Fagyott Nevetés

Ősi köveket taposott elnyűtt saruja a várfal tövében, egy holdvilágos hajnalon. Borzasztó éhes volt már mire elérte a várost, a kapuőrök félálomban aludtak. Szállást kellett találnia minnél előbb, mert már alig bírt talpon maradni!
Egy bokor tövében lerogyott, ott érte a déli nap, és a város sürgése-forgása.
Mint egy kaméleon, aki elveszítette színváltó képességét, úgy osont az embereket elkerülve, csendes utcákat keresve és eldobott ételdarabkákat lesve a földön.
Koldus volt ő, piszkos ruhája és kevés batyuja volt egyetlen tulajdona, a folyamatos megaláztatások és a háborúk elől való menekülése mély nyomokat hagytak lelkében, már ami megmaradt belőle. Beesett szeméből már alig gyúlt fény, alapvető életfenntartási automatizmus vezérelte minden mozdulatát. A kegyetlen utcagyerekek kővel dobálták, menekülnie kellett egy híd alá. Csak az a kenyérdarab érdekelte, amit az előbb talált, minden figyelmével azon volt hogy mihamarább befalja.
Hirtelen megnyíltak az égi csatornák, a patakon árhullám sodort végig, és elnyelte őt a sebes áradat! Az egyik lába beleakadt egy faágba, nem tudta kiszabadítani magát, és gyorsan megfulladt-ennyi is lett volna az élete? Talán igen.
És ekkor újra világosságot érzett, zenét látott, ízeket hallott, minden érzékszerve tétován kereste a feladatát, csak szép lassan, mint amikor használt ruhákat próbálgatnak az emberek a hádában.
A testét kölcsönvette egy égi lény, kitépte a lábát a faág szorításából, és egy angolna ügyességével úszott ki a sikamlós partra. Megrázta magát, látszólag minden olyan volt rajta, mint mielőtt meghalt.
Kivéve a szemét.
A szemében vad izzás égett, kezeit ökölbe szorította, és vett egy nagyon mély, nagyon hosszú levegőt.
Majd kiengedett, nyugalom szállta meg, megszárította ruháit a hirtelen jött égikatasztrófa utáni verőfényes napsütésben. Bőre elkezdett átváltozni, fekélyes-sebes, vágásokkal teli páncélból lassan aranyszínű, ragyogó anyaggá alakult. A magára öltött ruháit is átjárta ez a fény, az anyag visszanyerte valaha volt pompáját. Elindult a város szíve felé gyalog.
Az utca népe utat nyitott neki, mert már messziről érezték különös, hatalommal és dicsőséggel teljes kisugárzását. A királyi palotában a katonák elejtették fegyvereiket láttára, és térdre ereszkedtek. Kinyílt a trónterem ajtaja, a köpcös, zsugori király, mint egy szűkölő kutya, a sarokban kereste a titkos ajtót, ami a várból kimenekíti őt egy alagúton át, de hiába. A ragyogó jelenség rátette a zokogó kényúr halántékára a kezét, amitől az rögtön megnyugodott és eltűnt arcáról a félelem. A katonák kaptak először az áldásból, majd a nép is, szép sorban, egyenként az új uralkodó elé járult, aki egy szerszámosládán ült a funkcióját vesztett trón előtt.
A béke elárasztotta a kis városkát. Idegen nem léphette át a kaput áldás nélkül, és miután megkapta, már el sem akart onnan menni. A népesség egyre gyarapodott, míg annyian nem lettek, hogy kitörtek a kapukon, mint a vulkán lávája, a ragyogó mosolyú emberek messze földekre eljutottak, és elvitték a hírét az uralkodónak, aki áldást és boldogságot oszt.
Mire minden ember részesült az áldásban, az évek is szép lassan elteltek, több tíz év. Majd az egyik nap hirtelen megint hatalmas égszakadás lepte meg a várost, és az uralkodó barnás-arany kisugárzása vérvörös-fehete tűztengerré változott, egy fagyott nevetés hagyta el a száját, majd ennyit mondott: -Most megbosszulom mindazt, amit elkövettetek ellenem míg koldus voltam! És összeesett, porrá vált testét az orkán elfújta.
A boldog, áldott emberek mintha álomból ébredtek volna, hirtelen semmi sem volt már jó, és szájuk keserű íze azóta is megtalálható az utánuk jövő generációkban, amikor az aranykorról esik szó.