Hős. Olyan egyszerű szó. Mégis...
Hősnek lenni. Nem egyszerű tett. Mégis...
A hős megment, és a szemedbe néz és te is az ő szemébe.
A hős megment téged, és még több társadat a haláltól, de ő meghal, sosem találkozol vele.
Berohanok a füsttel teli lépcsőházba hogy kihozzam az idős nagymamát, akit a mentők nem tudnak újraéleszteni. A társam az unokát cipeli. Körben mindenhol lángok, füst, mi mégis...
Elrántom a kormányt az úton átfutó gyalogos elől, egy pillanatra átfut a fejemen hogy ha nem figyeltem volna, mégis...
Lenézek a kötél végén lévő hánykolódó mentőhajóra, mellettem a kosár amibe majd beletesszük a búvárokkal a tengerészeket.
Ülök a szobában, és kikapcsolom a gépet, nem kapcsolom be a játékot, kikapcsolom a telefonon a netet, nem hívok fel senkit, csak ülök. Egy hosszú beszélgetésen vagyok túl, remélem a másikban elindul valami és átlátja ő is hogy ne féljen, hanem tegye meg, lépje meg!
Fehér bőr, forróság, gyógytea az üvegben, szoros ölelés, a gondolataim csaponganak de a pillanatban nem érnek utól. Segíteni azzal a másiknak, hogy vagyok. Segíteni magamnak azzal, hogy tudatosítom hogy abban a pillanatban Vagyok.
Nincs elmúlt pillanat.
Csak a pillanat Van.
Nincs jövőbeli pillanat.
Lehet hogy ez az utolsó pillanat!
Minek félni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése