55 perc 15.nap/1000

55 perc

Valójában sokkal több idő állt rendelkezésére, mint amennyit eltervezett magának, vagy csak hitte hogy eltervezte. Adott volt egy igen szűk időtartam. És a cigaretta valahogy máshogy égett. Sokkal rosszabb volt az íze, szinte marta a torkát. De most, hogy elszívta, már bánja, hogy elfogyott. Újat akarna legszívesebben sodorni, de nem lehet. Mert a pillanat elszállt, és ő már nem abban a helyiségben van, abban az időben. Már teljesen máshol van. Valahol.

Amikor előbb azt kezdte elgondolni, hogy milyen kevés ideje maradt, még elviccelődött azon, hogy biztos valami történni fog. Valaminek történnie kell, hogy ne csak ennyi ideje legyen. Itt ül, néz maga elé, és az ötvenöt perc lebeg előtte.

Ötvenöt perc múlva meg fog halni.

Vagyis ez nem a teljes kép. Ötvenöt perc múlva őt teljesen el fogják tűntetni a világból. Nem fog róla semmiféle valós, tárgyi emlék maradni. Ugyanez áll a benyomásokra, a látásból ismerésre is. Rokonok, barátok, ismerősök… mind el fogják felejteni. És aki csak egy pillanatra látta is valaha, még ezt a pillanatot is ki fogják törölni azoknak az emlékezetből. Nem túl bonyolult. Egy kép hiányozni fog a képekkel telezsúfolt emlékfalon, ugyan ki venné észre? A helyére kerül valami más. Mondjuk egy kiscica bájos képe.

De hogy is jutottunk idáig? Vagy ez nem is olyan különös, drámai helyzet, mint aminek gondolnánk?

Rendben, tegyük fel, hogy kivégzés előtt van. Épp most mondták meg neki, hogy nem kap kegyelmet. Várja a hóhérját. És csak néz maga elé…

Vagy az is lehet, hogy egyszerűen lejárt az ideje. Kész, ez egy olyan világ, amiben minden lakó tudja, mennyi van neki hátra még. Az utolsó órákat különválva töltik a társaiktól egy nyugodt helyen, várva az elkerülhetetlent.

De egyik sem magyarázza meg, miért kellene kitörölni az emlékeket róla. Lehet, hogy egy teljesen jelentéktelen kis figura volt a nagy-nagy sakktáblán. Ugyan, mi jelentősége van, hogy emlékeznek-e az egyik leütött parasztra a sok közül? Vagy pont az ellenkezője, népek ura, kegyetlen zsarnok, forradalmár, az ellenállás legendás alakja, pólóarc? Mintha egy pillanat alatt eltűnne Che Guevara emléke, és csak a pólók maradnának meg, és nem tudnák az emberek, miért pont ezt a szakállas, szivaros arcot nyomták rá.

Az igazság viszont az, hogy ez egy természetes beavatás része. Amolyan felnőtté válási ceremónia. Ez egy ilyen hely.

Gobel-t bezárták egy szobába, ahogy elérte az adott életkort, az adott napot és az adott órát a felnőtté válásra. Tudta kiskorától fogva, hogy mindenkinek át kell esnie ezen, valaki már nagyon fiatalon megtapasztalja, sokan egész életükben nem, csak öregkorukban. Gobel középkorú volt, nem annyira fiatal már, de messze sem öreg. Fiatalkorában nem történt meg vele, és azt hitte, még jó sok ideje maradt az öregkorig, amikor meg kell halnia.

Egyik nap kopogtak az ajtaján, és egy hosszú, barna bőrkabátot, bőr cowboy kalapot és bőrcsizmát viselő, minden-bőr-barna-színű ember jelent meg a küszöbén. Az arcát nem láthatta az élesen tűző nap miatt, ami a látogató mögül sütött, jobb kezét nyújtotta Gobel felé, aki viszonozta a kézfogást. Természetesen a kezén is bőrkesztyű volt, és Gobel rögtön érezte, hogy a kesztyűben nem emberi kéz van. Talán műkéz, annyira kemény és mozdulatlan volt.

Nem jött be a lakásba, még a küszöbön átadta a levelet, és elhajtott a kocsiján. A levél hivatalosnak nézett ki. Gobel nyugtalanul forgatta, és előbányászott a konyhai fiókból egy kicsi kést, amivel felbontotta a levelet.
-Gratulálunk uram/hölgyem, Önnek már csak egy napja van hátra az életéből. Kérem, hogy a levél kézhezvételét követő napon legyen otthon, önért küldünk egy autót sofőrrel még a délelőtt folyamán. Üdvözlettel, SKF központ.

Az itteniek úgy rendezik be az életüket, hogy egy ilyen hír minden nap beüthet. Gobel-nek is össze volt készítve egy utazótáskában a ruhája, amit viselni fog a halála napján, és még egy váltás közönséges ruha utazáshoz, konzervek, porlevesek, mintha egy kis túrára menne csupán.

*******

Már több mint fél órája behozták ebbe az üres, kicsi terembe, amiben az összes berendezési tárgy egy faszék volt. A bejárati ajtó olyan jól belesimult a környezetébe, hogy nem lehetett volna megtalálni, nem állt ki belőle kilincs, csak kívül. Ablaka sem volt. És nagyrészt fehér volt az összes fala, kivéve a padlót. Az vérvörös színben pompázott.

A percek csak teltek, bár nem volt semmi időmérő eszköz nála. Egyáltalán nem volt nyugodt, nem tudta úgy várni a végét, mint ahogy azt tanulta. Elkezdett járkálni a szobában. leült az egyik sarokban. A barátai jártak a fejében, a másnapra megbeszélt találkozó a régi arcokkal. A munkahelye is felötlött benne, ahogy egymás után rakosgatják a kiégetett téglákat. Hirtelen megrohamozták az érzelmekkel teli emlékek is, olyanokról, akik nagyon szerették őt, akiknek kedves volt a jelenléte. Most üres lesz az emlékeik között ez a rész.

-Egyáltalán, ki dönti el, hogy kinek mennyi ideje van? És mi van utána? Hová tűnök ÉN? kiabálta maga elé csak úgy, ültében. Persze nem jött válasz. A szoba rendkívül csendes volt.

Újabb hosszú percek teltek el, és még mindig nem történt semmi változás. Hirtelen felébredt benne a remény, hogy talán most jött el a pillanat! Visszaült a székére, és várt. És valóban, egy apró szúrást érzett a bal fülén. Odakapta a kezét, és egy köpőcső töltényt húzott ki a cimpájából. Hogy honnan jött a lövés? Hátrafordult, de nem látott semmit. A falban lennie kell pár kis lőrésnek, amit visszazártak, mert miután meglőtték, keresni kezdte a támadóját, de tudta, hogy ezt nem szabad. Összetette a kezeit, és egy köszönés kíséretében meghajolt.

És meghalt.

Szóval, lényeg a lényeg: itt tényleg meghal az illető. A teste is. De újra feltámad, persze a testével együtt. De már nem itt. A szoba a halál pillanatában dimenziót ugrik, és kinyitja az ajtaját egy lakható világban. Gobel szeme előtt egy vadul burjánzó kert jelent meg. Kilépett az ajtón, és a kert végéből integetett neki egy nagy, keskenyre szabott fehér szakállú öregember. Volt vele egy lány is, fiatal, vidám szemű. Ő is intett neki. Gobel elindult feléjük.
-Tokyo, csak hogy csatlakoztál végre hozzánk, merre mászkáltál? Megint a motorodat bütykölted? Tudod hogy errefelé nincs benzin, legalább egy hétig nem fog erre járni a tartálykocsi! mondta a lány.
Az öregember szúrós szemekkel nézte Gobel-t, akit most Tokyo-nak hívnak. Szúrósan, belelátósan. Majd enyhült a tekintete, és csak halkan bólintott a fiú felé.
-Hoztam nektek jégkrémet! válaszolta a fiú, és meglepetten látta, hogy egy szatyrot cipel a kezében. És emlékezni kezdett az ebben a világban tapasztalt dolgaira. A lány is észrevett valamit Tokyo-n, de addigra már teljesen eltűnt a fiú arcáról a csodálkozás.

-Kaptam egy másik életet, hogy kezdjek vele valamit. Meglátom, mire jutok. gondolta magában Gobel, Tokyo testében, ahogy jégrémezve egymás mellett ültek a veteményeskert egyik padján. Az öregember nem kért jégkrémet. Ő tudja…