A SZubrutin, nyolcadik napi ezres

Az erdőben sétál a barátjával. Olyan dolgokról beszélgetnek, amikről általában nem szoktak az erdőben kiránduló emberek beszélgetni. Az elme rejtelmeiről, a tettek mozgatórugóiról. A különböző lélektani típusokról, az asztrológiai törvényekről. A barátja inkább hallgatja őt, és összefoglalja amiket hallott, példákkal teszi érthetőbbé saját maga és a lány számára is. De nem is ez a fontos.
Egy apró lépést elnézett, és seggre ül. Az esés kizökkenti a gondolataiból.

-Hogy lehet az, hogy eszméletvesztés állapotában rögtön elindul egy film? Mint az a családi jelenet, amit akkor láttam, amikor hirtelen elájultam, és órákig magamon kívül voltam. Egy családi beszélgetés közepébe csöppentem. Lehet hogy valami ünnep lehetett, az összes családtagot ismertem, bár az életem különböző területeiről szedtem össze őket, hogy játsszák el a nagymama, apuka, testvér, rokonság szerepét. Például lehet, hogy az egyik bolti eladó lett a nagynéni, ilyenek. A békés beszélgetést kiabálás halk hangjai, rángatások szakították meg, valaki rángatta a ruhámat egyre erősebben. Amikor kinyitottam a szemem, egy mentőorvos pofozott. Körülöttem homályosan láttam az aggódó arcokat, és a buszvezetőt.

-Azt mondod, hogy a film rögtön elindult?
-Igen, mintha már ment volna folyamatosan, csak arra várva, hogy kikapcsoljon a tudatom.
-Ez akkor olyan lehet, mint a délutáni intenzív álmok, egy jó ebéd után, a kényelmes kanapén?
-Pontosan.

Feláll a korhadt fa roncsaiból, és leporolja magát.

-Két valóság-értelmezés forog bennünk folyamatosan. Az egyik az éber gondolataink összessége. Minden tudatos, logikus, illogikus, vicces-szomorú-semleges-akármilyen gondolatunk. Ahogy látjuk a világot. Törvényszerűen, ok-okozati összefüggésekként. A másik értelmezés az álomban, vagy tudatlan állapotban veszi át az előző helyét, mint amikor az egyik rendező átadja egy időre a másik rendezőnek a filmet.
-Ez a két rendező nagyon hasonlít egymásra, legalábbis az én álmaimban nem szoktak az ébrenléti állapotomtól nagyon eltérő dolgok történni.
-Így igaz, de van egy kis különbség. Elsőre talán nem is annyira észrevehető. Simán elsiklik róla a figyelmünk.
-Mi lenne az?

Gyönyörű bükkerdőn át vezet az útjuk. A fák kérgébe évtizedekkel ezelőtt karcolt nevek kezdőbetűi, szívek nevekkel, évszámok.

-A különbség a szereplőkben van. Az álomban behelyettesíted az ismert szereplőket adott jellemtulajdonságokba. Szabadon dönt a rendező, bárkié lehet a szerep, mert nem a szereplő a lényeg, csak az, hogy a szerepét hogy játssza el. Minden az álomrendező kezében van. Az ébrenlétben ezzel szemben kevés ismert szereplőt látsz. Olyan, mintha nem dönthetne az ébrenléti valóságrendező arról, hogy mit fognak eljátszani a színészei. Úgy tűnik, a szereplők észre sem veszik a rendezőt. Mindegyik a saját életét, az önnön jellemét alakítja. A rendező egyedül érzi magát. Haszontalannak. Nem találja a helyét, nem tudja betölteni a hivatását.
-Oké, akkor ha jól értem, az álomban a "mindenki ismer mindenkit" légköre veszi körbe a rendezőt, és fel is cserélhetik a szerepeiket, az ébrenlétben viszont az összes szereplő autonóm, és a rendező nem hathat rájuk.
-Igen, az ébrenléti állapotban a rendező elfelejti, hogy ő kicsoda, és azt kezdi hinni, hogy ő is csak egy szereplő, egy atom.
-De, gondolom, most jön az a rész, hogy ez nem így van.
-Hát igen. A két valóságértelmezés ugyanolyan. Csak míg az ébrenléti rendezőt kötik a „valóság” racionalitásai, addig az álombeli társát nem, ott szabadon alakíthatja a „valóságot”, úgy ahogy neki tetszik. A nagy becsapás az, hogy éber állapotunkban is ugyanúgy felruházzuk az ismert tulajdonságokkal bármelyik, addig ismeretlen embert. Ébren is játszunk velük.
-Szóval például az előbb itt ment el egy szakállas fiatal gyerek, divatos rövidnadrágban és oldaltáskával mellettünk, és én felemeltem a kezem köszönésképpen, de ő elfordult és én mérges lettem rá…
-Akkor nem arra az emberre, mint önálló személyre lettél mérges, hiszen őt nem ismered, hanem a róla kialakított képre, amiben ő viszonozza kedvesen a köszönésed. Ez volt a képhez kapcsolt elvárásod.
-Elég egyetlen pillantás egy ilyen kép kialakításához. Ott vannak előkészítve a sémák, vagy szuibrutinok, amiket csak rá kell húznom az új emberekre.
-Igen. Valahogy így működik a dolog, csak az álomban ez sokkal nyíltabb, jobban észrevehető.

Egy kis ideig magába mélyed a barátja, mielőtt folytatná.

-Nem értem, miért voltam rá mérges.
-Szerintem a csalódás miatt. Nem felet meg az elvárásodnak, nem azt tette, amit előrevetítettél, hogy tenni fog.
-Rendben, de akkor sem értem, miért csalódásképp értem ezt meg, miért nem meglepődésként, hogy: Jé, nem köszönt vissza, milyen különös!
-Mert egy olyan oldaladat mutatta ő meg, amivel nem vagy kibékülve. Talán kiskorodban ért pár gúnyos, megalázó megjegyzés, mert nem köszöntél a felnőtteknek.  Kialakulhatott benned egy kép, de ez csak feltételezés ne feledd, hogy neked köszönnöd kell a felnőtteknek, mert leszidnak ha nem. Büntetést kapsz érte, ha nem teszed meg. És egy természetes emberi gesztust, mint a köszönés, olyan keretek közé szorították ezáltal, hogy ha viszonzatlan marad, akkor az büntetést érdemel. Zéró tolerancia.
-Igen, legszívesebben elküldtem volna a kurva anyjába.
-De miért? Csak mert nem köszönt? Mert személy szerint neked nem köszönt? Mert mert olyan merész lenni és bunkó, hogy egy olyan embernek mint Te, nem köszönt?
-Jól van, értem.
-A fejedben már ismerős volt, mire közelebb jött. Ráillesztettél a szakállas hipszterekről alkotott sémáidból egyet, és így már barátoddá is fogadtad tudattalanul. És ő, bár a barátod, mégis direkt megsértett azzal, hogy nem köszönt neked! Mi a franc baja lehet velem, gondolhattad.
-Hát, így elmondva ez igen abszurd. De abban a pillanatban nagyon is valós volt bennem a harag. Viszont most már szinte nyom nélkül elszállt.

Tovább sétáltak egy jó ideig szó nélkül az erdőben. Ahogy kiértek, valaki meglátta a kezében a térképet, egy autó megállt, és egy srác kiszállt, hogy útbaigazítást kérjen. Le kellett lombozniuk, mert az úton autóval nem tudott tovább menni a Kőris hegyi kilátóig. Továbbmenve pár méter után egy idősebb pár kért tőlük szintén útbaigazítást. Ők egy közelebbi kilátót kerestek. Miután rajtuk is segítettek, a fiú láthatólag sokkal könnyebben vette már a szakállas srác „tettét”:
-Olyan jó érzés segíteni ezeknek az embereknek, teljesen vissza is tértem a valóságba!
-Mindig is ott voltál.
-Tudom, de azért mégis tök jó hogy így alakult a vége!
-Az álom is így dolgozza fel a napi feszültségeket. Elénk rakja a helyzeteket, amikre nem sikerült megoldás találni az ébrenlétben. És ez a két útbaigazítás sem volt véletlen.
-Úgy érted, bevonzottuk ezeket a helyzeteket?
-Lényegében igen. Ha nem lett volna a kezemben a térkép, talán egyikőjüknek sem jut eszébe, hogy megállítson minket. Ezek az emberek ugyanúgy az életünk szereplői, mint az álombéli társaik, ugyanannyira valóságosaknak tűnnek, mit azok, és ugyanúgy lehet megbocsátani nekik is. Elég egyetlen szereplőt ismerni eléggé mindkét valóságban, hogy tudd alakítani a történeted kedved szerint.
-A rendezőrke gondolsz, ugye?
-Igen. Akik valójában önmagad Vagy.