Persze még itt is felteheti magának a kérdést az, aki ezt épp most olvassa: az író nem bújik-e újból egy szereplője bőrébe, hogy csak úgy tűnjön, hogy ténylegesen róla, mint élő emberről fog szólni ez a történet?
Talán. Talán ez a helyzet. Egy kis alászállás: amit itt olvasnak, az olyan, mintha "Én" mondanám, élő szavak, szinte hallani lehet az akcentust, vagy a hangszín rezgését. Ez mindenkinél más. Ön vagy Te vagy Ő teljesen más hangon hallja azt, amit itt mondok.
És itt jön a csavar: én nem a saját hangomon hallom ezeket a szavakat. Nekem, mint a blog írójának, jelen pillanatban nincs hangom magam előtt. A szavak, mint képek leírt megnyilvánulásai; csak úgy megjelennek a "semmi"-ből, kattog a billentyű, és már ott figyelnek a monitoron, egyik sort alkotva a másik után.
És mégis van hangom. Nekem, aki itt, ebben a pillanatban, mint narrátor, születek meg. Én különbözök a blog írójától, mégis, létem teljes egészében őtőle függ. Lehet, hogy Lapsang meggondolja magát a következő percben, és abbahagyja az írást, mert épp megunta az egészet. Vagy csak megáll. És vár. És nem történik semmi. Sokáig.
Ő, mármint Lapsang, most nem más, mint egy segéd. Segít nekem, hogy elmondhassak egy történetet. Egy történetet egy emberről, aki elfelejtette önmagát. Az én történetemet.
És most szünet :/
***********
Visszajöttem a hóesésben való sétáról Gapével, nézzem hát, mi az első feladat. Kezdő írók kézikönyve-Alexander Steele-től: AZ OLVASÓN A SOR!
„Samnek fogalma sem volt róla, hogy csodás égi jelnek vagy baljós ómennek tartsa, amit látott, de tudta...” – legyen ez a kezdőmondat. Folytassa szabadon a történetet, írjon le mindent, ami csak eszébe jut. Írjon legalább öt percig, vagy addig, amíg bírja szusszal.
A végeredményt nem kell megmutatnia senkinek: nyugodtan hangozhat akár kínaiul is.
A lényeg az, hogy érezze, milyen szabadon írni.
Na, akkor már van neved. Te leszel Sam.
Sam vagyok. Fogalmam sincs róla, hogy most csodás égi jelnek, vagy baljós ómennek tartsam, amit láttam, de tudom....tudom hogy amit láttam, az nem lehetett pusztán a képzeletem szüleménye. Hiszen itt emelkedett fel a szemem láttára a csatornafedél, és egy hosszú, barna ballonkabátos, göndörhajú úr egy basset hounddal a póráza végén, szóval egyszerűen csak kimászott a föld alól. A másodperc tört része alatt. Mintha akadozott volna a felvétel egy régi némafilmen, és a következő képkockák a megfordulást kihagyták volna, mert minden átmenet nélkül már előttem is állt, szivarját szorongatva, és üvegszemével zavaróan vizslatva...vizslatott engem.
-Maga ismerős nekem. Maga Columbo hadnagy! szólt az alak.
-Már ne is haragudjon, de én nem vagyok se hadnagy, se Columbo, vagy ki, Sam a nevem.
Az idegent láthatóan meglepte a válaszom, mivel nem erre számított. Vagy lehet, hogy meg se lepődött, mert csak elmosolyodott, és ki akart menni egy képzeletbeli ajtón, majd visszafordult, és ezt mondta: -Tudom hogy maga ölte meg, és be is fogom bizonyítani. majd egy szempillantás alatt eltűnt a kutyájával együtt.
-Hülyébben már nem is kezdődhetne a nap! és folytattam az utam tovább, jobb kezemben tartva a véres ruhákat rejtő zsákot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése