Van úgy, hogy egyik nap az ember fia vagy lánya felkel az ágyból, és egyszerűen csak rálép arra az útra, amit...neki rendelt a sors? ...amin járnia kell? ...ami csak rá vár? ...amin már régóta járnia kellett volna ha jobban odafigyelt volna azokra a dolgokra amikkel törődhetett volna inkább?
Talán úgy tudom legjobban, de úgy igazán a legjobban megragadni ezt a bizonyos pillanatot, mármint amikor az ember fia vagy lánya, szóval értitek, Ő csak felkel, és érzi. Még nem tudja. De érzi. Hogy mától kezdve valami megváltozik. A vonat áthaladt a kitérőn, és új vonalon megy tovább, akár tetszik, akár nem.
Nagyon szép és dicséretes, ha az ember megtalálja a helyét. Igen, egy kényelmes, nyugodt, vagy nem annyira nyugodt, de legalább biztos munkában. Minden hónapban megkapja az ugyanannyi fizetését, befizeti a befizetnivalókat, és úgy elvan magában. Még talán egy kicsit félre is tud tenni, ki tudja mire. Szóval elvan, mint hal a vízben. Egy bizonyos ideig. Hogy meddig, az a hal izgágaságától és a külső körülményektől függ. Ha nagyon menni akar, nem fog megmaradni sokáig az álló vízben, és felúszik a sodrást követve. Ilyenkor valami belül beindít benne valamit, és előáll az ellenállhatatlan inger. Most például én simán elképzelem, ha még tovább folytatnám ezt a halas példát, úgy elunnám az egész magyarázatot, hogy hagynám az egész mai adag írást a francba. De valamiért csak nem jut más az eszembe ezeken az istenverte halakon kívül, a jó francba is! És akkor ott van a másik hal. Aki csak úgy elvan. De valami zavarni kezdi. Valamit érez a vízben, amitől nem lesz már olyan jó ott lennie, ahol van. Ő ilyenkor kel útra, külső körülmények miatt. De itt abba is hagyom, az emberek nem pisztrángok vagy amúrok. Nálunk ott van az út, amire lépünk! Ó! Az út! Azt tesszük, ami a legjobb nekünk! Megvalósítjuk az álmainkat, vagyis pont hogy most éljük őket! Istenek vagyunk! Energialények! Csodálatos megtestesülései milliónyi kalpányi karmának, embertestbe született lelkek, az önvaló óceánjából aláhulló cseppek! Kibaszott indigógyerekek vagyunk, sőt, még Isten is csak az elménk találmánya, mert mi többek vagyunk az elménél, mivel semmik vagyunk, többek vagyunk Istennél is! Édesvíz könyvkiadó és Angyalterápia meg Rontáslevétel és Buddhista Átadás, és Szatszangokra járás hogy a Guruk lábánál ülhess, Önismereti tanfolyamok hatvanezerért egy hétvégén, Csakranyitás a szerencsehozó névtelen egyiptomi istenséggel, Aurakalibrálás és Stresszmérés a Szcientológus gépen, öregasszonyok az Őrtornyaikkal, de mit akarok ezzel mondani?
Mit?
Még mindig reggel van. Az ember fia-lánya(szigorúan mondom, mert ezt külön hangsúlyoznom kell:két személy! nem fialánya vagy lányafia, nem. fiú vagy lány. a többin rágódjanak azok, akik ebből élnek)szóval Ő felkel. Valamit álmodott, de nem tudja mit. Mégis, mintha nem ugyanaz lenne a szoba. Sem a szőnyeg az ágy mellett. Persze tisztán látja őket, de mégis. Hogy is mondjam...amikor például nem vagy teljesen magadnál még, mert negyed órán át szereltél valamit guggolva, majd hirtelen felállsz, és a környezet eltávolodik tőled, ahogy kifut a fejedből a vér...ez is olyan. Nincs jelen igazából a környezetében. Felkel, de nincs egészen ott. Megnézi a villanykapcsolót, de nem ő nyúl érte, csak a keze. A mozdulatok automatikusan begyakorolt koreográfia szerint végzik a reggeli megevését, a ruhák felhúzását a testre, a fogak megsikálását, az utcán sétálást, a buszon kapaszkodást, szóval világos, remélem. Nekem már nem világos. igazából csak írok, és nem olvasom vissza amit írok.
Olyan ez, mintha folyton beszélnék, bár nem vagyok a szavak kimondásának embere. Na, hogy hangozna ez élőben, de komolyan, egy vicc. Írni jobb...na de vissza a reggeli felébredéshez.
Ott motoszkál egy érzés. Ma rálépek az útra. Ma beindítom a gépezetet.
És egészen addig, amíg nincs benyomva a gomb, minden megy a maga útján.
És klikk.
És nincs visszaút.
Na jó, valójában. Egy szűk tér, ami egyre szűkül. A reggeli érzés olyan tisztán sütötte be magát a lehúzott redőnyű, ködös és sötétségbe burkolódzó reggeli ablakon, mint egy szentjánosbogárfing. Szinte alig vette észre. Csak sugallat volt. De ennyi pont elég, nem is kell több. Egy apró suttogás elég, hogy a nyugodt életét megkérdőjelezve feladja a meleg fészket, ahová oly biztosan és oly unalmasan kötődött. AZ élet változás, mondja a sok okos, meg tapasztalt fej. De az elme nem szereti a változást, legalábbis alapesetben, túlfűtött tesztoszteron hiányában. Vagy ez általánosítás lenne? Hisz annyi elme van, ahány különböző tulajdonságú ember, látszólag sokfajta, valójában kevés fő fajta, és ezeknek a kombinációi. Talán lehangoló a kép, hogy semmi sem eredeti, a harmónián kívül.
De mi is ez a harmónia?
Ó, nagyon örülök, hogy ráakadtam erre a kis szóra.
A harmónia: amikor az illető, az Ő, megtalálja azt az utat, ami az egyéni izgágaságának és kedvének legmegfelelőbb. Ha ez egy olyan dolog, amit még életében nem próbált, de erős sugallatok érkeztek neki az álmaiból, akkor jobban teszi, ha kipróbálja. Szokás azt mondani, hogy az álmok nem hazudnak. Szerintem ezt hülyeség szó szerint venni. Azokról a dolgokról álmodunk, amik ébrenlét alatt foglalkoztatnak, amik velünk vagy hozzánk kapcsolódva történtek. Újraélése a zavaros helyzeteknek, az ébrenléti problémáknak, egyszemélyes pszichodráma, és minden szereplőt én mozgatok, mégis elfelejtem ezt, és beleélem magam a szerepembe!
Akkor újra a reggel, de utoljára. Őneki volt egy álma, de nem emlékszik rá, csak pár apró, homályos foltra. De ez épp elég, komolyan mondom, épp pont elég arra, hogy megmozdítsa az illetőt egy ébrenléti döntéshelyzet megszületéséhez, amikor neki kell döntenie. Nincs más, aki segíthetne neki. Új út felé kell mennie, ez már biztos. Érzi a hívást kívülről, vagy belülről, az most mindegy. És tudja, hogy itt, ezen a helyen nem maradhat sokáig tovább.
És ekkor felkel az ágyból.
Kinyitja az ablakot.
És otthagyja a szobát.
A munkahelyén már nem érzi lekötve magát. Megízlelte a szabadságot. Hogy csinálhat mást is, mint amit eddig. Hogy mehet más irányba is, mint amit eddig követett. És ettől a szabadságtól megittasodik, vidám lesz. Majd félelem tölti el, és hideg lesz a keze már csak a gondolatára is, hogy mibe is vágott ő most bele.
De maradni már nem tud tovább.
Valami húzza őt, húzza kifelé az életéből egy másik életbe, egy olyan életbe, amitől évekkel ezelőtt felállt volna az összes szőr a hátán pusztán a belegondolástól, hogy milyen is az.
Azt hiszi, hogy ő irányít.
Pedig csak a kéziféknek parancsol, amit idáig tövig behúzott.
Most kezdi elengedni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése