Furcsa dolog történt ma velem.
Összekevertem két öregasszonyt.
Azt hittem a maira, hogy már találkoztam vele.
Ugyanolyan hangos, katonás, parancsolgató volt a hangja.
Meg a külseje is.
Mint a másiknak.
Szentül meg voltam győződve róla egész a mostani pillanatig, hogy egy személyre gondolok, de ahogy visszanéztem a rendszerben, láttam hogy tényleg ma voltam kinn nála először.
Összevesztem vele, mert ki akarta használni az időmet.
Otthonosan mozogtam a szobában, mert azt hittem, már találkoztunk.
A másik öregasszonynak megoldottam a baját egy automata kereséssel a tévén.
Ennek meg pont növeltem a baját, mert a szerencsétlen még a távirányítót sem tudta kezelni, csak rikácsolt és követelőzött, felemelte a hangját, én úgyszintén, buta szemeivel összeszűkülve nézett engem, tekintete merő rosszallás. Nem úgy működött neki, ahogy eddig, és pánikba esett, hibáztatott, vádaskodott, szerencsétlenkedett a távirányítóval és kikiáltott engem bűnösnek, hogy elrontottam a dolgait.
Én pont az ellenkezőjét mondtam, hogy minden műsor bejön, csak máshol.
De hogy őneki ezt beállította valaki.
Én aztán nem fogom beállítani neki, főleg ilyen cirkusz után.
Újra csak kiabált, hadonászott, majd leült és csendben figyelte ahogy ugrálok a menüben.
Majd megint felállt, és újból kiabált hogy ez nem jó, és hogy nem értek ahhoz amit csinálok.
Aztán hirtelen beláttam az igazságot, megnyugodtam, magamba szálltam.
Ő még mindig a maga kis viharában pörgött.
Rájöttem, hogy igaza van, tényleg nem értek a tévéjéhez.
Rutinból akartam beállítani, jóhiszeműen elindítottam a keresést, de ez a japán szar összekevert mindent.
Beláttam, hogy a probléma egyszerű volt, csak meg kellett volna keresni három hiányzó csatornát, és én azt hittem, hogy megint ugyanannál az öregasszonynál vagyok, akinél szintén egy keresés oldotta meg a gondokat.
Külsőre és belsőre két ugyanolyan személy.
Valószínűleg ha a tévéiket megcserélném, a másik is ugyanígy reagálna erre.
De ez csak feltevés.
Elkezdtem belelátni az agresszív, értetlen életébe, hogy csak azt fogadja el, amit egyszer már kigondolt, és azon nem változtat.
Megmondtam neki amit őszintén gondolok a helyzetről.
És arról, hogy nekem igazából mi is a dolgom.
Ha úgy viselkednék mindenkivel, ahogy ezzel az öregasszonnyal az utolsó percekben a búcsú előtt, egy olyan kép rajzolódna ki rólam, mint aki hajthatatlan, szigorú és nem hagyja magát behúzni a csőbe mindenféle olcsó zsarolásokkal és fenyegetésekkel, az ügyfelektől két méter távolságot tartva csak azt végzi el, ami szabály szerint a dolga, és nem törődik azzal, mit szólnak ehhez azok, akikhez kimegy.
Tudok ilyen is lenni. Így egyszerű lenne az élet.
De kurva unalmas is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése