A 101. bejegyzés, 10/1000 őrültnő

Minden egyetlen pendítéssel kezdődött. A szimpla, rutinszerű mozdulatból a történelem egyik legvitatottabb helyzete alakult ki. A tenger sötét mélyén.
A kapitány tudott valamit, vagyis inkább csak sejtette. Az ellenség tengeralattjárója közel járt hozzájuk, a hangradar adataiból tisztán látszott. Koromsötét tenger vette őket körül, a tájfun osztályú orosz atomtengeralattjárót. Egy amerikai, dallas osztályú másik tengeralattjáró üldözte őket. Tudták jól az amerikaiak, hogy a szovjet hajó kapitánya át akar állni hozzájuk, adott erre utaló jeleket. És intéztek hozzá egy direkt kérdést. Ramiusz kapitány nem válaszolhatott, csak olyan módon, hogy a hajón lévő elhárítótiszt ne tudhasson róla. Kiadott egy parancsot, hogy szonárral ellenőrizzék a körülöttük lévő vizet. A szonár hanja visszaverődött a dallas-ról. Ilyenkor vagy támadnak, vagy megbújnak. De a kapitány még egyszer kiadta a parancsot, ellenőrizzék újra a távolságot.
-Egyetlen pendítés, Vaszilij. Ellenőrizze a távolságot. Egyetlen pendítéssel.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak emberek, akik nagyon szeretnek ilyen filmeket nézni, mint ezt a  Sean Connery-s 2Vadászat a vörös októberre”   címűt. És fokozva, egyre csak ezt nézik. Hazajönnek, koszosan, és le se fürdenek, hanem rögtön beteszik a filmet /akkoriban még kazettát/ és csak nézik. Minden nap. Újra és újra. Az elejétől a végéig.
Lehet, hogy közben egészen máshol járnak.
Menekülnek a mindennapok elől, vagy csak a lakásban lévő tárgyak elől, mint anyós, feleség, gyerek…
Visszagondolva nem tudom hová tenni ezt az embert. Alig ismertem. Mégis, ez volt a kedvenc filmje. És csak ezt nézte. Vagy lehet, hogy nézett ám többet is, de a kollektív családi emlékezet azokat lefaragta, és meghagyott egy kirívó esetet. A vadászat a vörös októberre-t.

Az is érdekes, hogy ennek az embernek rengeteg történet volt a fejében arról, hogy merre járt aznap ahelyett, hogy hazajött volna. Egyszer kidöntöttek elé egy fát az útonállók az egyik sillag hegyi erdei úton. Másszor arabokkal kellett harcolnia a barátjával a Szabadság hídon, és az arabok övvel verték őket, a barátját meg a Duna fölé ki is lógatták. Máskor beolajozott kezekkel jött haza, hogy azt higgyék róla, autót szerelt. Megint máskor épp üldözte azokat az embereket, akik feltörték a barkaszt, és elvittek belőle pár olyan dolgot, ami pont ahhoz kell, hogy valaki árulhasson sátorral egy piacon.  Vagy olyan is volt, hogy….á, nem tudom. Rengeteg ilyen történet van róla. Én alig emlékszem ezekre, akkor még nagyon kicsi voltam. Abban viszont biztos vagyok, hogy nagyon szerettem hallgatni a történeteit. És ezzel így volt mindenki más is. Olyan beleéléssel tudta előadni ezeket a kitalált sztorikat, hogy el kellett hinni, el akarták hinni azok, akiknek mondta.  Alig látott át rajta valaki.

Mert ő maga is elhitte, amit mond.

Ő volt az apám.

Annyi az egész, hogy egy jó történethez hitre van szükség. Ha elhiszem amit mondok, az igaz lesz számomra, és a másik ember azt fogja látni, hogy igazam van. És valójában igazam van, mert meg vagyok győződve, hogy az a történet, amit kitaláltam, tényleg megtörtént. Legalábbis így kell kimutatni a külvilág felé. És így lesz a hazugságból igazság úgy, hogy továbbra is hazugság marad, csupán a mesélő terjeszti maga körül a tévedést, mert annyira látszik rajta, hogy igaza van…

Nem tudom, mit akarhatott ezzel a sok történettel, vagyis persze tudom, nem akart balhét a csajozásból. Mindig kellett valami fedősztori. Úgy tekintek rájuk, mint arra a sok buborékra, amit a gyerekek egyszerre tudnak fújni ilyen szappanba mártott tollasütő-szerűséggel. A sok buborék a sok történetet jelöli. És mind kipukkant. Apám igazából nem hagyott rám semmi szellemit, hacsak azt nem örököltem meg, hogy én is szeretek történetekkel foglalkozni. Most például küzdök, hogy éjnek idején is meglegyen a napi adag szó…

Lehet hogy most kéne abbahagynom az azon való pörgést, hogy a napi ezer miatt írok csak. És felhagyni a szavak számolgatását a bal alsó sarokban, hogy jaj, mikor érek már a végére. Mert a történetek sínylik meg ezt az egészet. Az a baj, hogy ha agyalással akarom megcsinálni a napi szintet, akkor unalmas szóhalmazok születnek, mint ez is épp most. Elhitettem magammal, hogy fáradt vagyok és csak a kvótámat teljesítem. Ha így lenne, random szavakat is írhatnék egymás mellé: kecske, sör, autófelni, cipőkanál, bétakom, alvázmosás, szívcsakra, Dobogókő, szerelem, alsó rágófog, álmosság, barna bőr, kalapács, adóbevallás…szóval érted.

Nem, alig akar ma menni. Lehet, hogy túl későn kezdtem el. Kilenckor kellett volna, de épp zenéltünk a szobámban pár barátommal… úristen! A végén még tényleg egy szimpla blog BLOG lesz ez is.

Neeem.

Itt valami különösnek kéne történnie. Minden nap valamennyivel különösebb az előzőnél. Egyik nap sok a szívás, míg a következő nap minden rendben van. Annyira unalmas a metrón álló emberek között állni, és nézegetni a seggük fölé érő nadrágú csajokat, a munkába igyekvő ezerszínűen öltözködő szürke embereket, minden olyan megszokott. Ezért már egy jó ideje nem utazom tömegközlekedéssel.

De azért legyen valami történet is.
Shutter Island, az őrjöngő nő a folyosókon kísért. Jellegzetes kiáltásától már előre félnek az ápolók. Vizet és élelmet csak bottal mernek neki adni, amióta letépte egy volt kolléga kezét, aki megpróbált vele barátkozni. Valójában le akart vele feküdni, mint a legtöbb ideggyogyós kezelt női beteggel már megtette, de ebben az esetben az őrült nő csak megjátszotta, hogy bevette a leszedáló szert, és egy pillantás alatt lehántotta éles cápaszerű-fogaival az izmokat az ápoló jobb alkarjáról, amivel előtte elkezdte izgatni a csiklóját. Kevés embert enged magához. AZ egyetlen öröme, ha hangszereket hoznak neki, amiken vadul játszik. Annyira vadul, hogy sokszor már az első használat után újakat kellene venni neki. De nem vesznek. Sok időnek kell eltelnie, mire a központból jön a rendszeres ellenőrzés, és megállapítják, hogy túlságosan ingerszegény  környezetbe zárták, és egyhavi magánzárka azért így is, úgy is nagyon sok. Ilyenkor szabadjára engedik az udvaron, boldogan szaladgál, és megölel minden új rabot. Csak az újakat tudja elkapni, akik még nem ismerik. A régiek tudják, hogy nem szabad hagyniuk, hogy megölelje őket. Ezidáig mindegyik olyan rab szörnyű és bizarr halált halt, aki testi kontaktusba lépett vele. Voltak, akikkel lefeküdt valami félreeső helyen. Azokból a férfiakból égett hamun kívül nem maradt semmi. Egyik nap nem találták a szobájában, lezárták az épületet, és átkutatták a szigetet. Sehol sem bukkantak rá. Páran mégis azt mesélik, hogy szokták látni az elmeosztály folyosóin, és amikor utánaerednek hogy megállítsák, befordul egy sarkon…

És nyoma vész.