41-42-43.nap/1000 gyakorlás

Huh. Egy rövidke kis szünet. És újra itt. A rádiós műsor, amit megállás nélkül sugároz a kalózfrekvencia ezekben az égtől elzárt völgyekben. Soha, senki sem fogja megtudni, merre vagyok, soha senki sem láthatja, mit csinálok, csupán csak a hangom hallatszik. Terjesztem az igét, és a főnevet. Megállás nélkül darálom azokat a híreket, amikre nem vagy kíváncsi, de mégis csak jönnek belőlem. Az ujjaim, mint apró póklábak a hajszálvékony hálón, úgy pörögnek a billentyűzeten. Minden olyan jó. Minden olyan szép. De igazából nem is ez a fontos. Szét kell választani a szart az ételtől A szar embereket a jó emberektől. A holtat az élőtől. De ez sokszor nem ilyen egyszerű. A személyiségtípusok nem állandóak, néha megesik, hogy egyes emberek csak a hét első felében szarok, a többiben meg jó fejek, ahogy megjön nekik a lendület. Igazából kevés olyan dolog van, ami még fontos lehet. De ez nem is fontos. Ez még soknak tűnik Háromezer szó, már megint. Egy újabb hétvége telt el, amikor nem voltam itthon és nem tudtam írni. De írnom kell! Ez olyan lett, mint valami eskü. Igen. Egy szent eskü, amit valami ismeretlen istennek tettem, hogy minden nap írok. méghozzá sokat. És a word az, aki ellenőriz engem. gép szemeivel figyeli a helyesírásom, és néha nem érdekel, mit mond. mert akkor is leírom, amit gondolok.

Hmm. Szokásos állapot, de nem ijedek meg tőle. Újra nincs ihlet, de a gondolatok pörögnek, nincs csend a fejben, a szavak értelmezhetetlen halmaza ott feszül a kisagy előtt, és várja hogy mondatok formájában kikattogjam őket. Lehet az egész folyamat olyan, mint amikor az ember egy jó nagyot kulázik? Nem hinném. Vagyis mégis hinném. Vagy mégsem. Kikké bizonytalan vagyok. AZ a lényeg, hogy most csak úgy jönnek a mondatok. Bemelegítés. Semmi konkrét cél. Semmi konkrét kép, még nem jött elő semmi. Ó nem. És még most sem.

Most sem…

Talán ebben az új bekezdésben, talán itt találom meg az ihletet. Ki tudja. Én nem. Az biztos, hogy amíg szól a Tilosból ezer évvel ezelőtti adás addig nem nagyon tudok gondolkodni. Persze kényelmes lenne így teleírni mind a háromezer szót. De kurvára idegesít. Inkább lekapcsolom.

Na. Lekapcsolt zenével, csak a processzorhűtő és a tápventillátorok sejtelmes búgása vesz körbe. A lámpa megvilágítja a mechanikus billentyűzetet, amit végre rendeltetésének megfelelően használok! Amikor megvettem, azt hittem, majd sokat fogom használni. Hogyha az asztalomon pihen, akkor milyen nagy vágyam lesz írni! Sosem tévedtem nagyobbat. Semmit sem írtam rajta. szó szerint semmit. Itt virított a monitorom előtt, és nem használtam. Mert nem volt cél, nem volt semmi, csak a napi gépezés és a lefekvés. De ez így más. Ez a napi ezer szó. Vagy nem a szavak a lényegek, történet is kéne. Kéne, tudom. De nagyon nem jön! Vagyis ki tudja. Bármi lehet. Vagy akármi. A lényegen nem változtat, az pedig a billentyűk ütemes izgatása. Jó lenne vakon írni, de még nem megy. Nem érdekel. Így is jó.

Szóval akkor kezdjük.

Vagyis nem kezdem. Akármennyire is hangzatosnak indult, mintegy harci kiáltásnak, hogy Kezdjük! elkezdeni mégsem olyan egyszerű. Vagy mégis. Mondtam már, hogy kissé bizonytalan vagyok ma?

Na jó. De most már tényleg.

MI viszi rá az embert, hogy egy embercsempész banda tagja legyen? Talán a környezet. A kis Ibo-nak nem volt valami sok kilátása, hogy normális munkája legyen. Nigéria déli részén élt, ahol annyira azért nem volt rossz a helyzet, de korántsem volt jónak sem nevezhető. A gyerekek egész nap az utcán lófráltak, és a külföldiektől kéregettek, vagy szemetet szedtek a szeméttelepen, különválogatva a fémet és a műanyagot. Rengeteg szemét volt, külföldről is idehozták hajóval az elektronikai hulladékot, monitorokat, pc-ket, hűtőket… külön szakma volt a szeméttelepi válogatóké, nem mindenki volt alkalmas, és még kevesebbet engedtek be maguk közé. Sokat kellett verekednie. Volt egy ember, akik hatalmas autóval, teletömött pénztárcával jelent meg néha, és osztogatott a nagy összegeket bizonyos embereknek. Ibo ismerte őket, a legtöbbjük valamilyen kapcsolatban állt a pénzes fickóval, barátok vagy rokonok. Néha jött csak, havonta, kéthavonta egy napokat, kiosztotta a pénzt, és nem látta egy jó ideig. A többiek azt beszélik, hogy el tudná intézni néhányuknak, hogy kiviszi őket Bécsbe. Ibo már sokat hallott erről a városról, de mivel nem járt iskolába, alig tudta elképzelni, hol is lehet a világban ez a Bécs. Valahol nagyon messze. Ő is el akart jutni oda, és ehhez a legrövidebb út a pénzes emberen keresztül vezetett.

Passz, nem fog meg Ibo története. Elsőre jónak tűnt, de most mégsem az. Nem érzem benne a lendületet. Vagy csak fáradt vagyok? Nem hinném. Az a helyzet, hogy kevés néger történetet ismerek. Sőt, ha jobban belegondolok, alig ismerek valamit a világból. Híradó, internet, mindenféle hitelességű média… melyiknek higgyek? Már feladtam, hogy válogassak. Az egyik fülemen be, a másikon ki. Nem ragadnak meg a történetek, a történelem mint olyan. Pár kósza hír sokkal fontosabb, mint például hogy Ausztráliában eltűnt egy stand, vagy Missouri-ben leszakadt egy erkély és meghalt egy gyalogos. Igen… Nagyon szomorú. De mi van a tömegesen vonuló emberekkel, akik mind Európába tartanak, mintha ott várná őket az Elízium? Ővelük mi lesz? Ki tudja. Senki. Vagy valami lesz velük, vagy valami lesz. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy…

Nem tudom. Talán ennek a napnak most nem lesznek történetei. Csak az a lényeg, hogy ne álljak meg. Folyton írni és írni. Tök mindegy, mit, csak írni. Megint állok. Ennek így nincs sok értelme. De pont ezért jó. Lassan lejön az első ezer szó! Kurva élet, miért nem tudok vakon írni… na nem baj. Francba. Na de akkor sem baj.

Szóval, miről is van szó? Át kell gondolnom. Mit csinálok? Gyakorlok. De mit? Az írást. És nem vakon? Nem. De ezt a lámpát át kell egy kicsit tennem innen, mert nem látom a billentyűket.

Húha. Szóval húha. Basszus, nem megy ez. Úgy érzem, fel akarom adni. Hogy nem fog összejönni ez a napi ezer szó. Ilyet akkor érzek, amikor a könnyebb utat akarnám választani. Amikor jobb lesz ez így, amikor inkább pihenni kéne, ugye? Egy jó kis alvás, hmm! Az lenne az igazi! Vagy nincs igazam? Magamnak beszélek, úgyhogy igazam van. És kész. El kell fogadnom, hogy ez egy kissé monoton dolog. Az írás ihlet nélkül lassú folyamat. Meg főleg akkor, ha nem tudom, mit akarok írni. Csak épp leírom azt, amit a gondolatokból épp előbukkan. Az üres fecsegést. Az ásítást. Lassan tényleg elálmosodok így. Talán ki kéne nyitnom az ablakot. Kipróbálom, hátha.

Sokkal jobb.

Az a lényeg, hogy az ablaknyitást nem szabad túlzásba vinni. Mert bennem volt, hogyha már egyszer ki van nyitva az ablak, akkor miért is ne hunyjak egyet? A lefekvésből pedig nagyon hamar álom lehet. A gép andalító búgása, a távolba síró nő hangja…tényleg sírt valaki a távolban, vagy csak beleképzeltem az álomba? És eltelik hamar két óra a heverészéssel. A dolog meg nem halad, a szavak nem jönnek, és akármennyire is értelmetlennek tűnik, de mégis meg kell csinálni a lemaradást.
Gyakorlásképp.

Érdekes, ahogy ezeket a déli gyümölcsöket eszem, mint ez a kopasz barack itt a kezemben, hogy milyen vastag a héja. És mennyire kemény a húsa. A magról szinte leugrik a gyümölcshús. És viszi magával a magház falát is, védtelenül hagyva a barackmagot. Talán ez direkt van így? Ebből a magból ne legyen elültethető hajtás, ne eresszen sose gyökeret? Talán. Túl sok a talán. És egy barack nem magyarázat semmire.

Nehéz túltenni magam azon, hogy ne úgy nézzek erre, amit most itt művelek, mint színtiszta csacsogásra, fecsegésre. Inkább az utóbbi lesz a nyerő szó. A gondolatok simán, persze kontrolláltan jönnek elő, és nincs, mi útjukat állná. Ilyen erővel akár számolgathatnám a karomon lévő szőrszálakat is, vagy az ujjlenyomataim barázdáit, csak elég erős elhatározás kéne hozzá! De itt nem erről van szó. Itt nincs szó igazából semmiről. Csupán az írásról. A gyakorlásról. Az ígéret teljesítéséről? Igen. Mert volt régebben egy mondásom: -Az ember a saját magának tett ígéretét szegi meg a legkönnyebben. És sokszor történt már ilyen. Most mégsem így lesz. Segítségemre van, hogy egy blogra teszem ki az elkészült írásokat. Így folytonosan van egy visszatérő hogy is mondjam…egy visszatérő érzés, igen, hogy valaki olvassa ezeket, és megjegyzi magában: -Na, ma sem írt semmit. Nem is fog többet. Csak a szája járt! Pedig nem. Ezer napig fogom írni ezt, vagy egymillió szóig. Amelyik előbb jön, az nyer.

Pál lázadó volt. Ellenezte azt, hogy az emberek csak úgy bemennek a boltba, kihozzák a megvásárolt dolgokat, hazaviszik, kibontják, elfogyasztják és a csomagolóanyagot a szemétbe dobják. Olyan értelmetlen volt ez Pál számára, mintha valaki magas matematikai egyenleteket bizonyított volna be neki a nagyelőadóban. Ezért Pál az egyik napon gondolt egy merészet: bement vásárolni a boltba. Levett a polcról ezt-azt. Kávét. Egy csomag borsot, őröltet. Vajat. Mosogatószert. Egy mélyhűtött kilós zöldbabot. Négy lámpakörtét. Fogpiszkálót százas csomagban. Fekete csokoládét. Cipőfűzőt. Egy narancsot. Egy magazint. A kasszánál elkezdte őket felrakni a szalagra, és a kosarát letette ezen szalag elejénél a padlón lévő kosarak közé. A kasszás szép sorban lecsipogta a dolgait, megmérte a megmérendő gyümölcsöket, a számláló kiírta az összeget, és Pál a pénzéért nyúlt, és ezeket mind szépen ki is fizette. Kapott egy műanyag szatyrot is, amibe belepakolta a megvásárolt dolgokat. De nem ment ki a boltból. Hanem visszafordult a kerekes emberbeengedő korlátizéhez, ami mellett ott vannak a kosarak. Levett egyet, beleöntötte a zacskóban elrendezett árukat, és szépen visszament a polcokhoz, ahonnan levette őket, mindegyiket a helyére visszatette, ügyelve rá, hogy a címkék ne fejjel lefelé legyenek, szépen olvashatóan álljon rajtuk a név, hogy aki akarja, könnyen megtalálhassa őket. Majd miután végzett, a szatyrot visszatette a kassza alá, és üres kézzel távozott a boltból.

Hát, akkor tovább. Egy kis történet így beszúrásképp csak feldobta az estét. De folytatni kell, igen, folyamatosan csak menni és menni, meg nem állni, szőni a fecsegést, egész addig, amíg el nem érem az adott mennyiséget. Végül is most nem a minőségre megyek, pedig milyen kár… igen, most csak a mennyiség számít. De ez is lassan jön. Olyan lassan, mint az úszó, aki csak úszik és úszik a part felé, a hullámok folyamatosan az arcába csapnak, már-már azt hiszi, hogy közelebb jöttek azok a fene nagy sziklák, de nem, egy helyben áll a sodrás ellen, nincs igazából haladás, csak annak illúziója. De mégis úszik, ha nem előre, akkor oldalazva, cikkcakkban, de végül partot ér. Csak rohadtul el van fáradva, nem érti hogy minek kellet neki ennyit úsznia, de a végén minden értelmet nyer. Kimászik a vízből, visszatekint a távoli mólóra, ahonnan elindult, és azt mondja magának: -Úgy meginnék egy jó sört.

Hát, hát… megint háttal kezdtem a bekezdést. Nem is tudom. Miről írjak ma? Legyen valami összefüggés? Vagy maradjon ez a téma, ez a fecsegés? Nem rossz. Csak folyton írni kell. De ez így jó. Végül is azért választottam ezt a kifejezési formát, mert könnyen művelhető. Csak ütögetni kell a billentyűket, és ennyi!

A kukából ettek. Két fekete bőrű ember jött oda a két kukához. Az egyik talált egy félig megevett pizzát egy pizzásdobozban, valakik úgy döntöttek, hogy nem kell a hatodik szelet. Túl sok volt. Vagy egyszerűen csak kihűlt. És akkor már nem finom. Inkább kidobták. A két fekete ember közül az, aki megtalálta, a másiknak nyújtotta, hogy szagolja meg, jó-e még. A másik megszagolta, és rábólintott. Elkezdték enni a szeletet. Mindez egy sima jelenet egy belvárosi utcában. A másik helyszín: egy kávézó terasza. Szintén pizzáról van szó. Egy félig megevett pizzáról. Odalép egy háromfős társaságból valaki, akik épp elhaladnak a terasz előtt, és hopp, elkapja a lerágott szeletet, és elkezdi enni, ahogy megy tovább. Én láttam őt. És tudtam, hogy annak a pizzának még van gazdája, csak nem ette meg. Hagyta egy kicsit állni a napon. De az utcán sétáló szegény ember ezt nem tudhatta. Azt hitte, ottmaradt, és már csak a pincérre vár. Ó, mennyi étel várja hogy kidobják. Mennyi kihűlt főétel. Mennyi egynapos péksütemény. Halmokban viszik őket a szemétégetőbe. Amennyi örömöt sugároztak magukból elkészültükkor, annyival nyomorultabban néznek most ki. Kidobva, meg nem vásárolva, a szemétben, elzárva az éhes szegényektől, úton a telep felé. Furcsa világ ez. Pazarló és bűnös világ. A „mindig van több” világa, a „boltok tele vannak” világa, ahol még csak ki se kell tenned a lábad a lakásodból, csak megrendeled neten, mit is akarsz vásárolni, és kihozza neked a Tesco! Csak az ujjaidat és az egeret kell kissé megmozgatnod, hogy ételhez juss. Ja, és persze a bankkártya számod se felejtsd el. Arra szükséged van. Azon van a „pénz”-ed, bár csak virtuálisan. Ott van az életed biztosítéka. Ha elveszik, semmid sem marad. Ingatlan? Elviszi a hitel. Kocsi? Ugyanaz. Feleség? Első héten beadja a válópert. Senki vagy a bankkártyád és a bankszámlád nélkül. Kiközösített személy. Egy szellem. Egy csöves. Egy szabad ember.

Huh, megint eltelt egy óra. Na jó, akkor újra írni. Van egy város, nem messze innen, lehet hogy pont ez az. Állandósult dugók vannak benne. Az emberek beülnek az autóikba, minden reggel, pontosan hétkor. És araszolgatva haladnak egymás után. Van, akinek nagy sportkocsija van. De ő sem tud vele mit kezdeni, csak üldögélni a sorban. Minden ember csak néz ki a fejéből, néhányan hallgatják a rádiót, vagy a gyerekeknek tesznek be egy mese dvd-t, hogy nézhessék a hátsó ülések hátuljába épített képernyőkön. Néha valaki dudál. A kereszteződésekben rendőrök irányítják az autósokat. A lámpák jelzései teljesen feleslegesek. Minden belassul. Az autók pöfögik a füstöt. Az ég szürke. De valamiféle csoda folytán mindenki beér tízre a munkahelyére. Itt minden lakos tízre jár dolgozni. Van persze tömegközlekedés is, de az annyira megbízhatatlan, hogy most is áll a metró, és a pótló busz is itt araszol a sorban. Az utcákon pár sportosabb hangulatú ember sétál. Többen a pótló buszt várják. Néhányan bringára ültek, de őket leparancsolták már évek óta az utakról. A járdán hajtanak, lassan. Mert büntetés jár érte, ha gyorsítani mernek. Minden olyan lassú. És szürke. Ez egy szürke, és lassú város. De tízkor kiürülnek az utak. Vagyis eltűnnek a személyautók. A helyüket taxik és kis furgonok veszik át. Hogy aztán hatkor újra dugó legyen. El kell menni a gyerekekért az oviba, iskolába. Vásárolni kell. Tévézni kell. Mindent kell. Minden unalmasan kellődik. Alig van valami érdekes. Bár ezernyi „érdekes” dolog létezik a városban, a lakók mégis alig élnek vele. Inkább hazamennek, és bezárkóznak. Bebábozódnak kis lakásaikba, nagy házaikba. De a dugók nem voltak mindig itt. A városban régen lehetett közlekedni. Nem volt állandó lassulás. Néha még futottak is emberek, vagy ha nem is futottak, de sétáltak a munkahelyükre, például. Ma már nem. Törvény tiltja a hosszú gyaloglást, hát még a futást! Itt mindenki maradjon csak szépen a fenekén. Nem kellenek ide rendbontók. Mert a rend az olyan szép. Olyan jó. Rendezett. Mindenki kussoljon. Kissé diktatórikus hangvételű városka ez. Egy városállam. Agymosott emberekkel, akiknek az ivóvizébe folyamatosan tompítót kevernek. Akik csak beszállnak reggel a kocsiba, bemennek a munkahelyre, és észre sem veszik , hogy lejárt a munkaidő, úgy kell őket kürtszóval, hajókürtszóval figyelmeztetni! Úgy állnak fel, mintha laza fonálon lógó marionett-babák lennének. Álmosak, megállás nélkül. Ellensúlyozza az állapotukat a folyamatos kávéivás, de alig észrevehetően. A létezésükkel csak úgy léteznek. Egyikőjük sem sejti, hogy a világuk mesterséges, és hogy tudósok figyelik őket éjjel-nappal a mindenhová telepített kamerákon, és a lakók saját kameráin is, például a tévék tetején lévő mozgásszenzorban is van egy beleépítve. Teljes megfigyelés, birkamorál, ilyenek.

És ilyenkor jön az, hogy belekezdek, hogy látom már a végét, hogy csak félezer van hátra. Ez olyan jó. Túl a mélyponton, és csak írni kell, folytatni, amíg nem azt látom, hogy leírtam az adagomat. Mára. Meglehet hogy kissé furcsa ez így. Hogy nincs konkrét történet, nem agyalok azon, mi lesz, és ehhez hasonlók. Egyszerűen csak írok. Vagy nem. De ez már unalmas.

De tudom azt is, hogy a cél előtti utolsó méterek a legnehezebbek. Utolsó méterek? Én még sosem voltam futóversenyen, vagy bármi olyan rendezvényen, ahol átszakítottam volna a célszalagot. Nem. Csak láttam versenyzőket, amint egymást beérve, az utolsó métereken harcolva tépik át a szalagot. Vagy pont a szalag előtt kezdenek el örülni, és egyik ellenfelük pont az örömködésük közben előzi be őket, csúfosan megverve a magát biztos befutónak gondolt társát.

Én is csak méterről méterre haladok. Próbálok nem odafigyelni a számlálóra, sem az órára, sem a helyesírási hibákra. Csak menni, menni előre… de mintha ezt már mondtam volna. Lehet hogy nagyon is ismétlem magam? Ezt az egész szöveget, úgy ahogy van, fogom majd, és beteszem egy szófelhő generátorba. Kíváncsi vagyok, melyik az a szó, amit a legtöbbet használok. De akkor még sokat kell írni. Elég sokat. Valószínűleg a kötőszavak lesznek többségben, de engem nem azok érdekelnek. Hanem a gyakori szavak. Lehet, hogy egy titkos üzenet fog benne lapulni, mint egyfajta feladvány! Ki tudja azt…rajtam kívül szerintem senki, mert ezt csak én képzeltem el így idáig. Úristen. Elfáradtam, de piszkosul. És csak írok, csak írok. Így visszaolvasva nem tűnik majd olyan nagy dolognak, de most, ebben a pillanatban eléggé az. Csak nem akarnak fogyni a számok, még kábé kétszáz szót kell leírni. Uramatyám, kétszáz szó az szinte semmi! De így éjfél után összébfolynak a szemeim. Már vágy az ágy. És én még mindig csak írok itt. A magam által megígért célokat teljesítve. A búgó gép csöndjében. Itt. Ezen a szent helyen. Ebben a szobában, ezen az emeleten. Évek óta csak írok. Megállás nélkül. Az egész napi életem is csak valakinek a gyakorlása, a gondolatok és tettek szintén ennek a titokzatos írónak a tollából, vagy billentyűzetéből valóak. Furcsa ebbe belegondolni. Hogy talán a valóság sokkal furcsább, mint azt mi valaha is el tudnánk képzelni. Ahogy alakul folyamatosan az épp aktuális hangulatunk alapján. Mintha mi teremtenénk a valóságunkat. Kivéve, ha háború van, és a világ alakít téged, menekülésre kényszerít, nem hagy maradni. És akkor menni kell. Az ígéret földje felé, ami a század elején Amerika volt. Most pedig Németország.

Jaj, de jó! Már csak száz. Száz apró kis szó. Kis szösszenetek. Semmiségek. Pillanatok alatt betelő kis mondatok. Semmit sem jelentő szófosásom. Vagy ki tudja? Lehet, hogy valaki meglát ebben egy bizonyos logikát. Én tudom, hogy most félig alszom, és csak az ujjaim írnak. Írjatok csak tovább, és hagyjátok a jövő tudósainak, hogy kibobozzák belőletek az értelmet! Már ha van bennetek. Mert én most azonnal ledőlnék. Fél egy van, kedd éjjel. És még mindig van mit írni. Az utolsó előtti méterek következnek, bár azt nem tudom, mi fáraszthatott ki ennyire. Fogalmam sincs, de nem zavar. Oh. célegyenes. És itt a vége.