Az emlékek katalógusa 28.nap/1000

Van egy távoli, mégis nagyon közeli hely az elmében. Az enyémben, a tiédben. Ez a hely őrzi az emlékeket, amiket felhalmozunk az életünk folyamán. Mindent. A legkisebb gyufaszál-sercintéstől a legnagyobb felelősségű döntéseinkig. Ezen a helyen az emlékek különböző tapasztalatokhoz kötődve tárolódnak. Vegyük például az illatokat. Sétálsz az utcán, és egy kellemes, édeskés illat megcsapja az orrodat, ami a hajnali órákban már üzemelő péküzemből lebeg feléd. Egy pillanat alatt eszedbe jut az az emlék, amikor egy kakaós csigát kettétörtél, és megosztottad az általánosban a barátoddal/barátnőddel. És az emlék már el is tűnt.

Néha nem ilyen egyértelmű a helyzet. Szerencsés eset, amikor ennyire konkrétan vissza lehet emlékezni egy illatból egy helyzetre, pillanatnyi lelkiállapot kérdése is. Sokkal gyakoribb, hogy nincs meg az emlék, csak az érzés. Például egy melletted elhaladó ember különös illatú parfümje. Édeskés, nagyon kellemes illat. És rögtön megjelenik egy érzés is, ami bevillantana egy képet, de nem tud. Az illat kezd eltűnni az orrodból, minden egyes lélegzetvétellel gyengül. És az emlék is egyre távolodik, mert tudod, hogy nagyon jó emlék volt, mégsem tudod megfogni.

Az illatok észrevétlenül befolyásolják a viselkedésünket. Tetszik ez a többes számú hangvétel, úgyhogy most ez lesz. Általában olyan gyorsan történik a képzettársítás egy adott illathoz, hogy fel se tudjuk fogni. Különböző parfümöt vagy testszagot kibocsátó emberek közelsége rugdalja a hangulati fokmérőnket a negatív vagy a pozitív irányba. Amikor sok különböző emberrel kell foglalkozni naponta, vagy csak együtt utazni velük a buszon, metrón, liftben, akkor sokat segít a mentolos rágó, vagy a cigaretta. Mindkettő elveszi az illatok erejét, nem lesz hatással ránk annyira a külvilág.

Lehet, hogy túlzásnak tűnik, hogy az illatok ennyire befolyásolni tudják a viselkedést. Valójában nem ők, hanem a hozzájuk társított emlékek, és az emlékek értelmezése során kialakult képzetek azok, amik befolyásolnak. Például egy finom, vaniliás füstölő illata szűrődik ki az egyik lakásból, és eszembe jut egy kellemes lakás, vörös falakkal és tükrökkel a falon, rejtett kis zug, titkos és élvezetes dolgok színhelye. És szembe jön velem egy szép lány, teljesen máshogy fogok rá nézni, mintha nem a füstölő, hanem egy pizzafutár motorbűzét lélegeztem volna be.

De tegyük fel, hogy nem ennyire konkrét a képzet. Csak úgy, a tömegben sétálunk. Kilenc, fél tíz, napközben. Munkába siető alkalmazottak. Egy irodaház bejárata előtt haladunk el, ami beszippantja az előttünk sétálókat. Vannak olyanok, akik fél liter illattal a ruhájukon indulnak el, és messziről bűzlenek. Ők kirívó esetek. Ami igazából számít, az a szemből elhaladó másik ember illata, egy gyors szemrevételezéssel felmérjük hogy miben van, milyenek a vonalai, a lába, a haja, mi van a kezében /általában eldobható pohárban utazó kávészerűség/ és hogy milyen kifejezés van az arcán. Persze nem minden embert nézünk meg ennyire, mondjuk csak azt, aki megtetszik valamiért. Ez egész gyorsan történik, és az agyunk már döntött is, hogy az illető szimpatikus-e vagy sem, és ezt az egészet lezárja az az illat, amit a mellettünk való elhaladtában érzünk belőle.

És itt jön a lényeg. Amikor egy másik ember elmegy mellettünk később, talán pár év múlva, lehet hogy oda se figyelünk rá hogy hogy néz ki, mert épp betesszük a zakó belső zsebébe a bérletünket vagy a telefont. Viszont az illata egy pillanat alatt visszahozza annak a nőnek vagy férfinak a képét, akit olyan megnyerőnek, csinosnak, szóval passzolónak találtunk. Ilyenkor utána fordulunk az illetőnek, ha észnél vagyunk. Viszont ha az elménk máshol jár, mint ahol a testünk, ami elég mindennapos ebben a kurva városban, akkor csak megyünk tovább egy olyan érzéssel, amit nem tudunk hová tenni, mert nem konkretizálódott. Előhúzta az elme a katalógusból a kellemes ember képét, de nem tudta megjeleníteni, mert mással foglaltuk le magunkat.

Néha helyszínek, események kódolódnak így, illatok formájában. Csak az velük a baj, hogy illékonyak. Sokszor úgy visszaemlékeznék valamire, amit beindított egy illat, lehet egy lépcsőházban vagyok épp, és rántás szaga érződik az egyik kis bérlakás nyitott konyhaablakából, de az orrom elfárad, és az újraszaglászástól megszokja az illatot, nem tudom már megkülönböztetni a sima levegőtől, és eltűnik az emlék.

Ha rágózunk, vagy cigizünk, a kis szaglósejteket becsapjuk. Egy buborékot építünk magunk köré, ugyanúgy, mint az az ember, aki túllocsolja magát kölnivel, és ezen a buborékon át nem tudnak átjönni az emlékeket kódoló illatok.

De nem csak az illatok szerepelnek a katalógusban, bár ők a leggyorsabbak az emlékek előhívásánál. Néha túl gyorsak is. A másik módszer a többszörös katalógus. Ezt inkább szuperlassúnak nevezném. Előhúzod a keresett eseményt, nevet, helyszínt amire az adott helyzetben vissza szeretnél emlékezni, de nem megy, csak ha egy másik katalógusban is utánanézel.

Például találkozok egy emberrel. Ő rám ismer, én nem ismerem meg. Lehet, csak egyszer találkoztunk, sok ilyen van. De őneki mégis megmaradtam az emlékezetében. Elkezdi mesélni, hogy mit csináltam nála, hogy hol lakik, de sokszor még ez is kevés, hogy visszaemlékezzek rá. Nagyon sok helyen jártam már, idegen emberek lakásaiban, néha már aznap el is felejtem őket, ami azt jelenti, magamtól nem tudok visszaemlékezni rájuk. Viszont ha volt valami jellemzően különleges, ami megragadta a figyelmem, akkor már vissza tudok emlékezni. Ilyen lehet egy hatalmas lovagi páncél a nappali sarkában, egy fa dagasztóteknő a falon, darazsakkal telezsúfolt padlás, gyűjtögető életmódot folytató ember szűk ösvényeken át bejárható szobái, egy vidám kutyus, valami konkrét probléma amit megoldottam nála. De csak úgy, az utcán összefutva nem ugrik be. Természetesen ha többször találkozunk, az emlék is erősebb lesz, nem erről beszélek. Hanem az egyedi esetekről. Amiket amúgy elfelejtek még aznap. Mégis, ha visszamegyek a házhoz, lakáshoz, és felismerek valami egyedit, akkor már az egész ottlétem megelevenedik újból. A térkép, utcanév, vagy az illető neve kevés, nem így működik. Az egész ott töltött időm történetét lezárja valami, ami egyedi az adott helyen. Tudattalanul, semmi agykontroll. És otthagyom nála a katalóguscédulát az adott emlékemhez. Amikor újra találkozunk, először el kell jutnom ehhez az egyedi dologhoz, amit nála láttam. Mindenhol van egyediség, még az olyan helyen is, ahol az ember egy szál fehérre festett szobában élt, fehér kanapéval és üvegasztallal, dísztelen szobában valahol a belvárosban…

Mindenre emlékszünk. És semmit sem felejtünk el, mert ha valamire mégsem emlékszünk úgy ahogy történt, és ez az esetek többségében így van, akkor ott a másik ember, aki velünk együtt, ott és akkor jelen volt. Neki is lesz egy verziója. És a kétfajta emlék egymáshoz kalibrálásából születik meg a múlt újraértelmezése. Mert sok olyan emlékünk van, amikre csak úgy emlékszünk vissza, ha előbb az egyik barátunk belekezd a történetbe, hogy mit csináltunk akkor. És ehhez nem kellett feltétlenül részegnek lennünk. Csak nem tartottuk fontosnak, és hátrasoroltuk a katalógusban, egész hátra, a felejtés felé. Becsüljük hát meg a barátainkat és az ismerőseinket, akikkel együtt élünk át helyzeteket, mert ezáltal ők a mi emlékeink őrzői is lesznek.