26. nap Leon

Van egy érdekes elképzelés. Mi van akkor, amikor semmi sincs? Mi marad, amikor minden elveszik? Ki vagy te, amikor semmi sem marad meg abból, aki voltál?

Egy sötét bérházban él. Alapvetően tiszta a lépcsőház, a háziúr megválogatja a bérlőit. Már egy ideje itt lakik, sose csinál nagy ügyet a költözésből. Alig van több cucca, maximum egy cserepes növény, amit ne tudna beletenni az egyetlen bőröndjébe. A boltban már ismerik a hallgatag alakját, mindig ugyanazt veszi: mindennap egy tejet, két háromnaponta pár kiló zöldséget, egy kis konzervhalat, konzerv előfőzött babot, rizst, néha tisztálkodó szereket. Mindig időben fizeti a lakbért, sosincs elmaradása.

Hosszú sétákat szokott tenni a városi parkban, galambokat etet a tó melletti padon ülve, fekete kerek napszemüvegén át nézi a madarakat. Néha összemosolyog egy nála sokkal nagyobb galambkedvelő fekete férfival, akiről annyit megtudott, hogy egy tetőtéri lakásban lakik, és galambokat tenyészt. Ő is szintén hallgatag természetű, de nem annyira; néha a bushido-ból idéz sorokat, amolyan zen bölcsességeket.

Otthon az idejét testedzéssel és olvasással tölti. Hogy miket olvas? Csak semmi komolyat, semmi nehezet. Nem azért, mert finnyás lenne, hanem mert nem értené meg. Sokkal könnyebb egy kalandregénnyel lekötni a figyelmét, mint egy nagy gondolkodó okosságaival. Szereti a rajzfilmeket a tévében. Valahogy sokkal jobban tud azonosulni a rajzolt szereplőkkel, szinte ott van velük, amikor egymást kergetik nagy kalapácsokkal, kinyúlnak egy nagy esés után mint a palacsinta, majd újra épek lesznek egy pukkanás után. Folyton komor képe ilyenkor enyhül csak meg, mosoly szökik a borostás arcára.

Néha meglátogatja a patrónusát, ő amolyan apafigura az életében. Fiatalkorában ő hozta ki az árvaházból, és fogadott fiaként nevelte. Egy éttermet vezet a szomszédos utcában. Meghívja néha egy ebédre, és elbeszélgetnek a munkáról, mert neki dolgozik. Eléggé bizalmas feladatokról van szó, nem láthatja el akárki. A fizetésből ad neki pénzt lakbérre, költőpénzre, a többit félrerakja neki, hogy később tudjon egy saját lakást venni belőle.

Nagyon kimerítőek ezek a munkák. És kiszámíthatatlan, hogy mikor jön újabb. Néha heteken át nincs semmi. Ilyenkor már az olvasás sem segít, se a tévé, de még a nagy séták sem. Barátai nincsenek, akikkel össze tudna futni. Nem vallja be magának, de ilyenkor bizony unatkozik. De bármikor jöhet egy új munka. Vagy egy költözés.

A szomszédjai folyton veszekszenek. Egy alkoholista házaspár három gyerekkel, két lány és egy kisbaba fiú. A kisebbik lány kinn szokott üldögélni a folyosón, és néha cigizik. Még alig lehet tizenhat éves. Egyszer épp akkor jött fel a lépcsőn, kezében a szatyor bevásárlással és a tejjel, amikor kifújta a füstöt. A távolba meredő tekintete, ahogy csak nézte a fehér fodrozódó levegőt egyszerre volt bájos és szomorú. Egy kisgyerek vágyódása az otthonra, és a felnőtt nő első megcsillanása, aki önálló akar lenni. Ahogy észrevette hogy valaki figyeli, gyorsan eltette a cigit, de az ijedtsége rögtön elszállt, amint meglátta hogy ki az.
-Anyuéknak ne szólj, kérlek. az egyik szeme alatt ütésnyom volt.
Ő csak némán biccentett, és benyitott a lakásába.

Meglocsolta a kis növényét az ablakban, főzött magának egy kis rizottót párolt zöldséggel, és miközben a kuktában elkezdett forrni az étel, felülésekkel foglalta el magát. Egyszerre különös zajok kezdtek hallatszani a szomszédból. Ismerős zajok. Dulakodás hangja. Kiabálás. Kinézett a kémlelőnyíláson, egy alattomos külsejű férfi állt a lépcsőház korlátjának támaszkodva, háttal a szomszéd nyitott ajtajának, és figyelt lefelé. Majd lövések hangja. A fickó befutott a lakásba.

Elfordította a kémlelőnyílás fedelét. Sok ilyet látott már. A szomszédja valakinek tartozott, nem fizetett, és most kiverik belőle. De akkor miért lőttek? És ki halt meg? Négy lövés volt. Talán valaki életben maradt, vagy az apa kapta be az összes golyót…de akkor nem lenne ekkora csend.

Kopognak az ajtaján.

A kémlelőnyílásban a kislány remegő alakja áll. Halkan mond valamit. A háta mögött megjelenik az alattomos arcú ember, amint épp tőlük jön ki.
-Engedj be…engedj be…
Nem tudja, mit tegyen…nem akar belefolyni, feltűnést kelteni…de ha nem engedi be, a háta mögötti embernek gyanús lesz a kislány, aki kopogtat egy ajtón, ami nem nyílik ki.

Hirtelen egy éles, rikácsolós férfihang töri meg a csendet: -Ezen a képen öten vannak! Lennie kell még egyvalakinek valahol! Keressétek meg, itt kell lennie valahol, barmok!
Az alattomos arcú figyelmét felkeltette az ajtó előtt álló kislány, de nem láthatta, hogy honnan jött. A lakás felé néz, de valami nem hagyja nyugodni.
-Lennie kell még egy lánynak! Találjátok meg! üvöltötte a hang bentről.
Lassan megindul a kislány felé.
-Engedj be…kérlek…kérlek…
Nem hagyhatja. Nem hagyhatja hogy elkapják. Kinyitja félig az ajtót, belenéz a könnyes szemekbe, és a lapockájánál megtámasztott tenyerével betolja a lakásba. Semmi hirtelen mozdulat. Csak hazajött a kislány. Semmi feltűnő tekintet, bár egy pillanatra keresztezte az aljas emberét.

A zárt ajtó mögött a kislány feszülten nézi a szomszédja kezében tartott hatalmas pisztolyt, amit a bejárati ajtónak nyom, miközben a kémlelőnyíláson át figyeli, merre mozdul az aljas ember feje, aki már az ő ajtajánál jár. Csak áll ott. Be fog csöngetni. És akkor nem tehet úgy, mintha itt sem lakna. De megállította a csengő felé tartó kezét a rikácsoló hang.

-Elég, megvan amiért jöttünk, menjünk innen! Azzal majd később foglalkozunk, ha lesz rá időnk!

Elmentek.

A kislány felengedett a sokkból. Összerogyva sír. A férfi felemeli, és a kanapéhoz viszi. A vállára tesz egy takarót. Hosszú percekig csak az akadozó sírás hallatszik. Majd valami olyan csend, ami sokkal ijesztőbb minden sírásnál. A kislány szemében vad düh fénye kezd el lángolni.
-Láttam a pisztolyod. Taníts meg használni. Meg akarom ölni őket. Mindegyiket.
Erről van szó. Túl sokat látott, francnak vette elő a pisztolyt! Most már nem magyarázkodhat.
-Mindenkit megöltek. A szüleimért nem kár, sosem szerettek. A nővérem is csak magával törődött. Egyedül a kisöcsém, akit sajnálok…a kisöcsém…
Most újra összetört. Újra sírás tépázza a testét. Eltűnt a gyilkos vágy, hogy elemi erővel feltörhessen a fájdalom. Ennek a kislánynak épp most ölték meg a családját. Ez sokkal rosszabban végződött, mint ahogy szokott, a szokásos veréssel. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy eltűntethetné a kislányt, nem kell neki egy kolonc a nyakába, aki felkavarja a megszokott életét, elmondja a rendőrségnek amit látott, és hogy a szomszédja mentette meg akinél volt egy fegyver…rendőrök, házkutatás, a munkájáról való kérdezősködés…ráfogta a síró kislányra a pisztolyt.

És letette. Az asztalra. Elszégyellte magát ettől a gondolattól. És ahogy nézte a síró gyereket, megfogant benne a vágy, hogy segítsen neki. Persze ekkor még nem gondolta, hogy a későbbiekben be fogja avatni a munkájába, de az egy másik történet.