48.nap/1000 A mások saját élete

Az újabb találkozása saját magával elég fagyos légkörben zajlott, végtére is, mikor adódik egy ilyen lehetőség másodjára is az életben?

Másodjára? Dehát mi történt először?

Aznap esett. Már napok óta esett. Szürke volt az ég már hónapok óta, időnkénti esővel tarkítva. Tél derekán járt a naptár, de egy szem hó sem esett. Igazából hideg sem volt, csak latyakos és csúszós. A depresszió szinte a levegőben úszott, barna szmog-ködbe burkolva a nagyváros távoli panelházait, közeli bérkaszárnyáit, régi gyárait, ósdi metróállomását, még a föld alatt is érezhető volt azokon a piros, kemény üveggyapotból kipréselt perontéri székeknél. Az egyik ilyen széken ült Ő. Álmos szemei egy fantasy könyv lapjait olvasták. Nagyon reggel volt még. Eldöntötte, hogy nem fog felszállni addig, amíg nem jön egy viszonylag üres metró. Nem bírta a tömeget, és azt sem, ha nem tudott leülni az olvasáshoz. Hosszú posztókabátjából apró vezeték futott fel a füle mögötti csatlakozóba. Hallglátta az egyik kedvenc számklipjét. És közben egy ósdi, analóg könyvet olvasott. Néha felnézett a közlekedő emberekre, de mindegyiket üres héjaknak látta. Automatáknak, akik elismétlik a megtanult dolgok kombinációit, és ha valami eredeti kombinációra lelnek, akkor a sajátjuknak mondják. A stílusuknak. De semmi újat nem csinálnak. Már egy jó ideje amúgy semmi új sem történt a világban. Semmi olyasmi, amiért lelkesedett volna. A divatok is a régebbi korok divatjainak az újrakombinált utánzatai voltak. Persze nem túl feltűnően, de ha valami már egy éves volt, az már öregnek számított. Minden, de szó szerint minden egy felfokozott cserélődésben volt. És az embereknek ez biztonságot nyújtott, mert mindig volt valami újdonság, amit meg lehetett venni.

Csakhogy valójában semmi sem volt új. Ugyanannak a dolognak az újabb verziója. Más neve. Más formája. Unalmas.

 Ekkor leült maga mellé. Neki is volt a kezében egy könyv, neki is pont olyan volt a ruhája, mint az övé. Az arca is ugyanolyan volt. Annyira meglepődött ettől, hogy védekezni is elfelejtett, amikor az újonnan jövő egy jól irányzott horogütéssel állcsúcson nem vágta. 

Minden elsötétült.

Egy félhomályban úszó, apró helyiségben tért magához. A feje lüktetett, ahogy megpróbálta felemelni a párnáról. Megtapogatta a bekötözött állát. A szoba meglepően halk volt. És rideg. Kinyílt az ajtó, és egy kicsi növésű ápolónő jött be hozzá, az arcát nem lehetett látni a légzőkészüléktől. Próbált valamit mondani, de már érezte is az injekció beáramlását a karján lévő katéter nyílásnál. Az ápolónő egy gyors pillantást vetett rá, és egy fejbólintással nyugtázta, hogy a szer hatni kezdett. Újra belezuhant a sötétségbe.

Nem tudhatta, mennyi ideig volt ott. Lehet, csak pár órát. Vagy napot. De akár éveket is tölthetett. Ott. A sötétség feketeségében, sötétségességes feketeségességében!

Mire magához tért, egy széken ült. A karjai össze voltak kulcsolva maga előtt az asztalon. Tipikus tárgyalópozíció, azzal a különbséggel, hogy ebben a szobában csak ő volt. És nem volt semmi az asztalon. Semmi drámai nem volt ebben a magához térésben. Hasonlított arra, mint amikor álmos fejjel bámulunk ki magunkból, és le akar csuklani a fejünk, majd rögtön visszatérítjük eredeti helyzetébe, és lassan kinyitjuk a szemünk. Nézte az ajtót, türelmesen. Halványzöld színű szoba…mintha egy régi filmben lett volna egy ehhez nagyon hasonló…mindjárt bejön a napszemüveges ügynök, kezében a nagy aktával!

Az ajtó kinyílt.

És ő jött be rajta, legalábbis az arca nagyon hasonlított a sajátjára. Csak sokkal öregebb volt. Hatvan évesnek saccolta. Leült vele szemben.

Amint meglátta, rögtön eszébe jutott a horogütés.
-Te szemét, hogy volt pofád megütni engem! Eltörted az állam, nézd, hogy be van kötve! és végighúzta a kezét az állkapcsán. De nem volt rajta semmi nyoma a gipsznek. Felállt, odament saját magához, hogy megragadja a gallérját. A másik nyugodtan tűrte, egy szót sem szólt.
-Válaszolj már! Vagy megnémultál volna? megrángatta párszor, de a másik csak nézett rá közönyös tekintetével. De ekkor újra nyílt az ajtó.
Egy fehér köpenyes férfi jött be, a jelenetet látva kettejük mellé állt, és határozottan, de nem erőszakosan eltolta őt a másiktól.
-Kérem üljön vissza, fontos dolgokról kell beszélnünk.
-Mégis mire gondol? Először is feljelentést fogok tenni! Kérek egy telefont!
-Sajnálom, de ez teljességgel nonszensz kérés. Saját magát akarja feljelenteni? felelte, miközben helyet foglalt a harmadik széken.

A helyzet kezdett egyre furcsább lenni. Előtte ült saját maga, mellette egy tudós kinézetű fickó, és nem hagyja, hogy azt tegye amit akar.
-Nem kényszeríthet, jogom van telefonálni!
-Ebben teljesen igaza van, és telefonálhat is. De kit is akarna felhívni?
-Maga is süket lenne? Mondtam már, hogy a rendőrséget, hogy feljelentsem ezt az alakot itt előttem! Utána meg hívnék egy taxit, hogy hazavigyen.
-Kedves uram, engedje meg, hogy elmagyarázzam a dolgokat. és egy pisztollyal fejbe lőtte az asztal végében ülő, hallgatag alakot.

A falra spriccelt vér egy pillanat alatt felszívódott a különleges bevonat miatt, az ajtó gyorsan kinyílt, és valakik kihúzták a testet, nem lehetett látni a fejüket.
-Maga megölte, őt! Megölte a hasonmásomat! kiabálta, szorosan tartva az asztal szélét. A vér lüktetni kezdett a fülében, halálfélelme volt.
-Kérem, ne féljen, nem akarom bántani. Önre nagy szükségünk van.
-Miről beszél, megölte, gyilkos… a fal felé kezdett hátrálni.
-Az ön életét az elmúlt harminc évben a hasonmása építette fel. Ön egyszerűen képtelen lett volna véghezvinni azokat a feladatokat, amiket teljesítenie kellett. Kisgyerekkorától kezdve figyeltük önt, és észrevettünk egy blokkot, amin nem lett volna képes átlendülni. Az ön elméje olyan falakat épített, hogy erőszakhoz kellett folyamodnunk.
-Harminc év? Micsoda? Hogyhogy…?
-Igen, ön is együtt öregedett a hasonmásával. Transzállapotban tartottuk ez idő alatt, hogy ráhangolódjon az új életére, ami majd várni fogja. Ön egy elismert matematikus. Békés életet él egy vidéki farmon. Szerető család, feleség és gyerekek veszi önt körbe. Kormányunk számára létfontosságú, hogy visszatért, így végre dolgozhat a probléma valódi megoldásán. A hasonmásának az összes tettét, szokását, szociális kapcsolatát átadtuk önnek mélyhipnózisban. Kérem, most már üljön le. És elnézést a lövésért, még így hangtompítóval is ijesztő.
-Úristen. Ha mindebből csak a fele igaz, akkor itt valami nagy dolog készül. De miért pont én, miért pont engem szemeltek ki?
-Ön a kiválasztott. Legalábbis a legvalószínűbb kiválasztott. De mindez csak éles helyzetben dőlhet el. Erre a beszélgetésre nem fog visszaemlékezni. Amint meghallja az aktiváló szót, ön folytatni fogja a hasonmása életét.
-De miért kellett megölni, mi hiányzik belőle, ami bennem nincs meg, ha hasonmásról beszélünk?
-A szelleme. De most kérem figyeljen jól.
-Várjunk, még szeretnék valamit kérdezni…
-Sarakenos!

Egy világos szobában tért magához. Az ablakból látni lehetett a zöldellő domboldalt. Tavasz volt, enyhe idő. Felkelt az ágyból, és megnyújtóztatta a tagjait. Kiment a konyhába, hogy reggelit készítsen magának és a lányának, aki csak nyárig szokott náluk lenni. A felesége már jóval őelőtte felkelt, és valószínűleg a veteményesben ügyködik. Imádja a kis palántákat gondozni. A konyhapult mögött feltűnik egy kis fej: -Nagypapa! Kaphatok egy kis csokit? ő a nagyobbik lányának a gyereke, tavaszi szünet van az iskolában és addig ők vigyáznak rá. –Persze hogy kaphatsz Mathilda, csak nehogy megint a zsebedben kössön ki mint múltkor! –Juhéé! és már szaladt is ki.

A mindig élénk, örökmozgó Jess gyorsan megette a reggelit az apjával, beszéltek pár szót a következő szörf szezonról, majd ő is útnak eredt. A tányérokat betette a mosogatógépbe, és elégedetten mondta a tükörnek: -Na, lássunk munkához.

A hipnózis tökéletesen működött.