Egy hétköznapi szuperhős 1000 szava naponta, 3. nap

Az első élőlények, akik a régi időkből jelentek meg újra, a bölények voltak. Mintha csak a föld ontaná ki magából a hatalmas, szőrös óriásokat. Nem volt rá semmiféle magyarázat, bár El-Shaman lakosai nem is próbálkoztak a magyarázkodással. Az öreg bölcs M-Jagi véleménye egyszerű volt: -Az Istenek akarata érvényesült, meghallgatásra nyert amit még az idők elején kértünk tőlük!

A bölények elszaporodtak, az el-shamaniak levadásztak belőlük annyit amennyi épp kellett, a fű zöldellt, a sivatag emléke lassan a semmibe veszett. Az emberek és a bölények egymásra voltak utalva, a télnek nevezett hideg hónapokra szőrmebundákat viseltek, hogy védjék magukat az elemektől.

Szép lassan teltek az évek, egyik generáció cseperedett fel a másik után. A vadászat, a vad bölények megszelídítése és a nomád élet vándorlásai voltak a mindennapos feladatok. Senki sem akart semmi mást, lényegében az élet nem volt annyira viszontagságos mint a sivatagi időkben. Kihívásokkal volt néha tele, a nagy tereléseknél, vagy ha hirtelen össze kellett mindent pakolni és továbbállni az ellenséges törzsek támadásai elől...mert persze voltak ellenséges törzsek.

Ez nem valamiféle édenkert volt, idilli állapotokkal, nem.

Nincsenek idilli állapotok idilletlen állapotok nélkül, a békét harc követte, és újra béke, amit megint harc, vándorlás, béke, harc, vándorlás…

És ebbe az elfoglalt világba egyszer csak megszületett Pon. Már kiskorában felfigyeltek rá, hogy inkább gondolkodni szeretett dolgokon, szemlélni a történéseket Csak akkor cselekedett amikor ő akart, nem utánzott senkit, nem vett át szokásokat senkitől. Egyfajta bölcsesség-szerű kisugárzás vette őt körbe, akármennyire tehetetlen kisgyerek is volt. A tekintete messze a távolba meredt, az első szavak amiket megformált szinte a törzs kollektív tudatába égtek bele…

…az őszi ünnepen történt, amikor minden ember összegyűlt a tűznél, nagy húsokat sütöttek, sört ittak és táncoltak az Istenek tiszteletére. Amikor kissé alábbhagyott a zene, a falu bölcse szólalt fel, a selymes fehér szakállú Onf. Szent kiáltásokkal köszönte meg az Isteneknek, hogy megkímélték a törzset a betegségtől, a harcoktól, hogy a gyerekek szépen növekedtek, és kérte áldásukat a következő korszakokra is. Pon szülei társaságában üldögélt a kör azon részén, ami pont a bölccsel szemben volt. A szüleiről nem érdemes semmi érdemlegeset mondanom, egyszerű emberek, akik néha idegenkedve néztek az egyetlen fiukra, mert annyira különbözött tőlük. Ponnak fehér volt a haja, a bőre hófehér, és a szeme rózsaszín. Amikor a bölcs befejezte a beszédét, az elcsendesült törzs minden tagja Pon felé fordult. Egy szó sem hangzott el, hogy tegyék ezt. Mégis, mindenki egyszerre őfelé nézett. Pon kinyitotta a szemét, kihámozta magát anyja ijedt szorításából, és megállt a hatalmas tűz előtt.

-Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófa-virág. Sokat ígér, keveset ad, amit ad, azt keserűn ad.

Ezt mondta, és összeroskadt. A többiek, mintha egy álomból ébredtek volna, egymásra néztek, zavarodottan próbálták felvenni újra az ünnep hangulatát, sokan észre sem vették a földön fekvő Pon-t. A szülei szaladtak hozzá elsőnek, és kivitték a forróságból.

Az esetről soha többet nem beszéltek.

Évek teltek el szép egymásutánban, Pon is beszédesebb lett, már együtt játszott a gyerekekkel, és a fehér haján és albínó szemén kívül semmi sem különböztette meg a többi gyerektől. A gyerekkori aurája teljesen eltűnt. Átlagos nomád gyerek lett.

Az első vadászatán történt meg az újabb fordulópont. A megsebzett bölény vad rúgkapálásai alábbhagytak, az idősebb vadászok odaadták Ponnak a kést, hogy döfje bele a bölény nyakába. Pon szembenézett a vért lélegző állattal, és a nagy, sötét szemekben meglátta AZ-t. Külső szemlélő számára csak pár pillanatig nézett farkasszemet a bölénnyel, Ponnak mégis hosszú, nagyon hosszú időnek tűnt. A sötét szem mélyén a csillagok milliárdjai néztek vissza rá. Ismeretlen világok megannyi lakója, apró kis lények apró kis életeikkel, birodalmak és törzsek, különböző kasztok, háborúk, kínzások, kéjmámoros éjszakák, mindennapi munkáik, foglalatosságaik ismerősként köszöntek vissza rá. Végtelen számú világ, mind a saját törvényeit követve, mégis szereplőiben különbözve az övétől…mintha egy sablonra készültek volna, majd a sablont széttörték és újra összerakták volna hogy egy kicsit másmilyen legyen, de lényegében ugyanolyan maradt…mennyi élet, mennyi öröm, gond, feladat, sors!

Végül a keze átdöfte a bölény nyakát, és a látomásnak vége szakadt.

Pon fejében virágzásnak indult az, amit ma látott. A világok saját életüket kezdték élni. Mozgásba lendült a Mindenség. És ő az egyetlen, aki tud erről.

A napjai egyre szomorúbban teltek. Ezernyi történet keringett a fejében, de nem tudta őket kimondani, a nyelve elfáradt már az elején. Kell lennie egy jobb módszernek!

Onf egyik nap magához hívta az elkedvtelenedett fiút. Kikérdezte a miértjeiről, és Pon szép lassan megnyílt előtte.

-Neked meg kell tanulnod írni. mondta Onf
-Írni? Az meg micsoda, bölcs öreg?
-Egy módszer, amivel a kimondott szavak olyanokhoz is eljutnak, akik nem voltak ott, amikor kimondták őket. Ősi és elfelejtett tudás. Útnak kell indulnod arra, amerről a Nap felkel. A legendák szerint égig érő hegyek fogják az utadat állni. Azoknak a hegyeknek a belsejében, a hideg, fagyos csúcsok között zöldellő völgyek terülnek el. Törzsünkből ott élnek azok, akik nem a vándorlást választották. Ők meg tudnak tanítani az írás művészetére.
-Útra kell kelnem.
-Tudom. Az Istenek kísérjenek utadon, drága Pon.

A következő napokban összegyűjtött mindent, ami a hosszú utazáshoz kell, egy szelíd bölényre felpakolta a sátrat és a ruhákat, szerszámokat. Elbúcsúzott a szüleitől és a barátaitól, és elindult Kelet felé.

-Hát igaz volt mégis a prófécia a fehér hajú fiúról… mondta magában az öreg Onf.