...
..
.
...
..
.
.
..
...
.......hogy mi történt, azt nem tudom. Itt ülök egy széken, egy meglehetősen kellemes hangulatú galéria alatt álló asztalnál, a pc halkan duruzsol, és az utcáról felhallatszik a forgalom hangja. Néha elmegy valami hatalmas jármű, amitől beleremeg az egész födém. Nem emlékszem arra, mit csináltam, hogyan kerültem ide, de az biztos, hogy már régóta írom ezt a blogot, ezt a recuerdo nevűt. Még szakközép alatt kezdtem neki, amint létrehoztam az első mailcímem, és azóta eltelt pár év...igen, jópár év eltelt. Több is, mint tizenöt...talán. Az évek súlytalan kifejezésekként lebegnek a fejem fölött, mint ez a galéria, ennek a súlyát sem én tartom...furcsa.
Sokszor csak mások emlékeiből tudok visszaemlékezni a sajátjaimra...hogy már jártam itt...jártam itt? Mit csináltam? Ja, igen...már emlékszem, ahogy így mondod. Ott volt a tűzhely fölött az a hatalmas bölény trófea, és volt egy szoba, ahol barokk faragványos óriástükör állt...igen, így már beugrik!
De ha nem kezdesz bele a saját emlékeiddel, az enyémek nem jönnek a felszínre.
Lehet, hogy az egész napom csak rutinfeladatokból áll. És semmi sem ragadja meg a figyelmem. Ilyenkor csak úgy csúszik az idő. Összecsúsznak a napok.
Lehet, hogy rám néztél, de nem vettelek észre. Vagy már régóta nem hívtalak, mert olyan, mintha tegnap váltunk volna el. De az már több éve volt. Év? Mi az?
Örülök, ha a mai napra vissza tudok emlékezni.
Vagyis örülnék.
Persze így már beugrik, hiszen van munkám, vannak barátaim, napi rutinjaim a kávéivással például, beugrik hogy ki is vagyok.
De ez csak trükk. Egy kurva nagy trükk, mert pont azokra a dolgokra nem emlékszem, pont azok nem járnak a fejemben, amik elmozdítanának ebből a rutinból.
Az apró irányjelzők. Amik új utakra vezetnének. Ha emlékeznék rájuk. De rögtön elfelejtem őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése