SZerelem

Olvasgattam Richard Bach Híd az Örökkévalóságon Át -c. könyvét letöltött formában, és rájöttem arra, hogy egyrészt vontatott, másrészt csak Bach-ról szól, az ő szűrőjén át, senki mást nem ismerünk meg benne, csak őt magát a világával és a gondolataival, meg a sikerével a Sirály után és a lélektársával való agyalását meg egyesüléseit.
Meguntam.
Lélektársam, merre vagy? Ó, lélektársam, hol talállak meg? Te, aki annyi nyőből lehetsz csak részletekként összerakva, itt repkedek a valagnyi pénzemmel keresztül kasul ómerika fölött, de nem talállak! De hiszen te vagy az, akivel annyit sakkoztam, de jó hogy itt vagy, lélektárs, szerelem, fényorgia!

Nincs lélektárs.
Számomra még a szerelem sem jött el, vagy ha el is jött, bizalmatlanul fogadtam.
Nem engedtem senkit közel magamhoz.
Egyedül vagyok.
Te is egyedül vagy.
Amikor együtt vagyunk testileg, akkor is egyedül vagyunk.
Mi oldja fel ezt a pár miliméternyi és egyben millió kilométernyi távolságot köztünk?
Lehet vissza kéne tennem a szerelemre azt a leplet, amit bunkó módon lerántottam róla.
Lehet nem kéne letépkednem a virágszirmokat ahhoz, hogy gyönyörködjek a virágban.
Lehet túlgondolkodok és ezért keveset érzek.

Nem szeretem az ürességet, amikor fáj a lelkem mert azt várom hogy valaki betöltse ezt az űrt!
Szeretem az ürességet, mert rávilágít, hogy nem fogja senki betölteni hogy ne fájjon.
Az üresség forma, a forma üresség.