Épp a Boo de Pielagos utáni Pas folyó partján ülök, a hídon átzúduló autópálya hangja és az előttem széthagyott négy sonkás zacskó társaságában. Egyetlen zarándokot sem láttam egész nap, talán korábban indultak el, mert én még megettem a hostel bőséges reggelijét: egy szelet fehér kenyeret vajas lekvárral. A vízparton kellemes szellő fúj, a magammal hozott spanyol útiszótár nagyrészét az előbb dobtam a nádasba, csak a 100 legszükségesebb szófordulatot és a rövid párbeszédeket hagytam meg. Kárognak a varjak, széklet szaga száll, az elmém csendes, a lábaim szellőznek.
Egy rendkívül hosszúnak tűnő szakasz következett egy párban futó csővezeték mellett Requejada-ig. A könyv szerint ez a leghosszabb szakasza az északi útnak, de én kb 35 km-t tettem meg a 41-ből.. Elsőre pont elég is volt.
Ezen a képen van a szállás, amibe a szemközt lévő Bar el Puerto bárban lehet bejelentkezni a csaposnőnél, aki nem akarta elhinni hogy magyar vagyok. Kacérkodott, én meg rákacsintottam, olyan volt mintha valami darab szereplői lettünk volna, erre mondott valamit a pultnál ülőknek, azok meg rám néztek és kacagtak egy jót. Vicces volt, mert semmit sem értettem, de éreztem hogy nem gúnyolódnak. Jóleső fáradság töltött el, vettem a boltban kenyeret és kéksajtot, sonkát, sört vacsorára., másnapra meg almát és banánt, egy-egy darabot. Az egy utcás falun áthaladó autókból néha dudálnak a teraszon ülő nagyhangú embernek. Hírt akartam adni magamról az otthoniaknak, de a telefon csak kártyával működött. Végigmentem az úton, benéztem még két bárba is, de nem volt pénzzel működő telefon. Mire visszaértem, bezárva találtam a boltot.
A szálláson öten voltunk, az egyik nő, Odette, meghallotta hogy honnan jöttem, és megörült hogy ismerem a Margit szigetet, mert a könyv amit épp olvas valahogyan kapcsolódik ahhoz a helyszínhez, sztálini idők. A címe: Sombre Dimanche/Szomorú Vasárnap Alice Zeniter-től
Lefekvés előtt még naplóírás és lapsang tea.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése