2008

 Amikor egyedül utazol a villamoson, és az utasoknak csak a langyos kapaszkodó az egyetlen jele, és az is kihűl, és rájössz hogy tárgyak között vagy.

Hogy az emberek is csupán tárgyak, két lábon járó személyiségjegy-halmazok, emésztőrendszer-zsákok, véredények, kínában készült ruházati termékekbe öltöztetett 36.5 celsius fokon lassú égéssel üzemelő húsmasszák több évnyi emlékkel a kocsonyás agyvelőjük milliárdnyi neuronjába rejtve, lélegző entitások akik milliónyian vannak körülötted az utcán és kerülgetned kell őket mert nem ismerheted meg őket mert egybefolyik az arcuk és néha meglátsz egy jó pasit vagy egy klassz táskát vagy egy érdekes kutyust de mindez csak újabb és újabb apró szemét ami teletölti gondolatokkal az agyadat és nehéz megszabadulni ezektől a gondolatoktól, a gondolatok, a megállás nélküli monológ amit a belső "te"-d súg a füledbe bármi aprósággal kapcsolatban amit jöttödben-nemtedben látsz, és nem hagyja abba és egész nap csak beszél és eltereli a figyelmedet, lefáraszt, meggyötör és a sötétbe húz.

Ilyenkor meg kell állni. El kell hallgattatni a hangot. Ki kell kapcsolni a gondolatokat. Elindulni lépésenként, minden gondolat és hang nélkül, elindulni csak arra koncentrálva hogy mész; nem érdekes hogy milyen messze vagy hogy hány óra van, úgyis odaérsz, csak menni kell.