2024/02/03 Mozi

Kellemes kerti partinak ígérkezett, kényelmesen újraélni mindazt amit anno tizenvalahány vagy háromszázezer éve történt velem. Ott üldögéltem a barátnőm mellett, és az árnyékom is ott ült. Már épp bejött volna a rögtönzött színpadra Akash vagy nem is ő, beöltözve egy második gópinak hogy egy barátságos környezetet hozzanak létre...a  szent asszony, ahogy én hívtam, Ganga, az emlékeim szerint üldögélt valamelyik kényelmes székben...halványulni kezdett a környezet, távol kerültem a barátnőmtől-sosem voltam közel hozzá-, távolodott az enyhe eukaliptuszillat a hőséggel együtt...a valóságom újra szétszakadni látszott. Úgy néz ki, hogy ez már egy teljesen megszokott élménnyé válik számomra. A föld egy piros moziterem-székké változik, a hőséget felváltja a légkondicionált levegő hűvössége, és egy fenti sorban ülök a Mammut 2 egyik termében, a BIDF díjátadóját hallgatom Gappával. Micsoda őrület. Ez is a múlt, ez is már évezredekkel a múltban van, de most mégis annyira életszerűnek tűnik minden. Ahogyan hívják le a rendezőket, adják át a dokumentumfilm díjakat, ahogy lejjebb ott ül Tünde és Gappa, és én itt fenn írom épp ezt egy megörökölt Hp laptopon. Nagyon jó érzés amúgy. Mit akar üzenni nekem ez az emlék, ami jelen pillanatban még a "Jelen" minden jellegzetességét magán viseli? Minden olyan "Most". Tényleg olyan, mintha ez lenne a valóság. De tudom, hogy a dolgok ettől sokkal másabbak. Direkt nem azt mondom hogy bonyolultabbak. Csak ez is már megtörtént. Az "All against odds" rendezőnőjét hallgatom, akinek érzelmekkel teli hangján hallatszik hogy a meghatottsággal küzd. Végül pár semmitmondó mondat után mindenki kap egy-egy percet, hogy elmondhassa a saját semmitmondó semmiségét. Van ezekben a filmekben valami, amitől annyira szomorúak lesznek. Bemutatnak szeleteket abból a világból, amibe nem enged betekintést a fősodorban lévő média. A tömegeknek szóló vattacukor és csokis popcorn filmek világa, a félelemben tartó hírek világa, a sok iszonyat és cuki cicák perverz párosai a hírömlenyben. Ez megy az elfogadott csatornákon. És itt van ez a kicsi fesztivál, vagy még több kis dokumentumfilm fesztivál szerte a világban, agyonhallgatva, támogatások nélkül, pár ember megfeszített munkájának eredményeképpen. A dokumentumfilmeket nem arra találták ki, hogy szórakoztassanak. Az objektívabb, őszintébb hangok nem szépek. Nincs csoki, szirup, vattacukor. 
Amúgy meg nem érdekel. Nem nagyon érdekel semmi. Volt egy kis iraki fiú, Lawand, aki a családjával elmenekült az angliai Derby-be, szuper jól megtanulta a jelnyelvet, és ennek hatására nem toloncolták vissza őket Irakba. De persze volt sok tüntetés is a védelmükben. Megható zene, a diákjáért szorító jelnyelvtanár, és a végén happy end. Ha, teszem fel, ez már mind megtörtént, akkor miért nem hagytam itt a Marcibányi téri művközpontban Gappát, és miért nem mentem haza a zajos csevegésektől menekülve, ahogy régebben is szoktam? Mi az, ami visszatartott, visszafordított? Sokszor történt már meg hasonló. Amikor eljöttem valahonnan, és azt hittem hogy ezzel bármit is befolyásolok. Rá kellett jöjjek, bár sok évről van szó ami időbe ez került, hogy nem nagyon érdekel senkit ha valahol nem vagyok ott. Túl fontosnak tartottam mindig is magam. Most jelenleg itt ülök az egyik márványasztalnál, és csak írok, mert nem tudok jobbat. Szerencsére angolul beszélgetnek mellettem, így nem keveredik össze az írás és a mondandó. Az előbb kijött Gapp, és örült neki hogy visszajöttem. Steven Pressfield mondta az Ellenállásról/Resistance, hogy az egy jó iránytű. Amikor erős, és annak hatására mozdul el valamelyik irányba az ember, akkor pont az ellenkező irány lesz a helyes. Végül is, ez most bejött. Nagyon érdekes arról írni, ami épp most történik. A most mindig érdekes. Benn egy két tagú zenekar játszik régi slágereket, fel"rocky"sítva. 
Ha arra gondolok, hogy ez az egész már lejátszódott egyszer, az ujjaim megállnak. Mintha nem tudnék tovább írni, mégis írok. Automata üzemmód, súlytalan mondatok. Egyetlen szalmaszálba tudok csak kapaszkodni. Hogy ez már megtörtént. Hiába érzem úgy, hogy ez a Most csak most van, és jelenleg történik a múlt egy elképzelt jövőből megszilárdulva, ezek mind csak képzetek, semmi többek. A most sosem létezett. Sem a múlt, sem a jövő. Viszont így mi marad?
Az egyetlen dolog, ami marad, az a szabadon választott nézőpont.
Bármikor mondhatom, hogy ez a Most. Visszamehetek az időben egy elképzelt jelenbe, vagy a jövőben is lehetek szintén jelen. A nézőpontom mindig a jelenem. Abszolút szubjektív. Ugyanúgy, ahogy a rég megtörtént dolgokat újra tudom élni, ugyanúgy el tudom képzelni a még csak formálódó, nem megtörtént dolgokat, amik egyszer csak megtörténtekké válnak.
Visszamegyek a kis színpadhoz, a medencéhez, a fura érzéshez, ami testet öltve, mint valami fekete árnyék, foglal helyet a barátnőm oldalán. Az árnyék átível rajtam, megint azt érzem hogy mit keresek ott. Hirtelen egy székben ülök, milyen meglepő, és maszkban vagyok. Talán 2021 van, és ez egy körúti lakás. Igen. Kicsit előre szaladtam az időben, a múltban. De nem akarok a másikra emlékezni, a szolnoki dilemmára, a feszültségekre. Ott sírtam egy idegen embernek, akinek fizettem ezért, gyóntam, de nem mondtam ki. A lényeget sosem mondtam ki, az még magam előtt is rejtve maradt.
Így jobban belegondolva...van egyáltalán bármi, amit nem mondtam ki, és fontos lenne? Vagy ez csak egy tartogatott, nagy kamu?