Az álmok üzennek, vagy lehet hogy beragad egy-egy kép, mint a dallamtapadás? A szürke ruha, a Zen csuha, a szakadék. Átlépem a határokat, két szék helyett az asztalra ülök. Ki vagyok Én, Who am I a Zen kör 361-ik fokán, túl a nullán és újrakezdve a szamszárát, belelovagolok a naplementébe fénysebességgel, és mögöttem pirkad az ég. Coraline csak rohan a Másik Anya házától hogy újra a ház felé rohanjon, az üveggömbben öklével a gömb belsejét üti az apró hóember, a kisegereket szülő egérnőstény éhségében felfalja saját kölykeit! Annyira lehajtott fejjel olvasott a gyerek a buszmegállóban, mintha a telefonja mágnes lett volna a feje pedig egy vasbunkó, ő 90 fokos, de csak a nyaka hajlata, az eső nem éri a képernyőt mert felfogja az összes cseppet a tarkója.
Pillanatok. Az élet egyre több pillanat emlékévé válik, felejtés. Nem lehet máshogy kibírni. Az interpretáció folyamatosan átíródik az emlékek kuszábbá válásától. Felszínre tolt ptsd utazások, a kötelező körökkel, el sem engedve a gép exponáló gombját, szerencsére kihalóban vannak a szelfi botok.
Az utolsó tamagocsi is kileheli a lelkét egy használtruha bolt pincéjében lapuló női táska mélyén.
Séta az utcán, előre, senki sem jön szemben. Kerítés, kertváros, meleg van. Nyár. Év? Nem fontos. De kábé mennyi. Oldalra fordulok az út felé, megvárok egy autót. Lada, de kocka. Zsiga. Trabi. Ez a 80-as évek. Lenézek a lábaimra, gyereklábak, a térdeken horzsolás. Leülök az út menti árok szélére, az árnyékba. Egy fagyi van a kezemben, tölcsérrel persze. Citromos. Alatta csoki, vagy puncs. Az utolsó nyár iskola előtt. Miért vagyok ezen az ismerős úton? Itt csak kb 40 évesen fogok élni. Emberek? Sehol. Minden forró. Július vége lehet. A pillanat. A pillanat.
Bezárult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése