Welcome into the morning

"Így jár az, aki nem mer felnőni érzelmi szempontból. Az utóbbi időben egyre több pasi jelentkezik nálam, mert érzi, hogy valami nem stimmel az életében. Az egyikük egy jó negyvenes, aki már a sokadik párkapcsolatában él. Egyetemi végzettségű ember, aki a munkahelyén azt mutatja, hogy ő a mindenható, és a szakmáját történetesen jól is végzi. „Otthon" azonban már felveszi a papucsot. Van egy fiatalabb felesége, aki pár éve szülte meg a pasi második gyermekét. Az előző tönkrement kapcsolatából van neki még egy. Az a gyerek serdülőkorára már súlyos pszichés gondokkal küszködik, mostanában keres egy szakembert, akihez elmehetne és rendezhetné önmagában a „hiteles apai képet". A pasi is tudja, hogy az előző kapcsolatában súlyos hibákat követett el a következetlenségével, és azzal, hogy gyerekként vállalt gyereket. Ennek ellenére nem tanul a hibákból, és hagyja, hogy az új „párja" úgy ugráltassa, ahogy csak akarja. A felesége azzal takarózik, hogy neki folyamatosan a gyerekkel kell törődnie, ezért „otthon" nem csinál semmit sem a gyerek ellátásán kívül. Nem mosogat, nem főz, hogy legalább meleg kajával várja azt az egész nap dolgozó marhát. A papucsos pasi hazaballag, persze olyan boldogtalan, mint az állat, és már útközben hallja az ukázokat: „Pelenkát, kaját vegyél!" Szorgalmasan lohol a csicska, hazaérve főz, mosogat, vasal, tör, nyel, az arca feszült, megkeseredett, hiányzik róla a mosoly, a barátait, hozzátartozóit elhanyagolja. Már a gyereke is ugráltatja, ő meg csak keménykedik, hogy ezt a kapcsolatot a gyermekével együtt most már nem fogja elszúrni, miközben az előző elszúrt gyerekével szemben meg tele van bűntudattal. Csak bűntudatból szereti ezt a másikat. Ez lenne az önzetlen szeretet mintaképe? Ez egy hitből jövő, mosolygós élet, amit a gyerek is jó szájízzel követhet?" (Csernus: a férfi-c. könyvéből)

Ép ezt olvasom, miközben nézem a piros deuter táskám, a tegnap este megvett két repjegyet, és az előttem álló út már egyre rövidebb.

Sokáig nem akartam elolvasni semmit Csernustól. Lehet ennek is eljött az ideje, mert most jólesik.
Az elmúlt napokban párszor előfordult, hogy éreztem magam. Éreztem a kezem, amint ökölbe szorul csak úgy, egy gondolatomra. Vagy ahogy egy másik gondolatra az arcomon félmosoly jelenik meg. Vagy amikor úgy járok, mintha száz kilós lennék pár pillanatig, elnagyolt léptekkel. Reggel felkelve meglepődtem például, hogy van alkarom, és a lában behajlítva milyen fura szögben áll. Egyre többször érzem azt, hogy a testem és annak kiterjedései tőlem független létezők, mégis olyannyira tudatosult pár mozdulat, hogy azoknak az átírása bizony komoly figyelemmel lehetséges csak.
Ha arról van szó, hogy meg akarok jobban szájharmonikázni, akkor gyakorlás és a profi játékosok technikájának figyelése szükséges részemről, meg az elragadtatás. Amikor csak úgy játszom, mert jól érzem magam. Amikor ott gitározol, énekelsz, én meg követlek vagy te követsz. Mintha eltűnne akkor az összes kétség, az összes agyi fék, és hamisan vagy nem, de szívből játszok.