024/365/3 Sok tea

 Érdekes állapot az, amikor elég sok teát iszom, és a figyelmem egyenes arányban nő az összetett mondataim számával. Ami még különösebb, hogy napközben be szokott állni a fejem, és szó szerint nem jutnak eszembe a szavak. Csak megállok a mondat felénél, és nézek magam elé hogy mit

....

Na, szóval kábé ilyen. 

2024/365/2 Curry szagú lány

 Ez a lány nem létezik. Vagy mégis, hogy pontosabb legyek. Egy olyan világban él, ami duplán kitalált. Először is van egy kitalált világ, amit valaki leírt, és benépesített szereplőkkel, ezt nevezhetjük elbeszélésnek, novellának, de a hossza miatt inkább könyvnek. Rövidebb lesz talán, ha azt mondom: ez a lány egy könyvben él. De nem a könyv világában, ahogyan azt az ott élők feltételeznék, hanem egy könyvvilág alatti másik világban, mintha a könyvlakók fenti-pestiek lennének, úgy ő a lenti pest világához tartozik, de nem is erről a városról van szó.

Hanem Neil Gaiman Sosehol Londonjáról.

A lány neve Ajtó, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy képes ajtókat kinyitni. Olyan, mint a Mátrix kulcskészítője. Kis manó feje van, a szüleit megölték, de mégse lett torokhangú betmen belőle. A főhős pedig nem ő, hanem egy felső londoni ... hát, ...hogy is mondjam... férjanyag, akit a karrierista barátnője csak arra tartogatott, hogy betöltse leendő férji szerepét. 

Szerencsére balszerencse éri, mert Ajtó pont előtte vágódik ki egy zárt ajtó mögül a fenti világra, teljesen véresen, űzötten. És Richard, mert ez volt a férjanyag neve, ahelyett hogy pincsikutyaként a barátnője utasítását követné, annak pont az ellenkezőjét teszi, és megmenti a lányt.

Pár kaland és jellemerősítő halálközeli élmény után volt egy jelenet, amiben az író curry szagúnak írja le Ajtót.

És ez annyira szép, hogy a mai írást ezzel be is fejezem.

2024/365/1 Tíz Perc

Új év, új fogadalmak. Sosem voltam a fogadalmak embere. Nem érdekeltek engem az életben soha. Most mégis úgy döntöttem, megöregedtem. Van már egy fogadalmam, ami a nem alkoholizálásról szól, de újévi, az még nem volt. Éppen ezért, miért is ne lehetne? Minden nap írni fogok egy kicsit a blogomba.

Érdekes dolog ez a blog. Amikor minden elindult, még freeblogon toltam. Majd az is megszűnt, és én nem akartam mikroblogot nyitni, vagy vlogot, de teljesen mindegy.

Az írás miatt írni, talán ez a...motiváló erő? Nem, ezt még én se hiszem el, pedig csak magamnak írom.

Hmm. 

Fogadalom, kis szokás. Nem akarok rögtön ezer szavas bejegyzéseket írni ezer napig, az is majd szép lassan össze fog jönni.

Most csak az a a fontos, hogy ebben az évben, minden nap, ha csak egy nagyon kicsit is, de írjak. 

Azért lett tíz perc ennek a bejegyzésnek a címe, mert amikor elkezdtem írni, akkor már csak 10 perc volt éjfélig, és most már csak öt. 

Bogács fürdő, lencsefőzelék, coraline, tewgnap pedig csöcsök out of nowhere by szomjas györgy aka falfúró és kopaszkutya. A roncsflmre már nem volt erőnk. Gyönyörű csillagos az ég itt cserépfalun, ahol a templom előtt már nem a tavalyi finom hurkazsír, hanem szomorú ipari sertézszsír volt a hurkatepsikben. 

Hiába beszélsz mellettem gap, én akkor is be fogom fejezni ezt a bejegyzést, bármennyire is nem bírod a nővéredet.

Holnap már majdnem dolgozni kell.Nem bombázták le budapestet ahogy pár nappal ezelőtt álmodtam.