2024/01/26 Ganga

A réten sétálok, a zakóm hanyagul átvetve a bal vállamon, jobb kezem a mezei virágokat érinti ahogy elhaladok köztük. Végtelen hosszú ez a mező. Visszanézek az alagút felé, de már olyan messze vagyok, hogy csak egy kis fekete foltot látok a domboldalban, a lyukat, amin keresztül kiléptem onnan. Majd eszembe jut, hogy honnan tudom mennyi időt meditáltam ott benn? Arra jutok, hogy egyszerűen csak tudom. A nap nem jár magasan, kellemes kora nyári idő van körülöttem. Nem sietek sehová, és megnézek minden növényt nagyon alaposan. Van úgy, hogy egy fajon belül is annyira különböző lehet két virág, hogy szinte észrevehetetlen a különbség az avatatlan szemlélő számára, az én figyelmemet viszont nem kerülik el a legkisebb részletek sem. Egy idő után feltűnik, hogy a nap csak akkor mozdul meg, amikor én is mozgásban vagyok. Nagyon érdekes jelenség, ami megmagyarázza hogy miként nem lett már éjszaka ebből a sok megállásból és növényfigyelésből. Kipróbálom milyen az, amikor csak megállok, mintha figyelném a szokásosat, de most a rendkívülire koncentrálva. A szél lelassul, majd megáll. A hullámzó rét egy impresszionista olajfestménykény a megdermedt időben. Újra magam alá teszem a zakót, és meditálni kezdek, most csak tíz órán át. Bármi mozgás csak akkor érződik, amikor a szememet mozgatom, de ennyit elég is tudnom. Az előttem lévő kavicsot nézem félig lehunyt szemmel. A többszáz évszázadnyi meditálás meghozta a kellő rutinomat, és tíz óra úgy elrepült, mintha csak vettem volna egy nagyobb sóhajtást. Természetesen a nap még mindig ugyanott volt, de már fújt a szellő ahogy megindultam. Kövessek-e bármilyen irányt? Már nem látszódott a domboldal, minden irányban egészen a horizontig csak a rétet láttam. Se rovarokat, se madarakat nem voltak itt, se másféle állatok. Lassan kezdett besötétedni. Mivel aludnom nem szükséges és amúgy is a nappalt szeretem jobban, ezért elkezdtem tiszta erőből sprintelni, és a nap egy fél óra alatt újra az égen volt. Természetesen a második napon sem találtam semmit a növényeken kívül, bár mintha lassan elkezdtek volna más fajok is megjelenni. 
Sok nap telt el.
Majd az egyik reggel megláttam az eukaliptusz erdőt, és a tenger felé vezető utat.
Besétáltam a kis bokrok közé, ismerős ösvényeken jártam. Ez Alfambras. Direkt nem az óceán felé vettem az irányt, hanem az ugatós kutyák felé, a kis házak közé tartottam, mert valamelyikben ott lesz Ganga Mira, bár már az egész annyira abszurdnak tűnik hogy kezdtem úgy érezni az egész amit itt átélek az nem több egy álomnál...és valamiért ilyenkor átváltok múltidős elbeszélésbe. A fejem fölött elhúz egy repülő, fehér csíkot húzva maga után a magasban. Határozott léptekkel folytatom az utam a hanyagul szétszórt házakból álló tanyák felé.