Ott állok a laptopnál, és bénán keresem a számokat míg ti hárman eszegettek, majd odamegyek a falapokhoz és az ütővel valamit kopogok rajtuk.
Majd elindul egy dallam, az arcomon még ott van a napközbeni álmosoly ami a zavarodottság és bizonytalanság keveréke.
Gitározni kezdesz.
Énekelni kezdesz.
Dúdolni kezdesz.
És a mosoly egyre jobban eltűnik az arcomról, elfolyik a picsába, nem kell!
Rátok nézek és a kezeim egy dallamot ütnek a marimbán, visszanéztek, egymást bátorítjuk, mert igazából ez történik, mert a dallam életre kel, és a félszeg maszk lehull az arcomról, a szememben furcs tűz keletkezik, mintha nem is jelentene semmi fáradtságot újabb dallamokat szőni a meglévőbe! Szól az ének és a gitár, a doromb, a dob, a harmonika, a taps!
Hé, itt van ami összeköt minket, csak nem láttam mert vak vagyok,
Itt van a kötelék ami összeköt bennünket, vékonyabb mint a pókselyem,
Erősebb mint a legerősebb acélgyémántkevlárfranctudjami-szál!
Ez a zene!
Ki vagyok most? A dal vagyok!
Mi vagyok most? Az ének vagyok!
Ki vagyok most? A gitárhúr pengése!
Mi vagyok most? Egy ütés a dob-bőrön!
És egy másik, egy igaz mosoly foglalja el az ál-hétköznapi-félős-bátortalan mosoly helyét az arcomon.
Ez az...Gyerünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése