"Amikor a strandon vagy, és rendelsz valamit a büféből, kapsz egy csipogót. Régen a pincérek kiáltozták hogy kész van ez meg az. Most a csipogód szól hogy mehetsz a kajádért."
Egyszer elhoztam egy ilyen csipogót, véletlenül, mert mennem kellett valami fontos dolog miatt, már nem emlékszem mi volt az. Sok éven keresztül lapult a táskámban, mire újra útra keltem és a pakolás közben észrevettem. Kezemben tartottam a kis fekete tárgyat, ami formailag egy kisebbfajta távirányítóra hasonlított. Eszembe jutott az a balatoni strand. Azóta teljesen kiszáradt a tó, és az összes strand bezárt. Hirtelen ötlettől vezérelve megváltoztattam a tervezett útvonalamat, és eldöntöttem: útba ejtem Örvényest.
A strand bejárata mellett a néptelen parkolóban leállítom a páncélozott terepjárómat. A testérzékelős kameráim nem jeleznek veszélyt, a hely teljesen kihalt.
A bejárattól balra volt a büfé. Minden száraz és kopár. A nagy fűzfák kaszáspóklábú csontvázakként álldogállnak, egy random western film díszleteinek is beillenének a poros ablakú épülettel együtt. Minden asztal és szék a teraszon áll, pont úgy mint régen. A jégkrémes hűtőben darazsak vertek tanyát, de minden érintetlen, fosztogatásnak itt se látom nyomát. Pokoli forróság van. A Dűne regénye ihlette ruhám tökéletesen ellátja feladatát, véd a hőségtől és visszaforgatja a szervezetemből távozó vizet. Szívok egy korty tisztított vizet a tasakomból a szájamig tartó vêkony csőből. Az ég szürkésfehér színű az állandó porviharoktól. Kisétálok a stéghez, a fémszerkezetről legörbültek a megperzselődött hajópadlók, nem is tudok rámenni. A parton barna és hamuszínű a föld, a vízibiciklik a kiszáradt tó sakktáblaszerűen felpattogzott alján vesztegelnek. Sivatagot látok, amerre nézek.
Visszaindulok a terepjárómhoz hogy folytassam az utamat; energiacellákat viszek eldugott kutatóállomásokra. Egy-egy ilyen cella harminc évre elegendő energiát biztosít az állomásokat üzemeltető robotoknak. Kíváncsiságból ránézek a sajátomra, a jobb karomon lévő kijelzőn megjelenik a 12 évnyi üzemidő, van még 18 évem a következő cseréig. valami nem stimmel
A büfé előtt elsétálva valami csipogó hangra leszek figyelmes. Leveszem a hátitáskámat, és a felső zsebében ott találom a kis szerkezetet ami félreérthetetlenül a tudtomra adja hogy kész a rendelésem. A pult felé fordulok, és ott van a rántott hekkem sült hasábbal és egy korsó sörrel. Csak állok és nézem a valószínűtlen jelenetet. A látómezőm jobb felső sarkába kivetített veszély jelző nem jelez semmit. Nem érzékelhető sem emberi, sem robot jelenlét. Közelebb lépek a pulthoz, a tálcámat amin az ételek vannak, mintha valami kékes derengés venné körül. Minden poros, csak a rendelésem nem. Lassan a tálca felé nyúlok, és megérintem...................................
-Na, csakhogy megkaptad te is, gyere ott ülünk a többiekkel! mondja egy ismerős hang, miközben megveregeti a vállam. Mit tehetnék? A rendelésemet elozom, és jóízűen elfogyasztom a barátaimmal -akiket már egyszer mind elveszítettem egy párhuzamos dimenizóban- és csak gyönyörködöm a szép tájban.
Valami nem sti m m el.
Az emlékek kompromittálódtak. B e ugra nak képe k meg nem t örté nt helyzet ekb ől. Beh úz ódok az árn yékba...emlék e kkkk....lerogy o kk a ppult mell éé....
A sörpadon megszólal a csipogóm. Felállok hogy a pulthoz menjek. Körülöttem a Balatonra látogató emberek ebéd utáni ejtőzésben vannak, a strandtörülközőiken fekszenek, cigiznek a távolban, sör és újság, gyerekek szaladgálnak és sírnak. Borzasztó meleg van, azt mondják már ilyen lesz az összes nyár. Visszaviszem a tálcán a hekkemet a sült krumplival, és akkor kapok észbe hogy mekkora felelőtlenséget csináltam, mert magára hagytam a telefonom. Pedig egy fontos hívást várok...a telefon már nincs ott. Lecsapom a tálcát az asztalra, és körbenézek, de kit keresek? Bárki elvihette! A lábaimból elmegy az erő, mindenem abban a kis fekete, lapos tárgyban van...azzal nyitom a kocsit, az a pénzem, az igazol engem...kinek kellhet? Senki sem tudja rajtam kívül használni. Lerogyok a sörpadra, és meglátom leesve a fűben. Nagyon megörülök neki, de rögtön észreveszem a változást. Nem tudom bekapcsolni. A kijelzője teljesen karcos, mintha valaki az aszfalton rugdosta volna. A hátsó borítása is teljesen elkopott., kissé púpos, mintha lenne a védőtok alatt valami. Leveszem hogy mögé nézzek. Egy összehajtott papír van ott, egyértelmű hogy az én írásom, de nem emlékszem rá hogy bármit is oda rejtettem volna...elkezdem olvasni a szöveget, és egyre hidegebb lesz körülöttem. A kezemben tartott lap egyre áttetszőbbé válik, a barna karjaimra szürke terepmintás szkafander kerül, a kezeimre pedig fekete kesztyűk...
Újra az árnyékos pultnál vagyok, magam elé tartott kesztyűim a semmit fogják, a szkafander kellemes hűvöse megnyugtat. Lassan leengedem magam mellé a kezeimet. Most nem mozdulhatok. Az implantátumom használatához nem kell megmozdulnom, elindítok egy öndiagnosztikát. Minden rendben működik. Viszont öt perc kiesett a naplófáljomból. Nincsenek képek, nem rögzült semmi adat. Hitetlenkedve futom át újból a teszteket. Hiszen emlékszem hogy valami zavart éreztem...hogyhogy nincs semmi nyoma? Lassan felállok, és újra látom magam előtt a sörpadot. Hallucináció? Csak a sörpad látszik, mint egy zöld színű kivágás a sárga homokszínű háttérből. Ott van az asztalon a telefonom. Egy fontos hívást várok...igen. Felé nyúlok és gyenge bizsergést érzek, felkészülök rá hogy továbbszalad a kezem, de szilárdat érek, megmarkolom a készüléket. Ahogy felveszem a kezembe, már csörög is.
-Halló? teszem a szkafanderem fülnyílásához a rég elfelejtett technikát.
-Üdvözlöm. Kérem ne távolodjon el a sörpadtól, mert megszakad az összeköttetés.
-...ezt csak képzelem megint...
-Nem, ezt most nem képzeli. Ha gondolja, futtasson le egy gyors tesztet.
A telefont még mindig a fülemhez tartva lefuttatok egy reality check-et, valóban ébren vagyok. A teszt szerint. Lehet hogy egy nagyon valóságos álom? Vagy nagyon súlyos programhiba...csak úgy deríthetem ki ha tovább beszélgetünk.
-Mit akar tőlem? Nem valószínű hogy ön ugyanaz az ember, akinek a hívását X évvel ezelőtt az örvényesi strandon vártam.
-Ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem áll módomban-jelenleg. Kérem üljön le a padra, úgy kényelmesebb a beszélgetés.
-Honnan tudja hogy állok...?
Lassan leguggolok a padhoz, és az is megtart. Leteszem a könyököm a sörpadra, az is szilárd. Felsőtestemmel teljesen benne vagyok a zöldellő kivágásban, körbe is tudok nézni. Emberek elmosódott alakjait látom egy-egy mozdulatukba merevedve, valaki épp lépni akar, valaki más pedig egy labdát akar elütni a levegőben, de a labda csak áll...
-Most hogy kényelembe helyezkedett és körbenézett, biztosra veszem hogy kissé meglepődött a látványon. Az előbbi sivár, napégette világ most milyen üde zöld, ugye?
-Igen, az. Különös hely, mert nem működnek az érzékelőim, itt ülök ezen a padon de a rendszereim szerint ezt nem tudnám megtenni mert nincs itt semmi amire leülhetnék.
-Egyelőre kérem fogadja el magyarázatnak amit most mondok: jelenleg egy tranzitzóna-pillanatban van. Ez az a pont, ahol a történelem, vagy inkább a dimenzió visszavonhatatlanul irányt váltott, és a világ olyanná vált, amiben maga van a saját jelenlegje szerint.
-Honnan hív engem? Kicsoda maga?
-Hihetetlen hogy egy ilyen helyzetben ennyire nyugodtan feltette ezeket a kérdéseket. Hamarosan válaszolni fogok önnek, de most az időm kevés. Az a célom, hogy a történelem alakulását visszájára fordítsam, és ehhez szükségem van a segítségére.
-Arra gondol, hogy a kataklizmát meg lehet előzni? Hogy a perzselő nap elé újból visszatermelődhet az ózonréteg? Hogy az atmoszférába kiáramló óceánok után sivataggá változott Föld újra zöld lehetne?
Rég nem érzett düh árasztotta el az elmém, lüktetni kezdett a fölemben az ér.
-Kérem nyugodjon meg. Ha most feláll a padtól, az utolsó lehetőség is elvész. Nem tudom másképp meggyőzni, mint hogy hallgasson a megérzéseire mint ahogy eddigi élete során is tette. A telefon amit jelenleg a kezében tart, újból meg fog szólalni. Ehhez viszont a megadott koordinátákra kell eljutnia. Amint odaér, újból fogunk bes szé él ni ii....
A zöld jelenség körülöttem halványodni kezd. Felállok a padtól, mielőtt az is köddé válik. Érdekes hallucinációim vannak, aggasztóan valóságosak. Amint hazaérek egy tüzetes átvizsgálásba fogok kezdeni. Elindulok a terepjáróm felé, és várom hogy kinyíljon az ajtó, de helyette egy üzenet jelenik meg a szemem előtt: -IDEGEN TÁRGY A RUHÁZATON- és egy kis ábra hogy hol érzékeli rajtam az autó a veszélyt. A jobb zsebemben mutatja. Biztos a csipogó lesz az. Benyúlok a zsebembe, és az érintéstől kiráz a hideg. A csipogó helyett a régi mobiltelefonomat húzom elő. A képernyőjén egy koordinátát mutat. Beszállok az autóba, és rákeresek. A hely a svájci CERN részecskegyorsító területén van.
Csak nézek magam elé, miközben az autó önvezető módban a soron következő kutatóállomás felé visz. Várják már az energiacellákat. Ez a munkám. Elhozni a régi cellákat és hátrahagyni az újakat. Az utolsó állomás utáni hazaút elé beszúrom a svájci címet. Lassan elnyom az álom.
