Ma beléptem egy halott lakásába. Azt mondta a néni, hogy a férje már hat éve meghalt. Hat éve megállt a kis szobakonyhás lakásban az idő. A könyvek sárga halmai a plafonig érnek, sárga újságok és zöldes-penészes falak, az egyetlen ablakot nem lehet kinyitni a halmokba rakott plüsállatoktól és ruháktól.
Egy ágy, minden a masszív dohányzás nyomait viseli, a sárga koszréteget. A konyha is tele van szeméttel, nem rohadó szeméttel, de felesleges kacatokkal, mintha valaki behányta volna azt, amit a lomtalanításon talált, és még jó lehet valamire.
Követtem a nénit a szobába, a tévéje kis képcsöves Orion, nem jön be rajta semmi. Kitámasztom hátul a dugót, és bejönnek az adók. Hosszú percekig próbálgatom a megfelelő helyzetet, a dohos penészszagtól köhögnöm kell, a néni bezárja résnyire az ajtót, mert szégyelli ami itt van, de a férje hat éve meghalt, és a tévét vadonat újonnan vették kilenc éve.
Alátámasztom a kábelt pár könyvvel, újra bejön az adás, valamit legalább visszaadtam neki abból a világból, ami nem létezik, de mégis jó nézni a képernyőt miatta.
A nénire vigyáz valaki, a veje vagy sógora. Nem dob ki semmit, pedig mindent ki kéne dobni már, a szobába szűk ösvényen lehet bejutni, egy kripta vagy inkább egy selyemgubó, amit a sok szemétből sző magának, hiába is várva az átalakulást, férje emlékével a nyakában zuhan egyenesen a penészes feledés mély kútjában.
Megérintettem a hátát a folyosón kifelé, és jót kívánva elbúcsúztam.
Zsebemben százezer forinttal tartottam hazafelé, csövesek kéregettek az Árpád hídnál, cigányasszony gyerekkel egy szóra kért csak, rákacsintottam vagy inkább behunytam fél szemem, és a Lehel téri csarnok oldalában szánalmasan rongyos vénasszony jött velem szemben, ránéztem és üdvözlően felhúztam a szemöldököm, és ő rámmosolygott, majd mentünk tovább.
Mostanra semmi sem maradt abból a pénzből nálam, megadtam a tartozásom és a lakáshoz hozzájárulásom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése